A magyarság eredete

A magyar és a hun nyelv

A nyelvészek döntő többsége nem számol a hun-magyar sem a keleti hun, vagyis xiongnu nyelvi rokonság lehetőségével, de a kérdést nincs jogunk megkerülni. Nemcsak „sportszerűségből”, vagyis nemcsak azért, mert nincs jogunk határozottan állítani olyasmit, aminek a finnugor nyelvészek közül érdemben senki sem nézett utána, hanem ennél nyomósabb nyelvi okokból. A magyar nyelv szoros kapcsolata a török nyelvekkel nem szorul bizonyításra. Elhanyagolt terület viszont magyar nyelv külön életében végbement hangváltozások makro-areális kapcsolatainak tanulmányozása. A magyar nyelvben végbement komplex spirantizációs folyamatot iráni nyelvi hatásként értelmezték, azonban az ősmagyar hangváltozások elsősorban az altaji nyelvi areában végbement jelenségekhez illeszkednek szerves módon. Nem kizárt tehát, hogy a magyar nyelv a közvetítője az altaji nyelvek felé.

Az eddigi egyoldalú szemléletre jellemző, hogy a magyar nyelvnek a török és más nyelvcsaládok tagjaival közös szavainál gyakran tévesztették el a kölcsönzés irányát. Az árok szó megfelelői a török nyelvekben nem elemezhetők tovább, uráli vonalon viszont magyarázható az irt-arat <uráli *šurɜ, (UEW 491) szócsalád tagjaként. Máskor a valós helyzet felismerésének az akadálya, hogy egyes népekkel való érintkezés lehetőségét eleve kizárták. A török eredetűnek tartott ige szavunk sokkal valószínűbb, hogy a mongol üge átvétele, mintsem egy nem létező török szóé (TESz 2:191). A kölcsönzés természetesen mongol-magyar viszonyban is lehetett fordított irányú. Amellett, hogy több töröknek gondolt jövevényszó mongol eredetű lehet, a mongolban több magyar jövevényszó is van. A magyar eredetű mongol szavak megléte feltétlenül magyarázatra szorul, és ezzel ismét eljutottunk az esetleges magyar-xiongnu kapcsolat vizsgálatának szükségességéhez.

A magyar nyelvészek „mongol-fóbiája”, az uráli őshaza Uráltól nyugatra, a töröknek pedig attól keletre való helyezése mind olyan tétel, amely fölött rég elszállt az idő, de a kutatások irányát máig meghatározza. E kérdésekben nehezen alakulhat ki a közel jövőben konszenzus, de eddigi kutatásaim alapján a finnugor nyelvek szintjén a Juha Janhunen székfoglaló beszédében (Janhunen) felvázolt koncepció közel állhat a valósághoz azzal a kiegészítéssel, hogy az uráli népek történetének színtere elsősorban az eurázsiai sztyeppvidék volt.

A mongol magyar kapcsolatról ízelítőként megemlíthető, hogy a mongol ɣurban „három” egyedül a magyar három szóval és esetleg vogul megfelelőjével egyeztethető, de ezt túlzás az ősrokonság bizonyítékának tekinteni amint azt Björn Collinder gondolta (Collinder 68). Egy finnugor *kolme, *kulme ˃ ősmagyar *χurma, vagy *qurma (ősvogul *kurma) ˃ ős-mongol *qurma(n) > közép-mongol *xurban,*qurban fejlődéssor sokkal egyszerűbb, tehát valószínűbb, mint egy feltételezett *qu– tőre való redukció, melyet a közép mongol qucin, γucin (< *xutin) „harminc” számnévvel való kapcsolat indokolna. A redukált *qu– tövet viszont az ős-török *otur’, ős-japán *mi tővel együtt egy közös altaji *η[i̭u] alakra visszavezetni (altaji 1032-33.) nem életszerű. Sokkal valószínűbb, hogy a „harminc” jelentésű szóban *xurmatin > *xutin rövidülés történt. Hasonlóképpen a γutuγar „harmadik” szóban, mert a közép-mongolban még γurbantu a „harmadik”. Amikor azonban a –tu<(*-ntu) sorszámképzőhöz még a –γar is hozzájárult, a tő lerövidült. A feltételezett eredeti *-ntu alak Sinor Dénestől való (Sinor 55-56.), aki korábban az urál-altaji nyelvcsalád bizonyítékát látta a közös nyelvtani elemekben. Élete vége felé már határozottan tagadta az urál-altaji nyelvcsalád létét. A fenti több nyelvcsaládban közös sorszámnévképző számtalan máshoz hasonlóan az uráli és altaji nyelvek erős kölcsönhatásaként terjedhetett el. A kölcsönzések irány mára már kibogozhatatlan. A közös elemek egy része rég kihalt nyelvektől származó közös örökség, más része egymástól való kölcsönzés.

