Embertan

Haladjunk, de hová? Mindig új úton? Miért? Aki kijelöli az új utat, vajon az látja a jövőt? Honnan tudjuk, hogy letérve a biztos útról nem a szakadékba rohanunk, vagy nem a falnak megyünk? Az utóbbitól nem kell félni, mondják a progresszívek, hiszen pont az a cél, hogy minden falat lebontsunk, nyílt társadalmat hozzunk létre. Hogy örültünk, amikor leomlott a berlini fal, lebomlott a vasfüggöny. Haladjunk tovább, bontsuk le a mocskos maradiak által épített újabb falakat is! Bontsuk le a falat a fajok, a nemzetek, a nemek közt! Micsoda önzés az, hogy született nemébe falazzuk be a gyermekünket, micsoda önzés az, hogy a szegény menekülttől sajnálunk egy tányér levest! Micsoda önző magatartás az, hogy nem engedjük be a hajléktalant a házunkba, nem osztjuk meg vele vagyonunkat!

Be kell vallanom, hogy valamikor én is haladónak gondoltam magam. Fiatal koromban önzetlen voltam, de az önzetlenségemmel mindig visszaéltek, így aztán lassan megtanultam hol a határ! Értettem én miért mondta hóstáti szomszédunk, a sokat megélt János bácsi a kommunizmusra, hogy enyém-tiéd világ. Ami a tiéd az az enyém is, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd. Értettem, mégsem eléggé. Azóta sokat tanulmányoztam a múltat. Népem múltját és más népek múltját is. Azóta jobban megértettem János bácsit.

Most már tudom. Volt aranykor. Igen volt. Az aranykor nem csak mítosz. Az aranykorban még a tízparancsolatra sem volt szükség. Elég volt egy. Mondj igazat! Azután már szükségessé vált, hogy szájbarágós módon mindent megmagyarázzanak. Előbb tízparancsolat, aztán mind több és több parancsolat, törvény, hogy minél több kiskapu keletkezzen. Igen. Kiskapu már a tízparancsolatban is van! Nem azt mondja, hogy ne hazudj, ezt csak újabban vitték bele nagyon bölcsen a katolikusok. Az eredet héber szöveget Károli adta vissza hű fordításban: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” . Íme, máris itt a kiskapu! Felebarátomat értelmezhetem úgy is, hogy csak a velem egy hiten lévő. Más hitűvel szemben tanúskodhatok hamisan! Az ellentmondást csak Jézus oldotta fel, ismét leegyszerűsítve, ezáltal félremagyarázhatatlanná téve a tízparancsolatot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat!”(Mt 22,37–39). És itt biztos, hogy nem csak egy bizonyos vallás híveiről, zárt közösségéről van szó, hiszen Jézus vallási hovatartozástól függetlenül prédikált az embereknek.

A szeretet, a becsület, az igazságosság elválaszthatatlan egymástól és erőt ad. Hatalmas erőt. Az erő viszont visszaélésre csábít. Ügyesebbé, hatékonyabbá teszi az embert, fejlődik a technika, a tudomány, épül a világ. Ez a spontán fejlődés is elég ahhoz, hogy szakadékba vigyük az immár globalizált világot, amint sok régi civilizáció is felélte tartalékait. Így lett az aranykornak vége, és minél több volt az extravagáns világmegváltó, annál gyorsabban pusztult a világ. A déli nagy folyók mentén felépült egykori civilizációk törvényszerűen omlottak össze. Összeomlásuk hosszú folyamat volt, és a földönfutóvá vált, nomád beduin életmódra kényszerült emberek iszonyatosan kemény harcra kényszerültek a megélhetésért. Szívük megkeményedett, ekkor vált igazán az ember embernek farkasává. Közösséget csak a szűk családi kör jelentett, de azon belül a férfiak átvették a hatalmat, miáltal a legfőbb „vagyontárgyukká” a nő vált, hiszen a lányaikért valóságos vagyont kaphattak. Ezáltal biztosíthatták a család, a nemzetség fennmaradását. Így a férfiak legfőbb feladata lányaik, asszonyaik becsületének védelme lett. Ezért nevezték el ezt a kultúrát a „becsület kultúrakomplexumának”. A rossz hírbe keveredett lányaikat, asszonyaikat gyakran ma is megölik, a kemény férfivirtus pedig oda vezetett, hogy legfőbb dicsőséggé mások nőinek megbecstelenítése, tulajdonának elvétele vált, aminek természetes velejárója a vérbosszú. Ugyanakkor a vendégbarátság szent dolog, hiszen a jó üzlethez mégis szükség van társadalmi életre. Az üzletkötés, az alku viszont kőkemény.

Az aranykoron túli világnak eme népei között kiemelkedő helyet foglalnak el az indusvölgyi civilizáció egykori lakóinak egyenes ágú leszármazottjai. A szárazság miatt elpusztult városok lakói az országukba betelepülő új népek közt földönfutóvá váltak. Az egykori városi polgárokból nem lehetett földműves, hiszen földje nem volt, nem is értett hozzá. Állatokat is alig tartottak, legfeljebb közlekedésre használt lovat, ökröt. Megtartottak viszont egy két mesterséget, például kovácsmesterséget, de még halászok is akadtak köztük. Legfőbb mesterségük viszont a kereskedelem lehetett, és mivel lehettek köztük gyógyítók, papok, vagy sámánok, ezen tudományok idegenek közt törvényszerűen váltak bűvészkedéssé, szemfényvesztéssé, kuruzslássá. Az ennek alapján álló szellemi tudást a legmagasabb fokon fejlesztették művészetté, „mentalista” tudássá, amit összekapcsoltak a kőkemény alkuval. A környezetükben elterjedt becsület kultúrakomplexumának kőkemény világában pedig mindezt összekötötték az anyagi javak megszerzésének legegyszerűbb módjával, a lopással. Persze tanácsos volt nem a közvetlen környezetükben lopni, de egy idő után így is mindenhol forró lett a lábuk alatt a talaj, és kénytelenek voltak tovább állni. Így ellentétben közel-keleti beduin, vagy helybeli földönfutóvá vált sorstársaikkal, nem alakult ki az a körforgás, hogy aki tehette letelepedett, majd helyébe más nincstelenből lett nomád, hanem örök vándorlásra kényszerültek. Így jutottak el hozzánk is cigány néven. Természetesen közülük is sokan akadtak, akik letelepedtek és napjainkba nálunk is egyre többen választják a társadalomba való beilleszkedés rögös útját.

A cigányokon kívül Európában egyetlen másik beduin jellegű nép tudta megtartani identitását. A zsidó nép. Míg a cigányokat mentalista tudásuk, a zsidókat szigorú vallásuk tartotta egybe ezer éveken keresztül. Ők ugyanúgy kívül rekesztették magukat a gazdatársadalmon, mint a cigányok, de velük szemben óriási előnyük volt és van. Az írástudás, és a pénzügyekre való specializálódás. Közülük vált ki az a szűk bankár réteg, amely előbb az uralkodóknak nyújtott hitelek, majd a gyarmatosítás finanszírozása, végül Nyugat-Európában a pénz által irányított ipar révén átvette az arisztokrácia helyét, és világbirodalmat alakított ki. A világnak azonban csak egyik felét tudták uralmuk alá hajtani, a világ másik fele nemcsak ellenáll, de egyre erősödik. A világ másik felében ugyanis az aranykorból maradt annyi, hogy önálló életet tudjanak élni, és annak jegyében fejlesszék iszonyatos mértékben iparukat, és ami legalább annyira fontos, katonai erejüket.

A hatalomnak az aranykor lovagi elveire épülő arisztokrata világtól való átvételére a társadalmi kereteket lebontó progresszió volt a legkézenfekvőbb eszköz.  A francia forradalom megmutatta az utat. A zsidóság egy része feladta hitét és minden időkben a progresszió aktuális, divatos formájának élharcosává vált, így segítve a pénzügyi elitjük világuralmi törekvéseit. Mára ez lett a mesterségük, megélhetési forrásuk.

A világ két részre szakadt, két eltérő rendszer kezd kibontakozni. A megosztottság azonban nem fedi pontosan a politikai határokat. A keleti világ munka alapú és meritrokratikus. Ez azt jelenti, hogy az ipar gyors fejlődését első sorban nem a nemzetközi, hanem a helyi, állami tőke biztosítja. Az országok vezetése stabil és igyekszik felügyelete alatt tartani a folyamatokat, de legtöbb esetben nem akar ostoba diktátor módjára mindent maga irányítani, hanem hagyja érvényesülni a tehetséget, a kezdeményezést. Akik közelebb állnak a központhoz nyilván előnyt élveznek, az államkapitalista gépezet fővállalkozóivá vállnak, mérhetetlenül meggazdagodnak, de mindenkinek jut valami. Ebbe a világba nemcsak a távol-keleti országok és Oroszország tartozik, de például a V4-ek, Izrael, vagy Irán is. Szellemileg pedig minden közép-, vagy nyugat-európai, vagy innen elszármazott nép, azonban ők a mindent lebontó, pusztító progresszió igája alatt sínylődnek, egyre inkább elveszítve önazonosságukat.

A túlsó végen Kína iszonyatos iramban fejleszti iparát, ami egyre inkább maga alá temeti népét. Kína egyre inkább a demográfiai katasztrófa szélére sodródik akárcsak Japán és a Nyugat. Középen előbb Kazahsztánban, most pedig Oroszországban megmutatkozott, hogy a progresszió csábítását nem tudják higgadtan kezelni. Kínában bármilyen kemény, diktatórikus is a rendszer, a vezetés kollektív, így sok elme tudása adódik össze, ami okos, a kríziseket kezelni tudó irányítást eredményez. Oroszországban azonban egyre inkább egyetlen személy diktatórikus hatalma érvényesül, ami a kollektív irányítással szemben nem tudta kezelni a progresszió provokációját és most a lehető legrosszabb lépést választotta.

A progresszió maga a permanens forradalom, amelyik felfalja gyermekeit. A pillanatnyi állás szerint az úgymond fejlett nyugati világban az aranykor utolsó maradványait a becsület kultúrakomplexumát képviselő tömegek bebocsátásával akarják felszámolni. Ezáltal megállítják az ipari és a tudomány fejlődését, a harmadik világ szintjére züllesztve Nyugatot. Ezután majd a többi harmadik világbeli országokhoz hasonlóan Kínának adnak teret, hacsak valami csoda nem jön közbe.

A V4 országai az egyre esztelenebb, immár a szakralitás, a normalitás utolsó bástyáját, a családot támadó progresszió vezényelte Nyugat igáját nyögik. Az ukrán háború nagy veszélye, hogy ezt az igát teszi még súlyosabbá. Ezután még nehezebb lesz ebből kiszabadulni, mert sajnos az emberek többsége a progresszív nyugattól való eltávolodásba a keleti despotizmus elfogadását látja, pedig szó sincs arról. Úgy látják, hogy becsület kérdése kitartani „szövetségeseink” (valójában elnyomóink) mellett. Az aranykor letűnte óta pedig a becsület veszélyes dolog. Van egy szövetségesed, te becsületes, tehát naiv vagy azt hiszed ő is becsületes. Becsületesen védtük a keresztény világot, ahelyett, hogy lepaktáltunk volna törökkel tatárral, ahogyan azok tették volna, akiket megvédtünk. Az eredmény, majdnem kihaltunk. Kiürült házainkba idegenek telepedtek, aztán minket is kizavartak hazánkból.

Erőnk alapja igazságos társadalmunk volt. A tisztségeket szerre osztottuk, gyáva, buta ember nem lehetett hadnagy, az igazságtalan bírót megnyúztuk. Igen az aranykor kemény kor volt, azért is lett vége, mert hatalmas erőnkkel, keménységünkkel túlnyertük magunkat. Valamikor a történelem előtti időkben idegen kultúrájú népek hatalmas tömegeit hódítottuk meg, majd ebben a vegyes világban a becsület kultúrakomplexuma, illetve a belőle kialakuló gyűlölet kultúrakomplexuma kerekedett fölül. A lehetőségeink egyre szűkösebbek, ennek ellenére mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a folyamatokat a visszájára fordítsuk. Első feladat a valóság minél szélesebb körben való ismertetése, mert igazat csak akkor tudunk mondani, ha ismerjük a valóságot. Ez az igazmondás a leghatékonyabb fegyver a gyűlölet kultúrakomplexuma ellen, a legnagyobb próbatétel pedig, hogy cigány és zsidó honfitársainknak a még a becsület kultúrakomplexuma jegyében élő részét ki tudjuk-e mozdítani onnan úgy, hogy ne a progressziót, hanem a mi kultúránkat válasszák és közben megtartsák büszke identitásukat?

