Vissza a kőkorba! Kezdjük elölről!

Az alábbi, régóta félkész állapotban lévő bejegyzésem befejezését Ferencz Orsolyának köszönhetem, akitől egy tévéadásban pont a minap hallottam említeni azt, hogy hogyan vetheti vissza a kőkorba műholdaktól és világhálótól függő világunkat egy napkitörés.

Erre mondja a pesszimista azt, hogy ennél rosszabb már nem is lehet, az optimista pedig lelkesen vágja rá: Dehogy nem, dehogy nem! De azt is megoldjuk! No, ez az igazi optimizmus, csak legyen mögötte fedezet.  A jövőnk egyetlen záloga az, hogy tisztában vagyunk nehézségeinkkel és felkészülünk a túlélésre a legrosszabb esetekre is. A határ természetesen a földi élet pusztulása, például egy kisbolygóval való ütközés, vagy egy totális atomháború okán. Nem a “világvége túlélésére” felkészítő pincére gondolok tehát. Első sorban nem is arra, hogyha egy atomháború után marad némi élet, hanem első sorban arra a világválságra amiben nyakig vagyunk és amit ráadásul bármikor tetézhet egy „szuper napkitörés”, vagyis ha egy koronakidobódás eltalálja a Földet és tönkre vágja az elektronikát, sőt még a működő elektromos berendezéseket is, teljesen lebénítva életünket.

Nem akarom most végigtárgyalni mekkora katasztrófa lenne ez. A katasztrófa megelőzésére teendő lépések végiggondolását pedig azokra a szakértőkre hagyom akik ahhoz értenek. Inkább egészen más aspektusból próbálom megközelíteni a kérdést. Az élőlények minden fajának és az ember által kreált minden dolognak van egy evolúciós folyamata, melynek során elér egy optimális fejlődési szintet, egyúttal kritikus pontot ahonnan minden további változás kockázatossá válik. Biológiai értelemben az ember ezt a felső őskőkorban érte el, a Homo sapiens fajon belül az akkor még létező neandervölgyi és gyenyiszovai testvéreinkkel egyetemben ekkor volt legtökéletesebb szervezetünk és legnagyobb agyunk. Ezzel egy időben létezett utoljára egy komplex ökológiai rendszer, amely az ember és más csúcsragadozók számára a legbőségesebb élelmiszer tartalékot biztosította. Korabeli őseink amellett, hogy testvérfajaikat kiirtották, kiirtották a nagyvadakat is, majd egyik természettel szembeni csel visszaütése után a másikba menekültek, míg végül eljutottunk mai eltunyult, boldogan tudatlan kiszolgáltatott állapotunkig, eljutottunk a már majdnem életképtelen Homo sapiens proteticus fejlettségi fokáig.

A mamutokkal benépesített paradicsomból végleg kiűzettünk, de aranytartalékként érdemes maximális méretűre növelnünk az őstermészetet idéző nemzeti parkjainkat és elgondolkodhatunk azon, hogy érdemes-e megvédeni kukoricásunkat a vaddisznótól, hogy azután házi sertésünket hizlaljuk azon fel? Netán érdemesebb hagyni had fogyassza el, majd lőjük ki a vaddisznót? Érdemes egyáltalán kukoricát vetnünk egy adott területen, vagy inkább kocsányos tölggyel ültessük be és a kilőhető vaddisznón kívül még kiváló faanyaghoz is jutunk? Annyi biztos, hogy a vadhús értékesebb a háziállatok húsánál, az utóbbi esetében pedig a ridegen tartotté jobb a mesterséges körülmények közt nevelténél. Vajon mikor hol van az ésszerűség igazi határa? Elgondolkodhatunk végre minden dolgunk terén, hogy mikor értük el azt a fejlődési maximumot, ami még biztos alapokon állt?

A komplex növénytermesztés és állattartás terén például történelmi léptékben nem is olyan rég. A huszadik század első felének vegyszermentes, talajt éltető trágyát termelő állatokkal zsúfolásig teli paraszti gazdaságánál néhány modernebb géppel kiegészítve tökéletesebbet nem lehet kitalálni. Az ilyen gazdaságokat rideg állattartással, regenerálódó talajjal, visszaállított csíkban, halban gazdag vizes élőhelyekkel még meg lehet teremteni. Ezt csak azzal kell még kiegészíteni, hogy a disznót onnan feldolgozott húsként, bőrtáskaként, a kecskét húskészítmények, tejtermékek mellett körömcipő, bőrkabát, vagy pénztárca formájában lenne szabad kiengedni. Ilyen módon ezé az életmódé lehet igazán a jövő. Ez a legjobb lehetőség arra is, hogy létünk ne a multi nacionalista vállalatok és a fogyasztói társadalom kiszolgáltatottja legyen.

Egyetlen kérdés: ki tudná ezt az ősi paradicsomi állapotokból a jelenig töretlen szerves egységet alkotó világot megteremteni, fenntartani? Ismét a gyermeknevelés módjának fontosságánál lyukadunk ki. A gyermekek testi, lelki és szellemi szintjének tudatos építése csak a törzsfejlődés egyedfejlődés szintjén való ismétlése alapján lehetséges. A legkisebbeket olyan közel kell hozni a természethez, hogy át tudják érezni a gyűjtögető és halász vadász életmód lényegét, majd ismerjék meg a földművelés és állattartás alapjait az élelmiszer feldolgozásával, az étel elkészítésével együtt. Ehhez járulna még a kézügyesség fejlesztése és a kézművesség alapjainak elsajátítása olyan szemléletmódot alakítva ki, amely felől bármilyen irányba fejlődni lehet.

Ez már egyáltalán nem csak egy lehetséges kozmikus katasztrófa utáni életre, hanem annak a valós társadalmi és ökölógiai katasztrófát követő életre való felkészülésnek a tervezete, amelyben nyakig vagyunk. Megvalósulása esetén, kombinálva a lehetséges kozmikus katasztrófára való felkészülés részleteivel, annak bekövetkezte után is biztosítaná nemcsak a falun, de a városon élők túlélését is, hiszen minden háznál lenne annyi élelmiszer tartalék lennének olyan járművek amivel a városiakat is ki tudnák segíteni, és nem az elektronikus segédeszközök, nem egy virtuális világ, hanem az ember maga hordozná azt a tudást, ami ehhez szükséges.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc − 18 =