A háromhoz hasonló közös szó a hajdan és mongol megfelelője amelytől nehezen választható el, és ugyanúgy lehet magyar, mint mongol eredetű. A magyar mellett szólhat, hogy a hajdanhoz hasonló a majdan felépítése is (TESz 23). A hajdan eredeti jelentése nemcsak „egykor a múltban”, de „egykor a jövőben”, tehát lehetséges egy ősmagyar *χojtan, *qoitan ˃ ősmongol *χoitan, *qoitan „a jövőben” kölcsönzési irány. Mongol oldalról viszont lehetséges, hogy az ősmongol *koji– „északi-, hátsó oldal” (mongol 55) fejleménye, a qoina „következő” szóhoz hasonlóan.

A kölcsönzés iránya tehát ez estben nem biztos, de vannak olyan összetett szavak, amelyek egyértelműen a magyarból kerültek a mongol nyelvbe. Ilyen például az ősmagyar *semsaj („szem”+”száj”= „arc”) ˃ ősmongol *samsai̯ „állati pofa” ˃ „orrcimpa”; ősmagyar *selbür (”szél”+„bőr”) ˃ ősmongol *čilbür „gyeplő”, amely Sztarosztyin véleménye ellenére (altaji 442.) nem valószínű, hogy meglett volna már a közös altaji alapnyelvben. Sokkal valószínűbb, hogy ősmagyar eredetű vándorszóként a hunok útját követve jutott el a tunguz nyelvektől a kaukázusi oszétig (Abaev 519.).

Tudatában továbbá annak, hogy a népnevek, személynevek nem bírnak semmilyen bizonyító értékkel egyetlen nyelv, így a xiongnu hovatartozását illetően sem, mintegy bevezetésként engedtessék meg mégis, hogy a xiongnu népnévnek egy a jelentésére utaló adatból kiindulva kifejtsem gondolataimat feltehető magyar vonatkozásáról.

A népnév jelentette kitérő után szigorú módszertani megfontolások alapján rátérek az egyetlen ismert jelentésű mondat elemzésére, majd előbb azokra a közszavakra, melyeknek biztos a jelentése, s csak azután kalandozok bizonytalanabb területekre. A magyar megközelítés mellett közlöm az általam ismert török, jenyiszeji, iráni illetve mongol egyeztetéseket, és amely esetekben szerény ismereteim megengedik, igyekszem e nyelvek, vagy a térség más nyelvei irányából is újabb megfejtéseket találni. Egyedül a biztos jelentésű szavak alapján alkothatunk véleményt a xiongnu nyelv nyelvcsaládi hovatartozását illetően, pontosabban a kirajzolódó kép alapján inkább a xiongnu nyelvek hovatartozásáról. A kevésbé biztos jelentésűek megközelítéséhez pedig csak a biztos jelentésűek megfejtése adhat némi támpontot.

a xiong-nu népnév

A xiongnu népnév és a magyar ön névmás közötti kapcsolat lehetőségét Kovács Vilmos vetette fel „Látjuk-e a fától az erdőt?” című kéziratában. Szerinte a xiongnu népnév avesztai hyauna változatából „…az oszétban χī-on, χe-un ’ön, saját, hozzátartozó, vér szerinti rokon, nőági rokon’, a magyarban pedig – a h- törvényszerű elhagyásával – ön, régi een, en ’saját’ lett.”.