A rendszerelmélet és hierarchia-elmélet alapján álló globális antropológia egy nagyon jó tudományelméleti, tudományfilozófiai háttér, amely kimutatja az eddigi kutatás hiányosságait. A testi, lelki és szellemi szféra szétválasztásával legélesebben éppen a társadalomra erőltetett új liberális áltudományos szemlélet abszurd és káros voltára világít rá (lásd előző írásomat). A homoszexuális propaganda által kiváltott indulatok minden korábbinál aktuálisabbá tették a szembenézést a humán tudományok politikai terheltségével, a liberális ideológia és az úgynevezett politikai korrektség nevében terjedő áltudományok szembeállítását a valódi tudományossággal. A propaganda célú, kézi irányítású tudományszemlélet alapja a kontra-náci Frankfurti iskola, amelynek tanításai alapján Hitler kifordított kabátját húzzák a világra, és a tudományos oktatásban kontra-Mengelék seregeit igyekeznek kinevelni.

A humán tudományokban a filozófiától a gazdaságtanig megvannak a helyes, stabil alapok, melyekre építeni lehet, csupán ideológiai hozzáállás kérdése, hogy azt megtegyük. Egyes szakterületeken viszont úgy elméleti, mint gyakorlati szinten nagyon határozott kiállásra van szükség. Ilyen a fejlődés-pszichológia, pedagógia, mely területen határozottan szembe kell fordulni a gender elmélettel. Nincs napirenden, de lényegében ugyanilyen kulcsfontosságú a szociálpszichológia, amelynek keretén belül a kultúrakomplexumok tanulmányozása meghatározó jelentőségű, különös tekintettel a becsület kultúrakomplexumára. A gond az, hogy ezt a problémakört valósággal eltitkolják. Az ELTE Szociálpszichológia tanszékén például, ahol a „társadalmi előítéletek, szociális identitás, kisebbségi identitás, társadalmi nem kutatás, a test szerepe az elutasításban” a kiemelt érdeklődési terület, tudtommal a népek, világrészek közötti különbségekkel, a kultúrakomplexumok kérdésével egyáltalán nem foglalkoznak.

Sajnos az ELTE-n kívül sem tudok róla, hogy tudományos körökben foglalkoznának valahol a kérdéssel, hacsak a múlt világához tartozó érdekességként nem említik, pedig az észak-déli szembenállás, a keresztény és a mohamedán világ közti ellentétek ugyanúgy ebben gyökereznek, mint a konzervatívok és balliberálisok közötti kibékíthetetlen ellentét, ugyanis az utóbbiak ideológiája szintén a becsület kultúrakomplexumában gyökerezik. A legsúlyosabb vetülete a kérdésnek, hogy amikor valaki a hagyományos európai értékek nevében védekezni próbál a vele szemben álló bűnözői csoportok szubkultúráival, vagy agresszív idegen kultúrákkal, akkor a balliberálisok összemosva a kulturális szintet a genetikaival, rögtön rasszizmust kiáltanak.

A kultúrák, szubkultúrák közti különbségeket tagadó hamis egyenlőség jegyében születnek a segélyekre, alapjövedelemre építő politikai akciók is, szemben a hagyományos értékeken nyugvó munkaalapú társadalmat támogató politikával.

A humán tudományok terén vannak más elhanyagolt, illetve félremagyarázott területek is. Ilyen például néhány őstörténeti kérdés. Ezek közül legakutabb az emberiség bölcsőjének, korai történetének kérdése. A csak egy nem által örökölhető genetikai markerek kutatási eredményeinek félremagyarázásából születet „ki Afrikából” elméletből dogmát csináltak és egész ipart építettek rá. Az igazság az, hogy a modern ember korai hullámai Dél-Ázsiából kerültek ki, innen népesítették be például Ausztráliát. Afrika nem bölcső, hanem a legnagyobb refúgium, ahol nagyon archaikus markerek maradtak fenn. Eurázsiában viszont a jégkorok, özönvizek, vulkánkitörések elpusztították a legöregebb markerek hordozóit. A Toba szupervulkán 70.000 évvel ezelőtti kitörése nyomán kipusztult dél-ázsiai területekre apró termetű, fekete bőrű, göndör hajú afrikaiak költöztek be. 60.000 évvel ezelőtt viszont Észak-Kínából megindult világhódító útjára az, az embercsoport, amely asszimilálta a neandervölgyiek maradékait és uralkodóvá vált az egész világon. Ennek a két, egymástól független és ugyancsak eltérő fajsúlyú népmozgásnak az egybemosásából gyártották a „ki Afrikából” elméletet.

Az egész emberiség szempontjából nyilván nem ilyen jelentőségű, de a magyarság és az európai népek szempontjából ugyancsak fontos az indoeurópai és az uráli népek őstörténetének tisztázása.  Az indoeurópaiakkal kapcsolatban legismertebb, egyúttal legelfogadottabb a sztyeppei eredet elmélete, amely régészeti alapokra épül. Itt rögtön megállapíthatjuk, hogy ez éppen régészeti alapon kizárt, ugyanis az indoeurópai népekre markánsan a halotthamvasztás jellemző, az egyéb temetkezési formák másodlagos, vagy idegen eredetűek. A sztyeppei népekre viszont döntő módon a korhasztásos temetés volt jellemző, amint az uráli népekre is. Régészetileg az uráli népeket egyértelműen a sztyeppei kultúrák kapcsolják össze, vitatkozni csak azon lehet, hogy közülük melyikek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem lehetett minden sztyeppei ősnép volt uráli nyelvű. Az indoeurópaiak egyértelműen közép- és délkelet-európai származásúak, kelet felé pedig Kis-Ázsián és Iránon keresztül vándoroltak. A nyelvet sokkal nehezebb területhez kötni, ráadásul a genetikai állomány is jobban kötődik a területhez, mint a nyelv. Egy alaposabb, precízebb analízis azonban a ugyanazt a képet vetíti ki, mint a régészet.

kissé tágítva a globális antropológia kereteit, érdemes szólni az ember és környezete kapcsolatának legégetőbb kérdéseiről is néhány szót. Laikusként, a globális felmelegedés, a klímaváltozás tanulmányozásához szükséges szakismeretek teljes hiányában természetesen csak a különböző vélemények, állítások logikai egybevetéséből tudok következtetéseket levonni. Ami viszont a kérdés ökölógiai részét illeti, ott már rendelkezek némi ismerettel.

Mindenekelőtt életbevágóan fontos kérdéskör a klímaváltozás okainak tisztázása. A világgazdaságot meghatározó tényezővé lépett elő az a hipotézis, miszerint a klímaváltozásért az emberiség által kibocsátott széndioxid okozta üvegházhatás a felelős. Ez a tézis ezer sebből vérzik. Tudtommal konkrét számításokat a széndioxid üvegházhatásával kapcsolatban egyedül dr. Miskolczi Ferenc végzett el, aki pontosan azért hagyta ott a NASA-t, mert számításai figyelembe vétele nélkül bocsátottak ki, és bocsátanak ki azóta is hamis jelentéseket. Miskolczi tanulmányában egyedül azt tudják kritizálni, hogy a légkör vízgőz tartalmával kapcsolatban elavult adatokra épít, Miskolczi adatai szerint a légkör víztartalma csökken, de az valójában növekedik. A lényeg talán pontosan ez! Miskolczi kiindulópontja az az egyszerű tény, ami a magam fajta laikus számára is egyértelmű. A légkörben lévő szilárd és cseppfolyós részecskék nyilván összehasonlíthatatlanul jobban visszaverik a fényt, mint bármely gáz. Ezért az üvegházhatásért döntő mértékben a vízgőz a felelős, nem a széndioxid, vagy bármely más gáz. Kritikusai tehát tulajdonképp igazolják Miskolczi széndioxiddal kapcsolatos számításait? A növekvő üvegházhatással kapcsolatban nem a széndioxid kibocsátást kéne vizsgálni, hanem inkább azt, hogy mitől növekszik a vízgőz mennyisége a légkörben?

Talán nem járunk messze a valóságtól, ha a klímaváltozásban legfőbb tényezőnek az emberi tevékenység révén egyre fokozódó hő kibocsátást tekintjük. Az általunk elhasznált energia nem vész el, hanem nyilván a talaj és főként a légkör felé sugároz. Az egyre több betonfelület, a talaj el sivatagosítása pedig a napfényt is fokozott mértékbe veri vissza. Nem tudom mi a véleménye erről a meteorológusoknak. Az egyre több, egyre hevesebb viharok milyen mértékben függenek össze a Föld felületének megváltoztatásával? Az egyre erősebb hő kibocsátással? Mindezek ellenére például a naptevékenység tizenkét éves periódusú növekedése és egyéb kozmikus tényezők az emberi tevékenységnél összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben befolyásolják a föld hőháztartását. Tehát ne értékeljük túl tevékenységünk hatását, de ne értékeljük alul sem. Tevékenységünk az időjárás drasztikus megváltozásában jelentkezik leginkább, de ott van még a mérhetetlen környezetszennyezés, környezetpusztítás.

Ebben az apokaliptikus folyamatban pedig a széndioxid inkább barátunk, mint ellenségünk, hiszen a növényzet fő éltető eleme. Ugyanakkor a növényzet a megváltozott körülmények közt sokfelé ellenségünk, hiszen az erdőtüzeket táplálja. Ez ellen viszont az állatvilág lehet a segítőnk. Ausztráliában a bozótégetés, majd a serkenő új füvet lelegelő kenguruk állíthatják meg a bozóttüzet. A mediterrán térségben, vagy Californiában a fák közti bokrokat lelegelő kecskenyájak, adott helyeken pedig a juhok, és egyéb legelő állatok. Ne bántsuk a teheneket sem a vízfogyasztásért, és főleg ne a felböfögött széndioxidért!  Az esőerdők irtásáért talán többet tehetnénk még, de az esőerdők beszűkülést a spontán tüzek miatt nem lehet megakadályozni. A száraz évszaknak a klímaváltozás miatti meghosszabbodása ugyanis elkerülhetetlenül erdőtüzekhez vezet.

Vannak még olyan a globális antropológia területén kívüli eső kérdések is, melyeket már csak teljesen kívülállóként tudok a hierarchia-elmélet alapú rendszerelmélet szemszögéből megközelíteni, és mintegy tudományfilozófiai értelemben mutatni rá hiányosságaira. E hiányosságok oka többnyire szintén politikai ideológiai manipuláció.

Az einsteini téridő és a hagyományos éterelmélet tulajdonképpen nem zárja ki egymást, hiszen rendszerelméleti alapon feltételezhetjük egy az elemi részecskék alatt is vannak hierarchikus szintek. Így a hagyományosan éterinek nevezett részecskék felelősek a gravitációért, amint azt már 1690-ben tisztázta Nicoles Fatio de Dullier. Dullier elmélete viszont csak akkor érvényes, ha az éter sugárzás, de nyilván nem elektromágneses sugárzás, ahogyan azt többek közt Nikola Tesla is elképzelte, hanem az elemi részecskéknél alacsonyabb szintet képvisel és „összetett”, ahogyan minden tévedése ellenére világosan látta Tom Van Fandern. Ez esetben pedig az einsteini téridő tulajdonképpen az éteri szinten zajló események összefoglaló megnevezése. A gravitációs hullámok például a téridő létével együtt a legkevesebb egy éteri szint létezését is igazolják. Ugyancsak éteri szint lehet az alapja a Louis de Broglie féle vezérhullámnak is, amely megmagyarázza a „két rés kísérletet”. Az elemi részecskék alatti hierarchikus szintek másik bizonyítéka a fekete anyag és energia. Ugyanakkor feltételezhető, hogy az elérhető sebesség összefügg a mozgó elem nagyságával. Nyilván nem érheti el a fénysebességet az űrhajók, mint az elemi részecskék világában. Az elemi részecskéknél nagyságrenddel kiseb részecskék világában létezhet a fénysebességnél nagyságrenddel nagyobb sebesség „szuperfény”, amellyel magyarázható a kvantum összefonódás jelensége. Mindezek alapján talán meglehetne alkotni egy valós egységes fizikai elméletet, egyúttal cáfolni lehetne olyan tudománytalan elképzeléseket, mint a húrelmélet, és nem kéne részecskegyorsítókban hajkurászni a nem létező gravitont.

Közvetlenül nem függ össze a fentiekkel, de mivel hamis analógiára épül, érdemes lenne megvizsgálni a fúziós energia kérdését. Az elképesztően sok pénzt felemésztő kísérletek annak idején abból indultak ki, hogy a Napban a hidrogén folyamatos fúziója valósul meg. Azóta már tudjuk, hogy ez nem így van, hanem a hidrogénbombákéhoz hasonló iszonyatos robbanások egymásutánisága szabadítja fel az energiát. Kérdem, vajon meglehet-e valósítani földi körülmények közt azt, ami még a Napban sem lehetséges? Bár ne lenne igazam, és mégis sikerülne.