A magyar ön névmás viszont egyértelműen finnugor örökség. Az oszét szó pedig – feltéve, ha tényleg a xiongnu népnév származéka – a szoros történelmi kapcsolatok, az egykori kétnyelvűség révén megőrizhette annak eredeti jelentését. Visszakapcsolva a xiongnu-magyar kapcsolatok kérdésére, ez után jogosan vethetjük fel, hogy a xiongnu népnév ősmagyar eredetű.

Az ázsiai hunok nevét a korabeli kínaiak legalább húszféle módon jegyezték le (Ucsiraltu 8.), de a legismertebb és valószínűleg leghitelesebb alak a mai kínai kiejtés szerinti xiōngnú. Ennek archaikus kínai kiejtése Bernhard Karlgren szerint ̜xiʷong ̜nuo (Karlgren 161, 674), Robert Shaffer szerint X’ŏṅ-no, vagy Xyŏṅ-no (Shaffer 6), Pulleyblank szerint a közép kínaiban *hi̯on-nou, az archaikus kínaiban pedig *flōη-nah̑ (Pulleyblank 240). Ucsiraltu szerint a szó korai kiejtése*xiongna, később pedig a szókezdő *h– lekopott (Ucsiraltu 12-13).  William Baxtern szerint a név Han és Zhou dinasztia korabeli kiejtése *x(r)joη-na (Baxter 779, 798). Amint láthatjuk a rekonstrukciók között jelentős különbségek vannak, ami nyilván összefügg azzal, hogy szerzőiket számtalan szubjektív tényező befolyásolta. Pulleyblank kissé bizarr rekonstrukciójában az archaikus kínai változatot a kétes értékű, görög feljegyzésű φσοῦνοι népnévhez, Shaffer pedig a hun népnév iráni nyelvű alakjaihoz igazította azt.

A xiongnu és a későbbi hun népnév pontosabb kiejtésével kapcsolatban a más nyelveken való lejegyzések sem adnak sok táppontot. A népnévre vonatkozóan a hunok nyugat felé tartó útját jelzi a pehlevi χyōn, ind hūṇa, a szír hun az örmény hon, majd az egy időben (Kr.u. II. sz.) megjelenő görög ὺνοι és Οὐ̃ννοι, valamint a latin huni, hunni. A kínai nyelven feljegyzett, de már szogdiai hun uralkodóra utaló wen-na, (*enna) alak nem kizárt, hogy a szókezdő *h– elnémulását mutatja, és arra is utal, hogy legalábbis az első magánhangzó palatális.

Mindezek után, legalábbis a későbbi hun népnév eredeti kiejtésének rekonstruálása szempontjából nagyon fontos a német Hüne „óriás”, ófelnémet hiune, alnémet hüne (német 155), a hunok nevének közvetlen átvételéből származhat. Valószínűleg ugyancsak a hun népnevet őrizheti a skandináv Ynling dinasztia neve. Ezeket a germán adatokat egybevetve Ucsiraltu észrevételével (Ucsiraltu 14) feltételezhetjük, hogy az ázsiai és az európai hunok nevének első magánhangzója egyaránt palatális és labiális hang, nagy valószínűséggel –ü– lehetett (megjegyzem a mai mongol és a magyar ü között jelentős különbség van).

Ez a magánhangzó, bármilyen is lehetett a pontos hangértéke, úgy tűnik nem változhatott sokat, viszont a Krisztus előtti 318-tól a késő-római korig tartó időszak alatt a népnév fokozatosan rövidült. A folyamat a következő képen rekonstruálható: *hi̯uηna/*hüηnä > *hi̯unna/*hünnä > *hi̯un/*hün >*ün. A hun népnév tehát a nyugati adatok tükrében is ugyanazt a fejlődési irányt mutatja, amely a mongol nyelv alapján feltételezhető, és amely e téren pontosan megegyezik a magyar ön szó azzal egyidejű hangfejlődésével.

A TESz szerint a magyar ő (HB iv, uvt) a finnugor *sɤ̈ tő *η névmásképzős származéka, az ön pedig az ő-nek –n névmásképzős alakja. Ezek alapján tehát finnugor *se > ugor *ϑɤ̈ηi > ősmagyar *hüηi, *hüη > ómagyar *öü ˃ mai magyar ő. Az ön pedig ebből a személyes névmásból keletkezett *-na, *-nä névmásképzővel: ősmagyar *hüηnä > *hünnä > korai ómagyar önn, enn, ünn. A kettős mássalhangzót tartalmazó forma eszerint a TESz véleményével ellentétben az ön névmás korábbi alakját őrizheti (TESz 2:27). Az ősmagyar-korra rekonstruálható alak tehát nagymértékben egyezik *hiuηna, pontosabban *hüηnä olvasatú népnévvel. Jelentéstanilag a népnév azt hiszem, nem szorul magyarázatra.

A népnévnek a mai magyar névmás felé vezető útját illusztrálja a szogdiai hun wen-na alak, amely már pontosan a késői ősmagyar ennä, esetleg önnä megfelelője, de arra is utalhat, hogy már az ősmagyar korban is meglehetett valami az ómagyar kortól adatolható szókezdő ü- ~ ö- ~ e- nyelvjárási eltérésekből. Még egy adalék, amely talán a népnév még korábbi hangalakjára világít rá: a Bailey által lejegyzett, fentebb említett védikus syoná királyi cím, vagy népnév – abban az esetben, ha tényleg kapcsolatban áll a hyaona népnévvel – nem kizárt, hogy annak nagyon archaikus ugor kori *θüηnä, *θöηnä vagy akár még finnugor fonetikájú *seηnä hangalakját őrzi. Az óind s ugyanis visszaadhat egy idegen ϑ hangot is. Az óind s hangnak egyébként az iráni h a szabályos megfelelője, ami jól jelzi az iráni és a magyar nyelv hasonló hangfejlődését.

Ön szavunknak közvetlen népnévi jelentése nem maradt fenn, azonban az elavult ín „szolga”, és a máig élő ínség „szegénység, nyomor” szavak korai alakjai teljes azonosságot mutatnak az ön hangváltozataival. Nagyon valószínű, hogy e szavak népnévi eredetűek, tehát az eredetileg saját megnevezésre utaló büszke népnév egy új uralkodó osztály nevének átvétele után előbb „köznép” jelentésű lett, majd degradálódott és a szegénység nevévé vált.

A „xiongnu mondat”

Ismeretlen nyelvek hovatartozását szórvány adatok alapján megállapítani szinte reménytelen. Megbízható eredményt csak összefüggő kétnyelvű szövegek kiértékelése hozhat. A xiongnu nyelv tekintetében eddig előkerült egyetlen kétnyelvű szöveg ugyancsak rövid, mindössze négy szóból áll, melyek közül az egyik ráadásul méltóságnév. A legnagyobb dilemma azonban a késői déli hun jie nép hovatartozása, ugyanis ez a nép, melynek a nyelvén íródott a szöveg, állítólag jüecsi eredetű volt. A nyelv hovatartozásától függetlenül a rövidség a legnagyobb bizonytalansági tényező, ezért nem véletlen, hogy a török nyelvek alapján is több, egymástól eltérő megfejtés született, de van megfejtése az iráni és a jenyiszeji nyelvek alapján is.

Ezeket a megfejtéseket nem vagyok jogosult kritikailag értékelni, mivel az illető nyelvek nyelvtanában nincsenek meg a megfelelő ismereteim. Ettől függetlenül bemutatok néhányat azok közül, melyek legalább nem rajzolták át önkényesen a szavak határait, és ezeket toldom meg egy magyar megfejtési kísérlettel. Az alábbiakban az egyszerűség kedvéért Taszkin akadémikus alapján angol nyelvű fordításban elérhető honlapról vettem át néhány példát (Taskin), és ezt egészítem ki Alexander Vovin megoldásával (Vovin 87-104). Azt, hogy melyik mennyire tűnik hitelesnek, egyrészt az olvasókra, másrészt az igazán avatott szakemberekre bízom.