Elég volt a folyamatos védekezésből! Nevezzük nevén a dolgokat és álljunk ki büszkén igazunk mellett! Függetlenül attól, hogy valaki hívő, vagy nem, azt hiszem egyetérthet az alábbi antropológiai alapállással:

   “A lélek a test morálja, de
    a test a lélek bázisa.
    A szellem a lélek morálja, de
    a lélek a szellem bázisa.
    A szabadság a szellem morálja, de
    a szellem a szabadság bázisa.”
      (Baader)

Azonban az emberi természet rongált. A szellem rongáltsága a bűn, a léleké az őrület, a testé a betegség és a rongáltság miatt az ember nem lehet szabad. (Hamvas alapján).
A fenti alapokból kiindulva, aki nem az emberi természet tiszta alapjai, hanem annak rongáltsága jegyében működik, azt ne nevezzük értelmiséginek, orvosnak, társadalomtudósnak, tanárnak, jogásznak, újságírónak, politikusnak! Aki a saját testének egészséges adottságait, nemét, faját nem tudja elfogadni, másnak képzeli magát, mint aminek született, az identitászavarban szenved, hogyha a testét műtétileg más neművé akarja változtatni, mint ami a kromoszómái által meghatározott, az már nagyon súlyos elmezavar! Genetikai alapon vannak a nemiséggel kapcsolatos zavarok, de a homoszexualitás nem tartozik ezek közé. Mivel azonban a magzati és a gyermekkori fejlődés során a nemi hormonok termelésében zavarok állhatnak be, egyes embereknél kialakulhat a homoszexualitás hajlama. Nagyon kevés embernél minden időkben előfordult, hogy ellenállhatatlanul vonzódott a saját nembeliekhez. Egy kiegyensúlyozott, egészséges kultúrában viszont az ilyen ember miden más szempontból kiegyensúlyozott életet él, saját testét elfogadta, azt nem próbálta megváltoztatni. Ez tény. Ezt elfogadjuk.
Az LMBTQ propaganda viszont teljesen különválasztja a testi szférától a nemiséget, azt akarja elhitetni, hogy a nemiség ugyanúgy cserélgethető, akár egy ruhadarab, és már a legzsengébb kortól menő dolognak próbálja a nem váltást beállítani. Nevezhetjük-e orvosnak azt a sebészt, akik egy egészséges testet próbál más neműnek látszóvá formálni, visszafordíthatatlan folyamatokat indítva nem másneművé, hanem nemtelenné téve áldozatát, és nevezhetjük-e pszichiáternek azt aki erre engedélyt ad? El tudunk fogadni számtalan őrültséget, de ezt már nem! Ezt ugyanúgy nem tudjuk elfogadni, mintha valaki megvakíttatásra bíztatná a gyerekeket, netán tevékenyen részt is vállalna benne, mondván, hogy a vakoknak mennyi különleges képességük van!
Mivel a homoszexualitásnak, mint lelki jelenségnek testi alapja csupán ritka és múló hormonális zavar, amely neveléssel korrigálható, majdnem teljes mértékben nevelés kérdése, hogy kialakul-e. Ezzel magyarázható, hogy egykor a lakosság körében aránya tán az 1%-ot sem érte el, ma egyes országokban 10%-ról beszélnek! Annak ellenére, hogy 1973 óta a mentális betegségek sorából törölték a homoszexualitást azt hiszem, minden józan ember egyetért abban, hogy egy pszichiáternek, terapeutának az ember alaptermészetéből kéne kiindulnia, és nem a „másság” támogatásával, hanem az identitászavar gyógyításával kéne foglalkoznia.
Egy gyermek, vagy kamasz lelkében ugyanolyan könnyen el lehet ültetni a gyűlöletet saját neme, saját teste, mint egy másik embercsoport iránt. Az utóbbi történt a náci Németországban ugyanúgy, mint napjaink Amerikájában. A feketék mostani kontra-rasszizmusa ugyanolyan gyűlölet alapú elmezavar, mint a nácik zsidógyűlölete, vagy a maoista fiatalok pusztító „kulturális forradalma”. A mainstream média által a fiatalokra zúdított LMBTQ propaganda szintén gyűlölet alapú elmebeteg divatot teremt, melybe könnyen belekapaszkodhatnak a lelkileg sérült fiatalok és eljuthatnak odáig is, hogy műtétileg próbálják megváltoztatni nemüket, bűnt követve el saját maguk és családjuk ellen. Az elmezavar a lélek defektusa, Az elmezavar terjesztése viszont már a szellemi szféra defektusa, vagyis BŰN!
Abból kiindulva tehát, hogy a lélek defektusa az őrület, a szellemé a bűn, nem mondhatunk mást, mint hogy aki szellemi szinten a médián keresztül, politikusként, vagy más szerepben támogat bármilyen jellegű őrültséget, az követi el a legnagyobb bűnt!

Mari a tó partján feji a tehenet. A tó tükrében mindez fordítva látszik. A hamis valóság – valóság, mint tükörképek klasszikus példája ez a vicc. Egy bonyolultabb rendszerről, például egy ország társadalmi, politikai viszonyairól könnyen lehet hasonlóan kifordított képet alkotni, elvégre nem egyszerű eldönteni melyik a valós? A hamis valóság prófétái bőszen hirdethetik, hogy a tehén feji Marit. A vízen tükröződő képet a legkisebb szellő is darabokra tördeli és a hamis valóságra épülő magyarországi politikai pártok világa sem véletlenül tört darabokra, de vigyázzunk, mert a törött tükör cserepei is veszélyes fegyverek! A hamis valóságra épülő politika támadásai egyre agresszívabbak, de bizalomra ad okot, hogy a nyugati államokban uralkodó zárt tömbjükön már határozottan jelentkeznek a repedések.

Igazságunkat csak úgy tudjuk érvényre juttatni, ha ugyancsak helyén van az eszünk és a szívünk, ha van elég bátorságunk. A gyöngyöspatai kártérítési per tipikus példája annak, hogy a hamis valóság hogyan befolyásolja a törvényhozást, mígnem már a hamis állításait, követeléseit is törvénynek tekintik hívei. Aki a rögvalóságot éli meg, az tisztában van azzal, hogy a cigányság jelentős tömegeinek siralmas állapotát nem a gonosz kirekesztő magyarság idézte elő, hanem azt sajátos kultúrájukkal együtt magukat hurcolják kontinenseken és évezredeken át, közben erős önvédelmi reflexeik révén foggal, körömmel ragaszkodnak hozzá. „Rasszizmus elleni harcában” a neoliberális ideológia a cigánysággal kapcsolatban a kultúrát tudatosan összekeveri a rassz fogalmával, a cigányság elkülönülésének bonyolult kérdését kizárólag rasszista alapon történő kirekesztésként, szegregációként értelmezi. Még az egyes cigány csoportok, egyének bűncselekményei elleni védekezést is agressziónak állítja be és megbélyegzi, és előítéletnek nevezi még az agresszív, bűnöző életmódú csoportokkal, egyénekkel szembeni jogos bizalmatlanságot is.

Szemben a bűnözést az antropológiai jegyekkel összekötő rasszista megközelítéssel épp úgy, mint a romantikus elbeszélésmódokkal, tudományos szempontból a cigányság kultúráját a szociálpszichológia klasszikus, néplélektanból induló szemléletén keresztül írhatjuk le maradéktalanul. A neoliberálisokra nézve azonban a valóság leírása életveszélyes, az annak elbeszélésére alkalmas nyelvezet politikailag inkorrekt, tabu, összeesküvés elmélet. Ezért a szociálpszichológiának ezt az ágát az „Amerikai Fordulat” óta teljesen mellőzik. (Hunyady György: Jelentéstörténeti szociálpszichológia, 16. o.)

A szociálpszichológia kollektív, nemzetkarakterológiai hagyományokra épülő vonalának talán utolsó fellángolása, egyúttal a nemzetkarakterológia szilárd tudományos alapokra való helyezése a Nguyen Luu Lan Anh és Fülöp Mária szerkesztette Kultúra és pszichológia (Budapest, Osiris Kiadó 2003) című könyv. A könyvben a témánkat érintő leglényegesebb rész Alan P. Fiske, Shinobu Kitayama, Hazel R. Markus: A szociálpszichológia kulturális mátrixa című tanulmánya, melyben leírja (232-233 oldal) a Közel-Keletet és Észak-Indiát uraló, de Latin-Amerikától a Mediterrán térségig jelen lévő „becsület kultúrakomplexumát” amely ugyanúgy meghatározza a hagyományos cigányság, mint az Európát napjainkban elárasztó migránsok kultúráját. Ennek a következők a legfontosabb jellemzői:

• KM- (közösségi megosztás) kötelékekkel jellemezhető (gyakran nagyon apró) apai ági rokonsági közösségek.
• Férfiúi autonómia és szabadság a mások akaratának kényszerítő ereje alól – sőt valójában ezekkel való szembeszegülés.
• A hírnév és a sértések iránti szélsőséges érzékenység: a személy vagy csoport becsülete, hírneve vagy szégyene szinte egy azzal, hogy a személyt vagy csoportot hogyan ítéli meg a közönség – különösen pedig az, hogy más emberek mit mondanak a nyilvánosság előtt.
• Agresszív, gyakran erőszakos viszony a szűk rokonságon belüliekkel; mindenki más iránti bizalmatlanság, preferencia dolgok erőszakos vagy önkéntes elvételére, a morális kötelezettségek nagyon kis fokú érzete, kivéve rokonok, atyafiak, üzletfelek és vendégek irányában.
• A vendéglátásból megkövetelt vendégszeretet és a vendéglátó-vendég közötti különleges kötelékek iránti abszolút felelősségérzet.
• A nők védtelensége, szexuális vágyaik és a saját szexualitásuk miatt érzett szégyen, aggódás (ezért gyakran megkövetelik a nőktől, hogy fátyolozzák le magukat, vagy ne járjanak el otthonról, és/vagy eltávolítják, illetve összekapcsozzák a klitoriszukat).
• A nők szexuális normaszegései vagy egyáltalán ennek gyanúja miatt érzett kollektív szégyen az apák, testvérek, fiak és férjek részéről, különösen, ha a rokonság nem tudja ezt megtorolni.
• A becsületüket veszített férfiak szégyenérzete és védtelenségük a pletykával és kigúnyolással szemben, valamint a társas interakcióból való kiközösítésük.
• A férfiak házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolatainak elfogadására irányuló tendencia, egészen odáig terjedően, hogy csodálattal adózzanak a nők nemi ostromlásának és néha azoknak a férfiaknak, akik más férfiakat szégyenbe hoznak azáltal, hogy az oltalmuk alá tartozó nőket elcsábítják.”

Egyértelmű, hogy nemcsak Magyarország, de a világ legnagyobb problémája a becsület kultúrakomplexuma! A közel-keleti országokban a kőkemény diktatúra volt mindig az, ami kordában tartotta a büszkeség kultúráját. Indiában a kasztrendszer, a régi Európában pedig a kasztrendszer szerű feudális viszonyok, melynek keretein belül a cigányokat, zsidókat a hatóságok diktatórikus módszereivel tartották kordába, ami egyrészt visszaélésekre adott alkalmat, másrészt a korrupció melegágya volt. A náci uralom fajelmélete jegyében csak a terrorrá, népirtássá fokozott visszaélések maradtak ebből meg, a kommunizmus hamis egyenlősdije pedig szőnyeg alá söpörte, konzerválta a problémákat. A rendszerváltás neoliberális világában pedig a Hitler kabátját kifordító kontranácizmus, kontrarasszizmus vált uralkodó ideológiává.

A rendszerváltás utáni „jogvédők” akciói a beilleszkedési folyamatot a legrosszabb irányba mozdította el. A cigányság korábban érkezett “magyar cigány” tömegei többé, kevésbé már rég integrálódtak. A frissen érkezett “oláh cigányság” legnagyobb része viszont kulturálisan még a becsület kulúrakomplexumának a jegyében él. A baloldali politikai szemlélet alapján nyújtott segélyek amellett, hogy siralmas állapotukat konzerválták, a gyermekszülést megélhetési forrássá változtatta számukra, miáltal nyomorukat hatványozva termelték újra. Néhány kivételes esetben a beilleszkedésük teljes asszimilációval jár, arra nagyon kevés példa van, hogy értékeik megtartása mellett integrálódnának a modern világba. Sajnos jóval több példa van arra, hogy magőrzésre érdemes értékeiket dobják el leghamarabb, miközben a becsület kultúrakomplexumának alapvető vonásait megtartva a társadalom peremére szorulnak és “megélhetési bűnözőkké” válnak. Egyesek viszont ugyancsak sikeres “profi” bűnözővé! Az önmagukat jogvédőnek kikiáltó kontrarasszista aktivisták közben lehetetlenné tették a pedagógusok, mentősök, és más hatósági személyek munkáját. Az általuk felbújtott cigánygyerekek megverik társaikat, meg a tanárt, ha egyáltalán elmennek az iskolába. Hogyha a tanár reklamál valamit, akkor a gyermekeken kívül a szüleik is megverik. Csejtényen a mentős rendőri kíséret nélkül nem mert bemenni a cigányok közé, közben a beteg meghalt. Vajon ez maga a cél? Dögöljön meg a magyar is, meg a cigány is, ha nem tetszik nekik a szép új neoliberális káosz?