A mondat szavakra bontva van lejegyezve kínai írásjelekkel, majd mindegyik szó után meg van adva annak kínai fordítása. Alább a kínai szöveg mai kiejtés szerinti latin betűs átiratát láthatjuk azok angol fordításával, és néhány megfejtési kísérlettel:

Xiù zhī:         Army have .
Ti lì gāng:      Out of have.
Pú gŭ:            Pú gŭ Liuyào hú rank have.
Qú tu dang:   catch have.

A hun mondat fonetizációja néhány eltérő módon:

Fonetizáció: Baxter-Sagart alapján: 1a) közép kínai; 1b) archaikus kínai;
Pulleyblank: 2a) közép kínai; 2b) archaikus kínai;
Vovin: 3)

1a)   sjuwH tsye   theiH-lejH-kang          buwk-kuwk          kuwH-thuwk-tang
1b)*[s-]u(ʔ)-s ke *nˁ[t]-s [r]ˁe[t]-s kˁaη  *[b]ˁok C.qˁok       *[k]ˁ(r)ok-s [tʰ]ˁok tˁaη
2a) si̯u-ci̯e             tʰei-let/lei kaη              bok-kuk/yok        gion-tʰuk-taη
2b) *sūx-kēĥ        *θe(t)s-let/le(t)s-kaη  *buk-kok/(g)δōk  *goĥ-thok/θok-taη
3)   suke.               tijɁ-re(ts)-kang.          bo-kok.                ko-thok-tang

Néhány megfejtési kísérlet, köztük a sajátom:

Gabain:              Särig        tilitgan         boquγu      kötüzkan
Shervashidze:   Sükâ         tol’iqtin         buγuγ        qodigo(d)tin
Bailey:                šukäčīk    tiritkā            bāguk(ā)   grauttā
Vovin:                 N/A           t-ir-ek-ang    bok-kok    k-o-t-o-kt-ang
Fazakas:             süri/šuri  teregʰäη        bukugʰ      kʰōθokʰtaη/kʰūθukʰtaη

A fenti megfejtések jelentése:

Gabain:  „You’d put fort the army, you’d tak the deer!”
Shervashidze: „You cam to the army depozed buγuγ.”
Vovin: „(armies) PV-CM-PERF-go  aut-3pp  bok-kok  PV-?-obj-CM-catch-3pp
Fazakas: „(A) szer (“sereg”) (ki)térője, (a) bukug(-ot) (“bikát”?) (el)hozatja.”

Von Gabain és Shervashidze megfejtése ótörök alapon áll, a Voviné pedig a proto-jenyiszeji alapján. Nem tartom jogosultnak magam, hogy a fentieket kritikailag értékeljem, ezt a munkát a saját magfejtési kísérletemmel együtt azokra hagyom, akik nálam jobban értenek hozzá. A sajátomról csak annyit mondhatok, hogy az sem problémamentes.

xiù zhī

Az első írásjel szókezdő hangzójának archaikus kínai hangértéke egyértelműen *s-, a közép kínai *s’-, magánhangzója pedig u-, de tekintettel arra, hogy a vers aránylag késői, visszaadhat palatális hangot is, a záró hang pedig már elnémulhatott.

A második írásjel kezdő mássalhangzója a korai archaikus kínaiban még a k zárhangnak felelt meg. Abban a közép-kínaihoz közeli nyelvállapotban, amikor mondatunkat lejegyezték, már nem valószínű a régi k olvasat, inkább a mai olvasathoz hasonló, az r-rel megegyező helyen képzett réshangot adhatott vissza, ezért alkalmas lehetett a korabeli kínaiban ismeretlen r lejegyzésére. A magánhangzó hangértéke i, vagy e lehet, a záró hang pedig valószínűleg ez esetben is néma volt. A második szótag magas hangrendje alapján az esetben, ha ősmagyar szót jegyeztek le, valószínűleg az első szótag is magas hangrendű lehetett.