Ebben az ellenünk indított háborúban az ellenség nem a cigányság, hanem az, az uralkodó, a becsület kultúrakomplexumából kinövő szellemiség, amely átvette a közép-európai kultúra számtalan értékét, de megtartotta a becsület-kultúrakomplexumának a legbelső magját, és azt gyűlöletté alakította át! Számára a „fehér, heteroszexuális, keresztény férfi, és tegyük hozzá nő” a fő ellenség, mert nem akar rá szavazni, útjában áll világuralmának. Tehát dögöljön meg, hoz majd helyette mást! Az integrációjában megakasztott cigányság a „fehérek” eltiprására kevés, szükséges lenne még egymillió migránsra évente! Nyugat-Európa már elveszett, de tegyünk meg mindent azért, hogy Közép-Európa akadjon meg a torkukon!

A nyugati világra rákényszerített politikai korrektség jegyében a valós helyzet, az igazság elbeszélése ezért tabu. Hát ne legyen tabu!  Ne csak beszéljünk róla, de tegyünk is az igazunk érvényre juttatásáért! A cigányság ügyét se engedjük ki a kezünkből! A büszkeség kultúrakomplexumának a tényeket figyelmen kívül hagyva nem tehetünk semmit a cigányság érdekében. Az EU vonatkozó dokumentumai alapján a legnagyobb jószándék mellett sem lehet működőképes stratégiát kidolgozni. Jó példa erre a Miskolci Egyetem európai romastratégiája.

A magyar kormány sem az EU-s irányelvek alapján, hanem a kérdés gyakorlati megoldására koncentrálva vágta át a gordiuszi csomót és integrálta egyre sikeresebben a cigányságot. „…a jelenlegi kormány úgy tudott kidolgozni és működtetni az elmúlt tíz évben felzárkózási programokat, hihetetlen nagy pénzösszegeket beleölve, hogy szinte egyikre sem írta rá, hogy a cigányoknak szól, ellenben éppen a cigányokat segítheti, segítette elsősorban…Az biztos, hogy ha már a kormány fúrt egy hatalmas, remek kutat, akkor kellene vagy 300 olyan ember, aki elviszi a cigány embereket a kúthoz. Ide roma keresztény gyülekezeteken, bátor helyi vezetőkön kívül jó értelemben vett hajcsárok, racionalitás-megőrzők kellenek, olyan közösségi mentorok, akik folyamatosan a kétségbe vonhatatlan dolgokkal, a várható következményekkel szembesítenek arra az esetre, ha az adott helyi cigány közösségek továbbra is elhagyják magukat…” (Forgács István).

Az integrálás szempontjából a leglényegesebb a cigánygyermekek bevezetése az óvodába, ugyanis a problémák forrását jelentő becsület kultúrakomplexuma a gyermek szocializációja során hat éves kor előtt alakul ki. Attól még, hogy élete nem a becsület kultúrakomplexumának jegyében zajlik le, nem kell megtagadnia önmagát, büszkén vállalhatja népének múltját, beszélheti nyelvét, ápolhatja kultúrájának pozitív vonásait. Járóka Lívia, az Európai Parlament egyetlen cigány képviselője a magyar modell átvételét ajánlja a többi európai országnak is. Az európai színteret és a magyar sajtót, egyetemi életet uraló szellemiség viszont pont fordítva, az ideológiára, a szegregáció, az előítéletek elleni harc nevében a nem cigány többség megbélyegzésében, megregulázásában látja a megoldást.

A gyöngyöspatai vérlázítóan igazságtalan ítélet nem a semmiből jött. Évtizedek óta építik a hamis valóság várának erős bástyáit. Az ELTE-n például Csepeli György és tanítványai a szociálpszichológia oktatásában nem a kultúrakomplexumok közötti közös vonások és különbségek, hanem az előítéletek elleni harc áll a középpontban.  Gordon W. Allport Az előítélet című könyvében (Gondolat Kiadó Budapest, 1977) a saját csoport iránti pozitív és a mások iránti negatív elfogultság egyaránt negatív színezetet kap. Az előítéletességet öt fokozatba sorolja a szóbeli előítéletességtől kezdve az elkerülésen és a hátrányos megkülönböztetésen, elkülönítésen, a fizikai agresszión át az üldözésig és kiirtásig (47-49. oldal). Az allporti előítélet kitüntetett szerepe a neoliberális szemléletben gyaníthatóan olyan paranoiásan torzult személyiségekre utal, akiknek a szeme előtt folyamatosan a kiirtás lebeg! Jogi értelemben pedig úgymond tudományos tevékenységük egyenlő a vérváddal!

A hétköznapi valóságban a fogalomkör mögött álló tudati mechanizmus nagyrészt előismereteket fed, vagyis a világ működésének egyik alapját képezi.  Ezzel nyilván Kende Anna is tisztában van. „A szociálpszichológia szerint az előítéletesség valamilyen szinten természetes folyamat, hiszen minden információt kategorizálunk. Nem a beteg vagy gonosz emberek előítéletesek. De ettől még nincs rendben előítéletesnek lenni, mert az előítéletek áldozataival szemben ez igazságtalan, hátráltatja a boldogulásukat és fizikai veszélyt is jelenthet.”

Egyértelmű, hogy Kende Anna és társai semmibe veszik a kulturális különbségeket, mondanivalójukat egy hamis világkép alapján fogalmazzák meg. A valóságban a láthatóan deklasszálódott cigány emberekkel szembeni bizalmatlanság sem üres előítélet, nem egyszerű sztereotípia mivel ezek az emberek könnyen valós veszélyt jelenthetnek. Abban az esetben azonban, ha a cigány rasszjellegekhez az átlaghoz hasonló viselkedés társul, ha feltételezhető, hogy az az ember munkával keresi a kenyerét, akkor az átlag magyar emberben a bizalmatlanság megszűnik. Az előítélet azoknál az embereknél csap át negatívba, akkor érdemel bírálatot, amikor valaki az utóbbi helyzetre is kiterjeszti az előbbit és minden cigány, vagy cigány származású, cigány kinézetű embert besorol egy elítélendő kategóriába.

A hamis valóságot kreáló neoliberális körök álláspontja az utóbbi rasszista kategória tükörképe mivel az élet normális működéséhez elengedhetetlen bizalmatlansságot egy kalap alá veszi a rasszizmussal. Színtiszta kontrarasszizmus tehát, vagyis a magyarság és általában minden „fehér emberrel” szembeni rasszizmus. Hasonló mechanizmusok alapján támadnak bennünket más valóban létező, vagy kitalált „kisebbségek” védelmében is. Ügynökeik óriási erőket vetnek be az „előítéletek”, a „kirekesztés”, a „rasszizmus” elleni érzékenyítés céljából. Nem tudom, hogy a gyöngyöspatai ügyben eljáró bírák maguk is ezek közé az ügynökök közé tartoznak-e, vagy csupán sikeresen „érzékenyítették” őket. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ítéletük teljes mértékben jogtalan! Gyöngyöspatán nem történt faji alapon történő szegregáció! Csupán a becsület kultúrakomplexuma alapján szocializálódott, ezért egy közép-európai kultúrára épülő iskolai oktatásra felkészületlen gyerekek speciális osztályba való sorolása történt. Ez nem rasszista alapon álló szegregáció, hanem az oktatás minimális feltételeinek teljesítése érdekében elkerülhetetlen lépés minden esetben, amikor az ilyen gyerekek elérnek egy kritikus tömeget. Ahol csak egy-két elmaradt cigánygyerek van egy osztályban ott az beilleszkedik, több kevesebb sikerrel felzárkózik. Gyöngyöspatán ugyanúgy, mint számtalan kelet-magyarországi településen viszont már megvan a kritikus, a normális tanítás menetét blokkolni képes tömeg! A kontrarasszista neoliberálisok azonban a szükséges külön osztályok létesítése ellen is felkészültek, megtettek mindent működtetésük ellehetetlenítésére. Különböző ez irányú javaslataikat már rég óta igyekeznek törvényként értelmezni, amivel már eddig is elérték, hogy akadályozzák a tanítást, lehetetlenné tegyék a pedagógusok helyzetét.

Nézzük csak meg az érvényes törvények alapján mi minősül hátrányos megkülönböztetésnek? Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény  8. §-a szerint közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül egy személy vagy csoport valós, vagy vélt neme, faji hovatartozása, bőrszíne, stb. stb. miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban. Eddig ez azt hiszem egyértelmű, azonban mit lehet kezdeni a 9. §-al? „Közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül az a közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek nem minősülő, látszólag az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő rendelkezés, amely a 8. §-ban meghatározott tulajdonságokkal rendelkező egyes személyeket vagy csoportokat lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben lévő személy vagy csoport volt, van vagy lenne.„

A 9. § gyakorlatilag értelmezhetetlen, tehát mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja! Az iskolai szegregáció szempontjából a fő kérdés az összehasonlítás alapja! Az esetben, ha egy iskolai körzetben iskolára való felkészületlensége, deviáns viselkedése alapján több cigánygyereket tesznek be kisegítő, vagy bármi más néven nevezett osztályba, mint nem cigányt, azt csak akkor lehetne elítélni, ha bebizonyosodna, hogy a magyar gyerekek közt ugyanolyan arányban vannak iskolára felkészületlen, deviáns viselkedésű gyermekek, mint az illető iskolai körzet cigánygyermekei közt. A településen élő cigányoknak a hátrányos helyzetét ugyanis nem a pedagógus kreálta a megkülönböztetés révén, még csak nem is a település magyar lakossága teremtette meg, hanem azt magukkal hozták.

Ezeket a tényeket azonban a liberális aktivisták nem veszik figyelembe, hiszen ezek az ő hamis valóságukban nemlétező dolgok. Ennek jegyében született – és már előrevetíti a gyöngyöspatai pert – az Emberi Erőforrások Minisztériumának az alapvető jogok biztosa és a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettesnek 2015-ben benyújtott jelentése is, melynek előadói dr. Tóth László és dr. Fórika László.

„(a) szüntessenek meg mindenféle iskolai szegregációt; (b) szüntessék meg a roma tanulók indokolatlan speciális oktatásba helyezését; (c) tegyék hozzáférhetőbbé a koragyermekkori oktatást és gondoskodást, s szükség esetén nyújtsanak ehhez célzott támogatást. Hasonlóan (d) legyenek figyelemmel az egyéni tanulói szükségletekre is a szülőkkel való szoros együttműködés mellett; (e) alkalmazzanak inkluzív és személyre szabott oktatási és tanulási módszereket, beleértve a tanulási nehézséggel küzdő tanulók támogatását az analfabetizmus leküzdésére, és népszerűsítsék a tanórán kívüli foglalkozások szervezését; (f) szorgalmazzák a szülők részvételének növelését és javítsanak a tanárok oktatásán, ahol ez szükséges; (g) ösztönözzék a romák középfokú és felsőfokú oktatásban való részvételét és annak elvégzését Az Európai Unió Tanácsa továbbá szorgalmazza, hogy a tagállamok folytassák a 2000/43/ET irányelv végrehajtását, mind regionális, mind helyi szinten hajtsanak végre a romák szegregációjának megszüntetésére irányuló intézkedéseket.”

Ami az (a) pontot illeti: a nagyon különböző kultúrákat nem lehet egyszerűen összekeverni, tehát amíg összeférhetővé nem válnak kikerülhetetlen valamilyen elkülönítés, vagyis szegregáció. (b) nincs adat arról, hogy Gyöngyöspatán roma tanulót indokolatlanul helyeztek volna speciális oktatásba. Az oktatásra alkalmas cigány gyerekek a magyarokkal együtt tanulnak. A (c) pontban foglaltak érdekébe többet, mint a magyar kormány, nemigen tehet senki. A további pontokban foglaltak az előzőkhöz hasonlóan azt sugallják, hogy olyan személyek tettek ajánlást a minisztériumnak, akik vagy nem tudnak semmit a cigányságról, vagy úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit, így azt sem tudják, vagy akarják felfogni, hogy követeléseik megvalósítását pontosan az ő hozzáállásuk és a magyar kormány elleni folyamatos nemtelen támadásaik – melyek megkoronázása a gyöngyöspatai kártérítési per – akadályozzák legnagyobb mértékben.  

A valóságban az jelentett volna faji alapon történő szegregációt, ha egyetlen cigánygyereket sem engedtek volna be a magyar gyerekek közé, azonban nem ez történt! A kialakult helyzetért a felelősek, tehát bűnösök azok a jogvédelem álcája mögé búvó, a magyarság eltiprására összeesküvő ügynökök, akik megtesznek minden tőlük telhetőt az ellen, hogy Magyarország vagy annak bármely települése működőképes legyen. Útjában állnak annak, hogy fel lehessen oldani egy súlyos konfliktust. Áldozat pedig a város üldözötté tett magyar lakossága épp úgy, mint azok a cigányok, akiket nem engednek, hogy beilleszkedjenek a közösségbe. Igaza van Forgács Istvánnak: Orbán Viktornak végig kell mennie az úton!

Magyarország lakosságának többsége, vagyis minden jámbor, jóérzésű ember eddig passzívan tűrte az ellene folytatott aknamunkát. Sohasem tudta megérteni ellenségei torz, agresszív lelki világát, sőt el sem hitte volna, hogy olyan létezik. Ez nem mehet így tovább! Ez az aknamunka összességében, a gyöngyöspatai perrel együtt nem egyszerűen közönség elleni izgatás, de egyúttal polgárháborús izgatás is! Ennek büntetőjogi következménye kell, hogy legyen! Azoknak a külföldi nem kormányzati szervezeteknek, NGO-knak pedig, amelyek ezt az aknamunkát támogatják, nincs mit keresniük Magyarországon!

A klímaváltozásban benne vagyunk, bármi is legyen az oka. Ennek kutatását meghagyom a nálam okosabbaknak, például a NASA-t ezért otthagyó Héjjas Istvánnak és sok-sok ezer kollégájának, akik számtalan tanulmányban elmondták, hogy az üvegházhatást a vízgőz okozza és szabályozza, nem a széndioxid. Az olvasók figyelmébe ajánlom még Papp Endre beszélgetését a klímahisztériával kapcsolatos adatokat összegyűjtő Farkas Andrással, aki többek közt kiderítette, hogy a széndioxidot az üvegházhatással Margaret Thacher hozta kapcsolatba először. No, nyilván nem a klímáért való aggódás okán, hanem a bányászsztrájk leverése eszközéül. Farkas András azt is pontosan kikutatta, hogyan vált a klímahisztéria vallássá és Greta Thunberg annak a szentjévé.

A klímaváltozás valós jelenség, de hogy ember tehet-e ellene valamit ellene azt kétlem, a boszorkányüldözésnek a középkorban sem volt rá hatása, viszont nyilvánvaló, hogy alkalmazkodnunk kell hozzá. Az alkalmazkodásnak azonban korlátai vannak. Nálunk nyilván nem árt a fásítás, de egyes melegebb égövi erdők a felmelegedés miatt sajnos halálra vannak ítélve, másokat az aljnövényzet felégetésével, vagy kecskékkel való legeltetéssel meg lehet menteni, de ezt bízzuk a helyiekre, abban a reményben, hogy egyszer majd a józanész, a több ezer éves tapasztalat felülkerekedik. Én csak arról szeretnék szólni, mit tehetnek mifelénk az egyszerű emberek a környezetünk megvédése érdekében?

Először is ne higgyük el annak egy szavát sem, aki pénzzel akarja a krízist megoldani. Ne higgyünk például az Unió vezetőinek, akik legkevesebb 100.000 Forintot szeretnének bevasalni évente minden állampolgártól a széndioxid kibocsátás csökkentésére. Az újfajta befektetések, például a sok szélkerék, nem megoldást jelentenek, hanem csak szélmalomharcot a helyzet súlyosbítását! Miért? Azért, mert az, a fogyasztói társadalom mögött álló profitorientált pénzvilág javasolja ezt, amely a természet legnagyobb ellensége. A bajok újabb befektetésekkel való megoldása fából vaskarika. A nemzetközi pénzvilág környezetbarát fordulata annyit jelent csak, hogy „amit nem tudsz legyőzni, annak állj az élére”. Úgy, ahogyan az élére állt a nemzetközi munkásmozgalomnak is, ami a munkásosztályt kimondhatatlan pusztítás és fájdalom árán „emelte a mennybe”. Most azon igyekszik, hogy a lejáratott baloldali pártokat zöldre fesse, így terrorizáljon szellemileg, anyagilag újabb milliókat a nemzetközi tőke érdekében.

Fogadjuk meg az eredeti, igazi környezetvédők tanácsát: Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan! A megoldás az egyszerűsítés, nem a még több pénz, hanem a jóval kevesebb! A megoldás nem a befektetés, hanem az élet egyszerűsítése, a spórolás! A lokalitás előnybe helyezése a globalitással szemben! Az erőt, biztonságot nyújtó, kollektív bölcsesség alapján álló közösség, a család, a község, a nemzet erősítése az individualizmussal szemben. A megoldás az egyszerű puritán élet.

Gyalogolj minél többet, és ha messzebbre mész, lehetőleg tömegközlekedési eszközzel tedd azt. Függetlenül az üvegházhatástól, én személyesen egyetértek a széndioxid kibocsátás csökkentésével, főleg a széndioxiddal együtt járó mérgező füst miatt. Ezek kibocsátását nemcsak a megspórolt üzemanyaggal, de annak gyártási és szállítási tételének csökkentésével is elősegíted. A világnak kevesebb széndioxid és mérgező mikrorészecskék, korom, füst, neked egészség és több pénz, amiben nemcsak az üzemanyag ára, hanem az orvoson, patikán megspórolt is benne van. Egyszerűsítve biztosabbá teszed a közlekedést, ezáltal további betegbiztosítási, temetési, autóbiztosítási és javítási tételeket spórolsz meg magadnak és a társadalomnak.

Ne vásárolj fölösleges dolgokat, és ha vásárolsz, lehetőleg a földrajzilag legközelebbi terméket vásárold meg. A távolsági szállítás redukálásához hozzájárulva ténylegesen tehetsz a széndioxid és minden mocsok kibocsátása ellen. Nem a szelektív hulladékkezelés a megoldás, hanem a hulladékszegény élet! Még a zöldségmaradékhoz is legyen komposztálód akkor is, ha nem kertes házban laksz. Igyál bátran csapvizet, csak egy palack vizet végy és a palackot ne dobd el, hanem használd kulacsnak. Hidd el arra a legideálisabb! Csomagolj papírba és azt követeld meg a kereskedőtől is. Igényeiddel, választási preferenciáddal segíts beindítani a hazai kender és lenipart, az arra épülő textilipart, hasonlóképpen a helyi élelmiszeripart, bőripart.

Feledd el azokat a hamis információkat, miszerint az édesvízvíz készlet tetemes mennyiségét emésztené fel a szarvasmarhatartás; és hogy a vörös hús, vagy a sertészsír életveszélyes lenne. Tény, hogy a szarvasmarhatartás, a tejipar a legnagyobb luxus a termőfölddel való gazdálkodás szempontjából, ezért a marha, de még a disznóhúst is jó lenne nagy arányban halra váltatni. Az egészségednek sem ártana, hanem csak használna. A vizes élőhelyek növelése, az áradó víz szétterítése, majd halivadékkal telítve való visszaengedése a folyóba, ahogyan őseink tették, ez lenne az egyik legfontosabb cél! A vízfelület növelése legalább a mikroklímát javítja, a talaj kiszáradását meggátolja még, ha a globális felmelegedés ellen kevés is.

A rovarevés is gazdaságos lenne, de ebből én már kimaradok, viszont semmi kifogásom nem lenne az ellen, ha utódaim rászoknának. Az elérendő cél nem az állattartás felszámolása, a vegán életmódra való átállás, hanem a minél természet-közelibb növénytermesztés és állattartás. Ebben kulcsfontosságú a legeltetés és az állati trágyára épülő növénytermesztés. A legmagasabb minőséget a gyógynövényeket legelő állatok termékei, a gyógynövényekről gyűjtött méz jelenti. Ne hagyjuk, hogy a jövő a műhúsé, a szemétbe dobott cukorkákból gyűjtött zöld és piros városi mézé, a paradicsomnak és kenyérnek látszó tárgyaké legyen!

De hát – mondják – pont erre a váltásra kell a pénz. Nem! Akik mondják, azoknak előbb a mi pénzünk kell egy teljesen torz, még több pénzt felemésztő energetikai „zöld forradalomra”, meg arra, hogy megszerezzék a politikai hatalmat, majd a tervük kivitelezői által tőlük uzsorakamatra kért pénzek visszafizetését ránk testálják. Nem! Először a fejekben kell rendet teremteni! Azután az élet természetes menete által megkövetelt folyamatos megújulás, technológiaváltás mindig egy lépéssel közelebb fog vinni bennünket a normális világhoz. A rend a legtanulatlanabbaknál is jobban össze van zavarva a neoliberális, globalista eszmék által elszédített értelmiségiek fejében. Ez nemcsak országos, de világviszonylatban is így van.

Nem véletlen, hogy nem Európa, hanem Kína és India a legnagyobb légszennyező. A hagyományos európai kultúra fogékony a technikai fejlődésnek a környezetvédelemmel való egyeztetésére, egyúttal sajnos az azzal visszaélő demagógiára is. Indiában, nem beszélve Afrikáról, egyelőre az életben maradás az első! Náluk a technikai fejlődés életkérdés, amint számunkra is életkérdés az ő fejlődésük, mert másképpen elárasztják és magukkal rántják Európát.

Ami pedig kínaiakat illeti, ők a többi távol-keletivel együtt nálunk is fogékonyabbak a jóra és rosszra, és nálunk mindenben sokkal hatékonyabbak. Kína most éppen 180 fokos fordulatot tesz. Több náluk az úgymond zöld beruházás, mint bárhol a világon. Rajtuk mi leginkább azzal tudunk segíteni, ha az elektronika terén felzárkózunk Távol-Kelethez, de első sorban akkor, ha az USA-hoz hasonlóan olcsó tömegárujukat mellőzzük és országukat belső fejlődésre késztetjük. Segítjük őket abban, hogy – ugyan úgy, mint az 1400-as években, amikor visszafordították a már Afrika partjainál járó óceánjáró hajóikat – ismét visszataláljanak a konfuciánus bölcsességhez. Ahhoz a bölcsességhez, amely édes testvére a mi hagyományos közép-európai, és főleg magyar szellemiségünknek. A kapitalizmus tébolyának árnyékában ezt a szellemiséget fogalmazta meg a nálunk Német László nevével fémjelzett harmadik utas politika, amit végső soron elsőnek kéne nevezni, mert ez az Európában egyetlen járható út. Bármiből is indulunk ki, az igazságot keresve ezekhez az alapelvekhez jutunk vissza, amint a fenti eszmefuttatásommal is történt.

Az alábbi levelet az Európai Parlament képviselőinek szerettem volna elküldeni, de miután Gál Kinga képviselő asszony azt mondta, hogy néhány mondatnál többet egyikük sem hajlandó elolvasni, lemondtam róla. Ezért inkább mint egy palackba zárt üzenetet inkább az éterbe dobom, talán valaki elolvassa egyszer.

Tisztelt Európai Parlamenti Képviselők

• Európát a gyarmatosítás tette naggyá és a hamis szabadságvágy tette tönkre.
• Az igazi európai értékek és az igazi szabadság ettől a kettőtől függetlenek.
• A legnagyobb tévedés az, hogy a tudomány és a vallás szemben áll egymással.

Európa súlyos válságban van és a válságból csak akkor tud kilépni, ha ezekkel az alapvető tényekkel szembenéz. Addig nincs megoldás, amíg nem fogadjuk el a világ valós rendjét, hierarchikus felépítését, vagyis azt, amire a tudományos és a vallásos világkép egyaránt épül. A test, lélek és szellem egymásra épülő hierarchikus szintjeit nem hagyhatja figyelmen kívül sem a tudomány, sem a vallás, sem a politika, mert akkor zsákutcába jut. A humán tudományok terén csak egy rendszerelmélet alapú globális antropológia jelentheti a jövőt. A kereszténység és a tudományos világ számára ennek lényegét Franz Xaver von Baadernél jobban senki sem fogalmazhatja meg:

“A lélek a test morálja, de
a test a lélek bázisa.
A szellem a lélek morálja, de
a lélek a szellem bázisa.
A szabadság a szellem morálja, de
a szellem a szabadság bázisa.”

Hamvas Béla alapján ennek tudatában juthatunk el csak az igazi, nagybetűs Szabadsághoz. Ezek után pedig rátérhetünk a politikai szféra felelősségének kérdésére. Ugyancsak Baader fogalmazta meg, hogy a test defektusa a betegség, a léleké az őrültség, a szellemé pedig a bűn. Mindezek tudatában mit kezdjünk az identitás kérdésével? Mit jelent az, hogy nemi identitás? Mit jelent a nemzeti, mit a jelent az európai identitás? Mi az, amit meg lehet választani, mi az, amit meg lehet tanulni, és mi az, amin nem lehet változtatni? A biológiai alapokon nem lehet változtatni. Amint hiába képzeli magáról valaki, hogy ő egy fenyőfa, vagy jámbor növényevő állat, ugyanúgy hiába képzeli azt is, hogy más nemű, mint aminek született. E téren nincs szabadság, csak kötelességek vannak. Kötelességünk tisztelni a másik nemet, ugyanúgy ahogyan a növényevő állatokat és a fenyőfát is. Aki viszont más neműnek, növényevő állatnak, vagy fenyőfának képzeli magát, az súlyos pszichés zavarokban szenved, és nem biztatni kell ebben, hanem gyógyítani. Aki pedig törvényekkel támogatja az identitászavarokat, az súlyos bűnt követ el!