A kevésbé valószínű korai archaikus kiejtést véve alapul egyeztethető lenne a sok, finnugor *čukkɜ, *čokkɜ „sűrű” (UEW 62) szóval is, melynek jelentése a korai magyar nyelvben helynevek utótagjaként „település, településrész”, valamint „sokadalom”, tehát szinonimája volt a szer szónak. A régi sztyeppei népeknek megfelelően a katonai szervezet és a településrendszer szorosan összefüggött, tehát a sok a sor és a szer szavakhoz hasonlóan jelenthetett katonai egységet is.

A sokkal valószínűbb közép kínai kiejtéshez közeli állapotot véve alapul leginkább a szer szó jöhet számításba, vagy az annak valószínűleg szóhasadásos párja a sor. A szer előzményeként egy finnugor *s’erɜ alakot lehet rekonstruálni (UEW 475), amely úgy tűnik fontos kultúrszó volt. Valószínű, hogy hun, vagyis ősmagyar eredetű a német Schar ( < kfn. schar < ófn. scara) „sereg” szó is (német 301). A német nyelvben alig tartanak számon magyar jövevényszavakat, de továbbiakban még több hasonlóval is találkozhatunk. Ez esetben egyedül a német sch előzményét jelentő ófelnémet sk ~ ősmagyar š egyeztetés kérdéses. Valószínű, hogy hanghelyettesítés történt. Számunkra pillanatnyilag az a fontos, hogy a német szó alapján feltételezhető, hogy már az ősmagyar korban létezhetett a mai magyar sor szó „sereg” értelemben. Ennek magas hangrendű sereg változata a TESz szerint ótörök eredetű, de egyáltalán nem zárhatjuk ki, hogy ez is a sor és a szer közös előzményéből alakult ki.

A xiongnu szó első szótagjának a közép kínai alapján palatális volta vonatkozhat a kezdő hangra, de a szótag magánhangzójára is. A szókezdő *s’– viszont helyettesíthet hangot, tehát számításba jöhet egy ősmagyar *šuri (>sor) olvasat is. Viszont, ha a palatalizáltság a magánhangzóra vonatkozik, akkor a szer előzményeként, egy ősmagyar *süri, *seri a feloldási lehetőség. Ennek szépséghibája, hogy a xiongnu szó inkább -ü- mintsem -e- hangot ad vissza, a szer magánhangzója viszont egyértelműen -e- a finnugor kortól napjainkig. Ezek a szavak azonban mind összefügghetnek a sireg, sürög hangfestő családjával, tehát nem zárhatunk ki egy*süri *šüri hangalakot sem. A helyes olvasatot tehát nehéz megállapítani. A mai magyar megfelelő talán a szer, sor, sereg, kisebb valószínűséggel a sok.

Ami pedig az ősmagyar kori véghangzókat illeti, azok a teljes értékű magánhangzók fokozatos redukciójával tűnhettek el az ómagyar kor folyamán. Az ősmagyar kor végén és az ómagyar korban nem lehet bizonyossággal tudni, hogy a szó végi hangzók csak lerövidültek, vagy minőségükben is változtak. A véghangzókat még őrző tihanyi apátság alapítólevele látszólag az utóbbit igazolja, de lehet, hogy csak a redukciót magát. A feheruuaru és a hodu utu -u véghangzóinak hangértéke kérdéses. Nyilván nem e szavak eredeti -e, -a véghangzóját (vö. fehérek, várak, utak, hadak) adja vissza, hanem valamilyen redukált hangot. A xiongnu szó átírása alapján az ősmagyar korban a véghangzó még megvolt, és nagy valószínűséggel *-i lehetett, ami alapján mégis a szer, vagy a sereg még képző nélküli töve a legvalószínűbb megfelelő.

ti lì gāng

A következő szó első írásjelének kezdőhangja nagy valószínűséggel *th-, ez ősmagyar t, d hangot egyaránt visszaadhatott. Az írásjel teljes hangértéke *the, vagy *thej, *thij lehetett.