Nemcsak azzal követnek el bűnt, ha a gender elméletet a törvény szintjére emelik és legalább is hallgatásukkal támogatják a vegán életmódot, hanem azzal is, hogy szemet hunynak az egyes tagországokban az úgymond nemzeti kisebbségek, vagyis más nyelvű, nemzetiségű, esetenként más vallású közösségek elnyomása fölött, miközben tömegével engednek be Európába olyan embereket, kiknek semmi köze az európai kultúrához, identitáshoz, vagyis tudatosan ássák Európa sírját.

Hogyha netán annyira naivak lennének, vagy annyira tudatlanok, hogy ezt nem látják, nem tudják felérni ésszel, akkor felhívom a figyelmüket néhány tudományos tényre, amelyet napjainkban igyekeznek elhallgatni. Miközben Európában legfeljebb arról folyik a vita, hogy az érkező tömegek menekültek-e vagy bevándorlók, a muzulmán világ számtalan szellemi vezetője nyíltan hirdeti a nyugati világ és az össz-kereszténység elleni szent háborút. A vallási vonatkozás nagyon fontos ugyan, de csak egy felszín. A lényeg sokkal mélyebben van. A kultúrák és a pszichológia kapcsolatával foglalkozó kutatók számára világos, hogy a Közel-Kelet és Európa közti alapvető különbségek sokkal régebbiek, mint a vallásbeliek. Politikusaink sajnos erről a tényről nem akarnak tudomást venni, pedig egyre világosabb, hogy a különbségeket tagadó politikai korrektség idealizmus, sőt a nagybetűs valósággal szembesítve immár idiotizmusnak minősíthető. Az emberek, népességek közötti különbségek rasszista és agresszív nacionalista megközelítését nyilván el kell vetnünk, de mára már nem ez a fő probléma, hanem az, hogy a közélet szószólói a ló túlsó oldalára estek át. Multikulturalizmus címen tulajdonképpen kontrarasszista és kontranacionalista kurzus alakult ki. A kontrarasszizmus valójában a fehér ember ellen irányuló rasszizmus, a kontranacionalizmus pedig amellett, hogy az állam intézményének lebontását célozza csak azok ellen érvényes, akik nem a világot uraló maffia kliensei.

A szociálpszichológia alapján álló kapcsolati elmélet a fenti hamis megközelítésekkel szemben a valóságnak megfelelően tudja leírni a világban uralkodó viszonyokat. A számtalan, egymást kiegészítő leírási mód közül a szemléletesség céljából emeltük ki az egyik megközelítési módot, amely négy alapvető kultúrakomplexum alapján szinte a teljes világot le tudja írni. Ezek a kultúrakomplexumok a következők: a közösségi megosztás (Communal Sharing), a tekintély rangsorolás (Authority Ranking), egyenlőségi összemérés (Equality Matching), és a piaci árszámítás (Market Pricing).

Nyugati világunkban egyre inkább az utóbbi kerül uralomra, ami a multinacionális cégeknek nagyon kedvező, de Európa lakói számára kevésbé. Talán nem véletlen, hogy a nálunk sokkal gyorsabban fejlődő Távol-Keleten viszont az a tekintély rangsorolásnak nevezett kapcsolati rendszer uralkodik, amelyet Nyugaton a leg negatívabbnak ítélnek meg. Teszik ezt annak ellenére, hogy a legsikeresebb vállalatok belső felépítése a tekintély rangsorolásra épül, viszont a közgazdászok nyomán a politikusok többsége által is preferált piaci árszámítás bizonyított módon a társadalom gyors lebomlásához vezet. Lásd Marewell és Ames immár klasszikus tanulmányát: Economists free ride, does anyone else? Journal of Public (Economics, 1981, 15, 295-374).

Az Európával elementáris erővel ütköző, nálunk sokkal komolyabb problémákkal küszködő közel-keleti világ azonban nem írható le csupán a fent említett négy kultúrakomplexummal. Közel-Kelet hagyományos, de napjainkig meghatározó közösségi alapja a becsület kultúrakomplexuma a mai napig meghatározó Észak-Afrikától és Közel-Kelettől Észak-Indiáig, de jelen van Latin-Amerikában, az USA déli államaiban ugyanúgy, mint Dél-Európában. A peremvidékeken természetesen nincs már minden jellemzőjük meg, de Közel-Keleten korántsem avult még el. Nyilvánvaló, hogy Közel-Keleten is számtalan ember van, aki nem a becsület kultúrakomplexumának jegyében él, de a gyakorlat azt mutatja, hogy alapjaiban ez határozza meg az Európára zúduló emberek többségének viselkedését. A tisztánlátás érdekében hallgassuk meg, mit mond erről a kultúrakomplexumról a szakirodalom:

• KM- (közösségi megosztás) kötelékekkel jellemezhető (gyakran nagyon apró) apai ági rokonsági közösségek.
• Férfiúi autonómia és szabadság a mások akaratának kényszerítő ereje alól – sőt valójában ezekkel való szembeszegülés.
• A hírnév és a sértések iránti szélsőséges érzékenység: a személy vagy csoport becsülete, hírneve vagy szégyene szinte egy azzal, hogy a személyt vagy csoportot hogyan ítéli meg a közönség – különösen pedig az, hogy más emberek mit mondanak a nyilvánosság előtt.
• Agresszív, gyakran erőszakos viszony a szűk rokonságon belüliekkel: mindenki más iránti bizalmatlanság, preferencia dolgok erőszakos vagy önkéntes elvételére, a morális kötelezettségek nagyon kis fokú érzete, kivéve rokonok, atyafiak, üzletfelek és vendégek irányában.
• A vendéglátásból megkövetelt vendégszeretet és a vendéglátó-vendég közötti különleges kötelékek iránti abszolút felelősségérzet.
• A nők védtelensége, szexuális vágyaik és a saját szexualitásuk miatt érzett szégyen, aggódás (ezért gyakran megkövetelik a nőktől, hogy fátyolozzák le magukat, vagy ne járjanak el otthonról, és/vagy eltávolítják, illetve összekapcsozzák a klitoriszukat).
• A nők szexuális normaszegései vagy egyáltalán ennek gyanúja miatt érzett kollektív szégyen az apák, testvérek, fiak és férjek részéről, különösen, ha a rokonság nem tudja ezt megtorolni.
• A becsületüket veszített férfiak szégyenérzete és védtelenségük a pletykával és kigúnyolással szemben, valamint a társas interakcióból való kiközösítésük.
• A férfiak házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolatainak elfogadására irányuló tendencia, egészen odáig terjedően, hogy csodálattal adózzanak a nők nemi ostromlásának és néha azoknak a férfiaknak, akik más férfiakat szégyenbe hoznak azáltal, hogy az oltalmuk alá tartozó nőket elcsábítják.

( Alan P. Fiske, Shinobu Kitayama, Hazel R Markus: A szociálpszichológia kulturális mátrixa 232-233 oldal, in Kultúra és pszichológia, szerkesztette Nguyen Luu Lan Anh – Fülöp Mária, Budapest, Osiris Kiadó 2003)

A becsület kultúrakomplexumának ismeretében egyértelmű, hogy ahol az nagymértékben elterjed, ott a közrendet csak vasfegyelemmel, kemény diktatórikus módszerekkel lehet fenntartani. Történelmi szempontból egyértelmű, hogy a liberális demokrácia hagyta, hogy a becsület kultúrakomplexuma jegyében működő csoportok, egyének jussanak uralomra és egymással hadakozva lebontsák az ezzel szembenálló keresztény európai kultúrát. Kialakítottak egy globális pénzrendszert és uralják a médiafelületek majdnem egészét. Uzsorás módszereikkel és a becsület kultúrakomplexumából kialakult gyűlölet kultúrakomplexumát terjesztő ideológiájukkal tönkretették a fél világot, mégsem tudtak világuralomra jutni. Most Európán igyekeznek rúgni még egy nagyot. Ne higgyék egy szavukat sem. Számukra a piaci árszámítás az isten, a klímavédelem csak reklámfogás. Talán csak nem gondolják komolyan, hogy érdekli őket vagy egy fa sorsa is, hiszen az számukra csak áru! A Föld bármely területe pedig tőke! Esetleg szívesen tekintenék az emberiség „fölösleges” tömegeitől megtisztított természetet birtokuk díszes előkertjének.

Uraim, most választhatnak. Vagy megvédjük a hagyományos családmodellt és visszanyúlunk a tekintélyelvűség egyes eszközeihez annak érdekében, hogy kirúghassuk az uzsorásokat és megvédjük a két tűz közé szorult európai kultúrát, vagy hagyjuk, hogy a muszlim jövevények vegyék át a hatalmat és a nőket elnyomó sárija rendezze a társadalmat és a muszlim tekintélyelvűség jegyében semmisítse meg világunkat. A harmadik, pillanatnyilag legreálisabbnak látszó forgatókönyv alapján pedig a bomlási folyamat nem áll meg a Brexitnél, hanem tovább bomlik Európa, lassan kialakul egy muszlim Nyugat-, és egy hagyományos Kelet-Európa.

Ezek a lehetőségek. Válasszanak Hölgyeim és Uraim. A labda az Önök térfelén pattog.

Tisztelettel Fazakas Ferenc Miklós

Fazakas Sándor Zsolt

Budapest, 2019. 10. 15

Szokták emlegetni hány Nobel-díjast, hány aranyérmes olimpiai bajnokot adott a magyarság a világnak. Mások költőinkre, forradalmainkra, régmúlt idők dicső csatáira a legbüszkébbek, most azonban egészen más, sajnos a legtöbb ember előtt ismeretlen dologra szeretném felhívni a figyelmet. Szerintem volt egy olyan társadalmi modell, amellyel a székelység, és büszkén állíthatjuk rajta keresztül az emberiség is elérte a legtökéletesebb formátumot. Aki jártas a témában, az nyilván tudja, hogy a székely nemzetségi szervezetre gondoltam. Gyanítom ugyan, hogy az általam nagyra becsült rendszer egykor széles körben elterjedt lehetett, ráadásul voltak vele egyenértékű, de teljesen más rendszerek is, ez azonban nem von le semmit az érdemeiből.

Mi is volt a lényege, és miért volt tökéletes ez a rendszer?  A lakosság egyrészt a mai megyéknek megfelelő székekbe szervezve, településen belül pedig 3 településrészbe, 3 tízesbe szervezetten él. Emellett minden személy beletartozott a 6 nem, vagyis törzs és az illető nem 4 ágának valamelyikébe. A közigazgatás legfőbb alapja éppen ez a nemenként négy, tehát összességében 24 ág volt. A lényeg pedig, ami ezt a rendszert tökéletessé tette, az a települések két tisztségének a hadnagyi és a bírói tisztségnek a szerre, vagyis rotációs alapon való osztása.

A hadnagy a katonai, védelmi feladatok mellet a gazdasági ügyek intézéséért is felelős volt. A hadnagyi és bírói tisztség egyaránt egy évre szólt és a rotációs rendszer oly módon volt összeállítva, hogy a bíró és a hadnagy mindig más ághoz és más nemhez tartozzon. Egy adott nem tehát 6, egy adott ág pedig 24 évente állíthatott ki hadnagyot illetve bírót.  Bodor György grafikus ábrázolásában a szigorú sorrendben visszatérő két tisztség kettős spirált alkot. Bodor szerint ez a székely társadalom DNS-e (Bodor Gy. A székely nemzetségi szervezet. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2003).

Winston Churchill mondását úgy módosíthatjuk, hogy a polgári demokrácia nem a legtökéletesebb, a székely viszont a lehető legtökéletesebb, ugyanis ennél jobban semmilyen társadalomi politikai szervezet sem zárhatja ki a hatalommal való visszaélést, nem választhatja jobban szét a hatalmi ágakat. Ebben a rendszerben nincsenek választási ígéretek, értelmezhetetlen a demagógia, a populizmus. Mindez szép és jó, de vajon egy ilyen rendszer működhetett-e egy kicsiny közösségen túl nagyobb léptékben is? Igen. Működhetett. Egykor sokkal nagyobb társadalmak szintjén is működött. Sajnos a székely önkormányzati rendszert is csak akkor írták le, amikor felbomlott, de biztosak lehetünk benne, hogy korábban az egész magyarság, azon kívül az ázsiai hunok és több hun utódnép, köztük például az oguzok hasonló szervezetben éltek. Az ázsiai hun, vagyis xiongnu társadalom a kínai nyelvű leírás alapján hasonlóképpen 24 egységre épült, amelyek bizonyos „hatszögeket” és „négyszögeket” alkottak. Amint a székelyeknél a hat nem fölött ott állt a királyt képviselő ispán, úgy a hunoknál  e szervezet élén állt az uralkodó törzse. Az uralkodó nemzetsége tehát a hetedik törzs.

A magyarság hét törzse tehát a történészek által teljesen félre van értelmezve. Az nem területileg elkülönülő egységeket, netán etnikumokat jelentett, hanem a társadalom szövedékét. Erről a témáról bővebben fiammal közös könyvemben írtam (Fazakas F. M. – Fazakas S. Zs. Múltból jövőt – A magyarság regénye. Barnaföldi Archívum, Budapest, 2011). Itt írtunk a rendszer néhány hadászati és gazdasági vonatkozásáról, de mindez sajnos még elégtelen, rengeteg kutatni való lenne még e témában. A rendszer erejéről talán csak annyit, hogy felbomlása után csupán azáltal, hogy a székelyek és tegyük hozzá a szászok önkormányzati rendszerben éltek, nem feudális urak irányítása alatt, sokkal jobban át tudták vészelni a török időket, mint a jobbágysorba döntött magyarok. Székelyföld etnikailag ma is magyar, a jobbágyok által lakott terület népessége viszont úgy lepusztult, hogy ott többségbe kerültek a keletkező űr kitöltésére bevándorló románok.

Valós történelmünk végtelen dimenzióinak feltárása, vagy legalább az eddigi eredmények ismertetése, tanítása elengedhetetlenül szükséges lenne öntudatra ébredésünkhöz, erőt adna a jövő építéséhez, de ezen túl nagyon sok elemét fel lehetne használni a jövő társadalmában is. A rendszerből legtovább a falvak és városok tizedekre való osztása maradt fenn, sőt a második világháború után Kolozsvárott rövid időre fel is élesztették a tizedek rendszerét. A tizedek modern városokban való alkalmazását legkisebb közigazgatási egységként, valamint a tizedek nagyobb egységekbe való szervezését Síklaky István ajánlotta, és rendszere elméletileg működhetne előbb kisebb, majd nagyobb településeken is. Nehéz azonban belátni mekkora utat kellene még megtennie a magyar társadalomnak ehhez. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek korosztály szervezet jegyében való nevelése kialakítana, hogyha nem is konkrét igényt, de legalább egy kis nosztalgiát egy ilyen jellegű erős társadalmi kohéziót jelentő rendszer iránt. Nyilván nagyon széles körben ismert kéne lennie ahhoz, hogy felmerüljön az igény a tizedekre épülő közigazgatásra, mellyel helyettesíteni lehetne a mai politikai pártok rendszerét e szinten.

Nyilvánvaló, hogy nem lehet egy az egyben feltámasztani múltbéli rendszereket, viszont a valós múltunk ismerete nemcsak erős öntudatot képes adni, de inspirálhatja fiataljainkat teljesen új típusú és rendkívül hatékony társadalmi, gazdasági szerveződések megvalósítására. A legutóbbi időkben azonban egyedül a gazdasági lehetőségek irányában volt fogékonyság, de már ez is lehanyatlóban van. Azonban ügyes szervezéssel, megfelelő állami támogatással létre lehetne hozni egy olyan gazdasági modellt, amely az égetően szükséges szövetkezetek hiányát pótolhatná optimális formában. A lényeg az lenne, hogy állami támogatással, sőt állami ösztönzéssel, pályázatokkal kellene olyan feldolgozó ipart létrehozni, melynek tulajdonosai maguk az alapanyagot előállító gazdák. Az így kialakuló, demokratikusan irányított gazdasági egységek azután szövetségre léphetnének egymással nagyvállalatot alkotva. Következő lépésként a határon túli területeket bevonva immár multinacionális cégek jöhetnének létre. A vidék, az ország felemelkedéséért ennél nehezen lehetne többet tenni.

Az alábbi, régóta félkész állapotban lévő bejegyzésem befejezését Ferencz Orsolyának köszönhetem, akitől egy tévéadásban pont a minap hallottam említeni azt, hogy hogyan vetheti vissza a kőkorba műholdaktól és világhálótól függő világunkat egy napkitörés.

Erre mondja a pesszimista azt, hogy ennél rosszabb már nem is lehet, az optimista pedig lelkesen vágja rá: Dehogy nem, dehogy nem! De azt is megoldjuk! No, ez az igazi optimizmus, csak legyen mögötte fedezet.  A jövőnk egyetlen záloga az, hogy tisztában vagyunk nehézségeinkkel és felkészülünk a túlélésre a legrosszabb esetekre is. A határ természetesen a földi élet pusztulása, például egy kisbolygóval való ütközés, vagy egy totális atomháború okán. Nem a “világvége túlélésére” felkészítő pincére gondolok tehát. Első sorban nem is arra, hogyha egy atomháború után marad némi élet, hanem első sorban arra a világválságra amiben nyakig vagyunk és amit ráadásul bármikor tetézhet egy „szuper napkitörés”, vagyis ha egy koronakidobódás eltalálja a Földet és tönkre vágja az elektronikát, sőt még a működő elektromos berendezéseket is, teljesen lebénítva életünket.

Nem akarom most végigtárgyalni mekkora katasztrófa lenne ez. A katasztrófa megelőzésére teendő lépések végiggondolását pedig azokra a szakértőkre hagyom akik ahhoz értenek. Inkább egészen más aspektusból próbálom megközelíteni a kérdést. Az élőlények minden fajának és az ember által kreált minden dolognak van egy evolúciós folyamata, melynek során elér egy optimális fejlődési szintet, egyúttal kritikus pontot ahonnan minden további változás kockázatossá válik. Biológiai értelemben az ember ezt a felső őskőkorban érte el, a Homo sapiens fajon belül az akkor még létező neandervölgyi és gyenyiszovai testvéreinkkel egyetemben ekkor volt legtökéletesebb szervezetünk és legnagyobb agyunk. Ezzel egy időben létezett utoljára egy komplex ökológiai rendszer, amely az ember és más csúcsragadozók számára a legbőségesebb élelmiszer tartalékot biztosította. Korabeli őseink amellett, hogy testvérfajaikat kiirtották, kiirtották a nagyvadakat is, majd egyik természettel szembeni csel visszaütése után a másikba menekültek, míg végül eljutottunk mai eltunyult, boldogan tudatlan kiszolgáltatott állapotunkig, eljutottunk a már majdnem életképtelen Homo sapiens protheticus fejlettségi fokáig.

A mamutokkal benépesített paradicsomból végleg kiűzettünk, de aranytartalékként érdemes maximális méretűre növelnünk az őstermészetet idéző nemzeti parkjainkat és elgondolkodhatunk azon, hogy érdemes-e megvédeni kukoricásunkat a vaddisznótól, hogy azután házi sertésünket hizlaljuk azon fel? Netán érdemesebb hagyni had fogyassza el, majd lőjük ki a vaddisznót? Érdemes egyáltalán kukoricát vetnünk egy adott területen, vagy inkább kocsányos tölggyel ültessük be és a kilőhető vaddisznón kívül még kiváló faanyaghoz is jutunk? Annyi biztos, hogy a vadhús értékesebb a háziállatok húsánál, az utóbbi esetében pedig a ridegen tartotté jobb a mesterséges körülmények közt nevelténél. Vajon mikor hol van az ésszerűség igazi határa? Elgondolkodhatunk végre minden dolgunk terén, hogy mikor értük el azt a fejlődési maximumot, ami még biztos alapokon állt?

A komplex növénytermesztés és állattartás terén például történelmi léptékben nem is olyan rég. A huszadik század első felének vegyszermentes, talajt éltető trágyát termelő állatokkal zsúfolásig teli paraszti gazdaságánál néhány modernebb géppel kiegészítve tökéletesebbet nem lehet kitalálni. Az ilyen gazdaságokat rideg állattartással, regenerálódó talajjal, visszaállított csíkban, halban gazdag vizes élőhelyekkel még meg lehet teremteni. Ezt csak azzal kell még kiegészíteni, hogy a disznót onnan feldolgozott húsként, bőrtáskaként, a kecskét húskészítmények, tejtermékek mellett körömcipő, bőrkabát, vagy pénztárca formájában lenne szabad kiengedni. Ilyen módon ezé az életmódé lehet igazán a jövő. Ez a legjobb lehetőség arra is, hogy létünk ne a multi nacionalista vállalatok és a fogyasztói társadalom kiszolgáltatottja legyen.

Egyetlen kérdés: ki tudná ezt az ősi paradicsomi állapotokból a jelenig töretlen szerves egységet alkotó világot megteremteni, fenntartani? Ismét a gyermeknevelés módjának fontosságánál lyukadunk ki. A gyermekek testi, lelki és szellemi szintjének tudatos építése csak a törzsfejlődés egyedfejlődés szintjén való ismétlése alapján lehetséges. A legkisebbeket olyan közel kell hozni a természethez, hogy át tudják érezni a gyűjtögető és halász vadász életmód lényegét, majd ismerjék meg a földművelés és állattartás alapjait az élelmiszer feldolgozásával, az étel elkészítésével együtt. Ehhez járulna még a kézügyesség fejlesztése és a kézművesség alapjainak elsajátítása olyan szemléletmódot alakítva ki, amely felől bármilyen irányba fejlődni lehet.

Ez már egyáltalán nem csak egy lehetséges kozmikus katasztrófa utáni életre, hanem annak a valós társadalmi és ökölógiai katasztrófát követő életre való felkészülésnek a tervezete, amelyben nyakig vagyunk. Megvalósulása esetén, kombinálva a lehetséges kozmikus katasztrófára való felkészülés részleteivel, annak bekövetkezte után is biztosítaná nemcsak a falun, de a városon élők túlélését is, hiszen minden háznál lenne annyi élelmiszer tartalék lennének olyan járművek amivel a városiakat is ki tudnák segíteni, és nem az elektronikus segédeszközök, nem egy virtuális világ, hanem az ember maga hordozná azt a tudást, ami ehhez szükséges.

Hol a boldogság mostanában?

A többes szám használata korántsem véletlen. Az immár közhely szerű individualista megközelítés helyett azért a “válasszátok a boldogságot”, mert az igazi boldogság az írás tárgya, amit csak a hűséges élettárs és az utódok (ez is többes számban!) biztosíthatnak. A boldogságra nevelés legjobb módszere a példamutatás, de mit tehetünk mai boldogtalan világunkban? Ki mutathat példát? E téren sem várhatunk senkitől segítséget. Saját hajunknál fogva magunkat kell kihúznunk a bajból. Korunk úgymond civilizált világának legkritikusabb belső problémája a gyermeknevelés, a felnőtté válás, majd a gyermekvállalás kérdése. Egyértelmű tehát, hogy az eredmény elérése céljából nagyon zsenge kortól tudatosnak kell lennie a boldogságra nevelésnek.

A nevelés azonban nemcsak a szülőn és pedagóguson múlik, hanem legalább ilyen mértékben a környezeten, amelyet mindenekelőtt a hasonló korosztályba tartozó gyerekek alkotják. Ezzel bezárul a kör, visszajutunk a korosztály kérdéséhez. Az előző írásomban felvetett probléma megoldása nem lehetséges egy nagyon erős kohéziójú szervezet nélkül, amelybe zsenge gyermekkortól belenőnek az egy nemzedékbe tartozók. A korosztályon belüli kohézió szempontjából nagyon fontos az egész napos iskolai oktatás, amely egyúttal az esélyegyenlőséget is segíti, feltéve, ha a diák onnan nem visz haza semmilyen házi feladatot. Az esélyegyenlőtlenséghez ugyanis nagyon nagymértékben járul hozzá, hogy a szülő mennyire tud segíteni gyermekének, illetve milyen mértékben tudja azt magántanárokra bízni.

Tudatosan erősíteni kell emellett az iskolai osztály és a párhuzamos osztályok összetartozását, őszinte, nyílt viszonyt alakítva ki a nevelőkkel. Feltétlen szükséges annak elérése, hogy például a dohányzás, alkohol, kábítószer fogyasztás körükben nagyon negatív megítélés alá essen és egymást tartsák távol tőle. A lényeg az, hogy az erkölcsi normák; és azokkal szoros összefüggésben az egészséges, helyes és praktikus életmód, környezettudatosság mind olyan dolog legyen, melyben egymásnak mutassanak példát az egy korosztályba tartozók ugyanúgy, mint a kisebbeknek a nagyobb korosztálybeliek és a pedagógusok, ezáltal pótolva az esetleges otthoni hiányosságokat, visszahatva a szülőkre is.

A kiskamasz kor

Minderre azonban semmi esély sincs, ha nem tudatosítjuk nagyon korán a gyermekekben a világ, a körülöttünk élő emberek tökéletlen voltát. Nagyon fontos azonban, hogy minden normaszegést, helytelen viselkedést sajnálatos hiányosságként tudatosítsunk. Olyanként, ami ellen nem sokat tudunk tenni, de a legfontosabb, hogy azt példaként követni szégyenletes dolog, mert a helyes viselkedés egészséges volta miatt felsőbbrendű. Tudatosítani kell, hogy a legfőbb cél a harmonikus családi élet, a nemek és korosztályok közötti nyílt, szeretetteljes kapcsolat. Az egészséges szexualitás kialakulásához nem a szexuális felvilágosítás a legfontosabb, hanem a párkapcsolathoz szükséges készségek tudatos kialakítása. Bármilyen furcsának is tűnhet, a korai gyermekkorban a korosztályon belüli leány és fiútársaságok elkülönülése fontosabb, mint az együttlétük. Ezen a síkon mindenekelőtt a testi tevékenységekre kell gondolni. Az elkülönülés szempontjából vezető szerepet kell juttatni a sportnak és főleg a csapatjátékoknak. Az együttlétre való tudatos nevelés legfőbb eszköze pedig mindenekelőtt a tánc, ezen kívül a közös éneklés, zenélés, kirándulás, a cserkészet.

A testi szint fölött lelki szinten is ki kell alakítani az egészséges párkapcsolathoz szükséges készségeket. Tudatosítandó a nemi öntudat, a másik nem iránti tisztelet és a nemek szerepének elkülönülése, azonban ennek szöges ellentétben kell állnia a „gender neveléssel”. Ezzel kapcsolatban sajnos nemcsak az ultra-liberális aktivistákkal, de a pszichiáterekkel is vitába kell szállnom. A nemiségben az általánostól, tehát normálistól való eltérések lehetnek testi, lelki illetve szellemi eredetűek. Az igazán testi eredetű csak a kromoszóma rendellenesség, amin nem lehet segíteni, azzal együtt kell élni. Eltekintve a nevelésből származó identitászavaroktól, a magzati, vagy születés utáni hormonális zavarok okozzák a tulajdonképpeni lelki eredetű problémákat. A legtöbb esetben a gyermekek ezt egyszerűen kinövik. Ugyanakkor ezekben a gyerekekbe szokott kialakulni a nemi identitás zavara, ők a legfogékonyabbak a külső negatív hatásokra, és legkönnyebben válnak a pedofilok, esetenként a hasonló neműek csábításainak, minek következtében rögzülhet náluk az azonos neműekhez való vonzódás.

Az azonos neműekhez való vonzódás egy idő után véglegessé válhat, de eredetét tekintve nem genetikai, hanem egyszerűen személyiségzavar, tehát ellentétben az immár orvosi dogmává tett felfogással, pszichiátriai probléma. A szellemi szinten való ráhatás, a nemi szerepek tudatos összezavarása pedig ugyanúgy bűnügyi kategória, mint a pedofília. A nemiség alapjaiban is érvényes tehát a baaderi alapállás, amely szerint a testi defektus a betegség, a lelki az őrület, a szellemi pedig a bűn kategóriájába tartozik.

Egészséges közösségben a nemi identitászavar ritka és marginális kérdéssé válik. Pubertás előtt a szexuális készségek kifejlődését és a végzetes gátlások kialakulásának megakadályozását legjobban a tánc tudja biztosítani. Kiskamasz korban viszont már komoly hangsúlyt kell helyezni a párkapcsolat lehetőségének tudatosítására. Ebben a korban a gyermekek lelkileg az ősi csoportházasságra épülő endogám világot élik át. Ez a csoport a kiskamaszoknál rendszerint az iskolai osztály. Egy osztályban gyakran előfordul, hogy minden fiúnak ugyanaz a lány tetszik, és minden lánynak ugyanaz a fiú. Ez az érzés rendszerint igazi szerelem, és nagyon fontos hogy már ekkor tanulják meg érzéseiket kifejezni és ami talán még fontosabb, a metakommunikáció értését. Nagyon fontos lenne az érzelmi intelligencia tanítása ebben a korban. Mindezek eredményeként pedig el kellene érni, hogy érzelmi kudarcaikon a gyermekek az irántuk érdeklődők felé fordulással tudjanak túllépni.

Az ifjúvá válás

A következő fokozatba való átlépéshez meg kell értetni a gyerekekkel, hogy nemcsak a legszebb lehet partner, hanem a kevésbé előnyös külsejű is. A lényeg az, hogy mindenkinek jusson pár. Ilyen módon lehet csak a gyermekeket felkészíteni arra a sokkoló élményre, amikor nagyobb kamasz korba lépve az érzelmi vonzódások mellett elementáris erővel tör fel a nemi vágy. Ettől kezdve törvényszerűen az exogám párkeresés tör az előtérbe, az osztályon belül ritkábban szövődnek igazi szerelmek, gyakran a korábbi nagy szerelmek is inkább testvéri jellegű szeretetté, barátsággá válnak. Ekkor törvényszerűen kerülnek érdeklődésük középpontjába azok a titokzatos idegenek, akiket nem minden nap lát az ifjú.

Ekkor dől el mennyit ért a korábbi nevelés. Egy igazán összetartó egészséges közösségben a szerelem vakságát a barátok tudják ellensúlyozni, de ehhez szükséges az érzelmek nyílt megbeszélése. Ez a fék sokkal fontosabb, mint a szülői felelősség. Ekkor válik legfontosabbá annak tudatosítása, hogy mindenkinek szüksége van párra, egyúttal korunk legnagyobb problémája a fiúkat tönkretevő virtuális szex kérdése is ekkor a legveszélyesebb. A fiatalemberek oldalán a szexuális vágyaknak az internet nyújtotta pornográfia segítségével való kiélésétől, lányok esetében az internetes csábítás veszélyeitől legjobban egy egészséges, szorosan összetartó korosztályrendszer tud megvédeni.

Igen. Osztály-, vagy korosztály-társadalom? Ez a legfőbb társadalmi kérdés, bármennyire furcsának tűnhet. Az emberiség ősi létezési formája szűkebb körben a család, tágabb körben pedig a törzsi szervezet volt, aminek legfőbb alapját a korosztályszervezetek képezték. A korosztályszervezetek ma is működnek, gondoljunk csak az oktatás fokozataira az óvodától az egyetemig a megfelelő beavatási szertartásokkal, mint az érettségi és ballagás, vagy a diplomamunka megvédése és a doktorrá avatás. Bármilyen szokatlannak tűnik is a megközelítésem, a mai osztálytársadalomban az igazságtalanságok legfőbb oka a korosztályrendszer tökéletlen működése, az általa biztosítandó társadalmi kohézió meggyengülése.

A társadalmi szegmentálódást, az egyenlőtlenségek kialakulását ősi idők óta a különböző kultúrájú népek kasztként való egymásra rétegződése okozta, de csak azokban az esetekben, amikor az horizontális rétegződést eredményezett. Gondoljunk például a harcos hódító nomádoknak a földművesekre arisztokratákként való ráépülésére, vagy a brahminoknak az indiai társadalom fölé kerekedésére papi kasztként, vagy az újkori pénzváltóknak a társadalom fölé bankár kasztként való emelkedésére. Ezen esetek közül egyik sem bomlasztotta szét annyira a társadalom, a világ rendjét, mint a bankár kaszt felemelkedése. A korosztályokra és a nemek közötti munkamegosztásra épülő harmonikus társadalom végleges felbomlása nem történhetett volna meg a becsület kultúrakomplexumát képviselő népeknek a más kultúrájú népek között való kasztszerű elkülönülése, az integrálódás tudatos elkerülése nélkül. Más megközelítésben nem a vagyonbeli különbségek, hanem az elkülönülés okozta eltérő esélyek, alkalomadtán teljes esélyegyenlőtlenség a pusztító osztálytársadalom legfőbb alapja.

A nyugati világban kissé bonyolultabb ugyan a helyzet, de Magyarországon még a klasszikus európai felállás uralkodik, nálunk a becsület kultúrakomplexumának a két fő képviselője a cigányság és a zsidóság. Annak ellenére, hogy nagyobb részük rég belesimult a magyar társadalomba, még mindig egyértelmű a klasszikus meglátás, miszerint ugyancsak kevés cigány bankárt és zsidó utcaseprőt lehet látni. A „polkorekt” neoliberális kontrafasiszta, kontrarasszista vádak alapján minden rossznak a szegregáció, a kirekesztés az oka, a valóságban azonban ennél ezerszer erősebb tényező a tudatos elkülönülés, az identitás megtartására irányuló paranoid önkirekesztés, amely a becsület kultúrakomplexumának e két fő képviselőinél történelmi okokból ellenkező irányba hatott.

Az ok megvan tehát, de mi a gyógymód? Az egyértelműen és kizárólagosan csak egy nagyon fejlett iskolarendszer lehet. És mi az igazán fejlett iskolarendszer? A tömegoktatásra, vagy az elitképzésre épülő? A válasz igen. Mindkettőnek benne kell lennie. Ha csak egyiket fejlesztjük, az nem jó. Az elitképzés előtérbe állítása tovább mélyíti a társadalmi szakadékot, egyúttal elkerülhetetlenül kontraszelekcióhoz vezet, ugyanis előbb utóbb a gazdagok játszóterévé válik, ahol mindegy, hogy a gazdag csemete tehetséges-e, úgyis egyetemre fog járni. A tömegképzés túlsúlya pedig egy alacsony szinten stabilizálja a társadalmat.

Az optimális megoldást tehát a nagyon korán kezdett és kötelező módon a felsőoktatást is magába foglaló, de minden szinten minden irányba nyitott oktatás jelentené. Ez a rendszer lenne egyrészt a legdemokratikusabb, ez teremtené meg a művelt nemzetet, és ezen a szinten a társadalmi kohézió magas fokát, másrészt pedig ez zárná ki legjobban a kontraszelekciót és vezetne el ezáltal az igazán komoly elitképzéshez is.

A következő kérdés természetesen az, hogy miből lehetne egy ilyen rendszert finanszírozni? A kötelező óvodától a kötelező érettségiig nyilván fenn kéne tartani a hagyományos állami, egyházi, alapítványi finanszírozást, annak ellenére, hogy ez hatalmas többletköltségekkel járna, de erre mindenképpen meg kéne teremteni az alapot. Az érdekesebb a felsőfokú képzés lenne, amelyet az eddigiektől teljesen eltérő alapokra kellene helyezni. Azt ugyanis nem egyszerűen oktatásnak kellene tekinteni, hanem az ifjú korosztály komplett életterének.

E kérdéskör kifejtése minimum egy komolyabb tanulmányt érdemelne, gondolatébresztőként ezért csak néhány ötletet említek:

1. A legtöbb szakon tökéletesen működhet az elektronikus távoktatás, amely bizonyos gyakorlatok és vizsgaidőszakok alkalmával rendezett fesztiválszerű együttlétekkel lenne összekötve.
2. Hagyományos állami stb. finanszírozás alatt csak az egyetemi infrastruktúra és a tanárok juttatásai és bizonyos ösztöndíjak maradnának.
3. Középiskolás fokon az elméleti- és a szakoktatást szorosan össze kellene kapcsolni, tehát egy diák az érettségivel együtt például megszerezhetné a víz és gázszerelői szakdiplomát, majd ugyanezen a vonalon, felsőfokon a mérnöki diplomát. Ezek után ugyanúgy dolgozhatna víz és gázszerelőként, amint mérnökként.
4. Felső fokon a hallgatók megélhetését, illetve tandíját egyrészt a későbbi munkahely mellett való elköteleződés biztosíthatná, másrészt a tanulás mellett vállalt munkából, vállalkozásokból és különböző társadalmi munkákból lehetne előteremteni rá az alapot (pl. önkéntes katonáskodással, vagy katasztrófa elhárításban, egészségügyi, tanügyi vagy kulturális intézeteknél végzett munkával). A fent említett víz és gázszerelő például már mérnökhallgatóként is dolgozhatna alkalmilag vízszerelőként. Így az esélyegyenlőség akár olyan módon is megvalósulhatna, hogy a jövendő bankár egyetemistaként netán a köztisztasági vállalatnál vállalna fél műszakban munkát.
5. És ami a legfontosabb. A 18-25 év közötti időszak a természet rendje szerint az embernél már a társas élet, a gyermekszülés időszakába esik és egy harmonikus lelki és szellemi fejlődés eredményeként e korosztály erre érett is kell, hogy legyen. Az ifjú anya egy ifjú apa támogatása mellett, szülési szabadsággal megszakítva esetleg egy két év késéssel, de minden további nélkül befejezhetné tanulmányait, természetesen a megfelelő állami családtámogatás mellett.
6. Az is nyilvánvaló azonban, hogy mindez nem lenne megvalósítható egy nagyon komoly lakásprogram nélkül, tehát tekintettel ennek terheire, azon kívül a többi költségre, nyilván nem lehetne az oktatás teljes skáláján azonnal belevágni a megvalósításába, azonban az óvodák szintjén akár a jövő évtől el lehet indítani efelé az első generációt. Az indítás viszont önmagában még nem elég, ahhoz egy megfelelő oktatási programnál is több, egy életprogram szükséges. Erről azonban majd a következő írásomban.