Ami a második írásjelet illeti, kezdőhangjának az olvasata *l-, ami viszont r-et is visszaadhat. Ez esetben is kérdéses, hogy nyílt, vagy zárt szótagot ad-e vissza. Olvasata lehet *le, *lei, de *let is.

A harmadik írásjel kezdőhangja egyértelműen *k-. Ez visszaadhat ősmagyar *k, de *g hangot is. Az ősmagyar korban kezdődő réshangúsodást tekintetbe véve, mivel a kínai átírás nem jelez réshangot, itt még csak hehezetes hangot sejthetünk. A magánhangzó *-a-, a záróhang pedig *-ƞ.

Amit tehát a szó visszaadhat az esetben, ha valóban ősmagyar, legnagyobb valószínűséggel a mai magyar tér, térül ige ragozott alakja. A feltételezhető hangalakja alapján teregʰäη olvasat a legvalószínűbb.

A szó megfejtése nyelvtörténeti szempontból ugyancsak tanulságos. A tér, térül, terül stb. szavak gazdag családjának tagjai mind visszavezethetők egy finnugor kori *terɜ, illetve ugor kori *tärɜ tőre (TESz 3:893, 894). A térül és származékai esetében nem zárható ki a török eredet sem. Az általam feltételezett ősmagyar *tere– szótőnek az elsődleges jelentése már akkor „odamegy és visszajön” lehetett. (Részletesebben lásd a TESz magyarázatát).

A tőhöz járuló –– többféleképpen értelmezhető. A mondat kínai fordítása ugyanis nem adja pontosan vissza a xiongnu mondat modalitását. Értelme alapján ugyanúgy lehet felszólító, mint feltételes módú.

Nem zárhatjuk ki, hogy a –– netán azonos a felszólítás –j– módjelének ősmagyar előzményével, amely finnugor kori *k-ból származik. Ez a módjel eredetileg igenévképző lehetett, vagyis azonos a mai -ó, -ő igenévképzőnk finnugor kori előzményével. Újabban felmerült, hogy a –j– felszólító módjel nem finnugor *k-ra megy vissza, hanem finnugor j-re (Rédei 34-36). Ez esetben nem lenne jó az olvasatom, de valószínűbb, hogy Rédei Károly érvei tévesek. Az areális érv, miszerint sem a másik két ugor nyelvben, sem a permi nyelvekben nincs nyoma a finnugor k felszólító módjelnek, nem mérvadó, hiszen például a magyar i többes jelnek sincs nyoma e nyelvekben. Megfelelői a magyaron kívül csak a finnségi, lapp, és szamojéd nyelvekben vannak. Másik legfőbb érve, miszerint az ómagyar γ, χ intervokális helyzetben diftongust eredményez, a helyette megjelenő j pedig csak hiátustöltő, téves. Az ómagyar  γ és χ hangok csak szó végi helyzetben vokalizálódtak, például a tihanyi apátság alapítólevelében feu, fee „fő”; viszont fehe „feje”. Amint a máig élő fej alak bizonyítja, még szó végi helyzetben sem általános a j vokalizálódása. A Halotti Beszéd zoboducha „szabadítsa” szavában pedig közvetlenül is feltűnik a χ ómagyar felszólító módjelként. Semmi akadálya sincs tehát annak, hogy a theiH-lejH-kang, tʰei-let/lei-kaη alakban lejegyzett xiongnu szót az ősmagyar *teregʰäη „térjen”, helyesebben *teregʰeη szóval azonosítsuk.

A másik lehetőség szerint a mondat feltételes módú és a xiongnu szó –gʰ- eleme nem a felszólítás jele, hanem az azzal közös eredetű igenévképző. A két obi-ugor nyelvben egyébként úgy a feltételes, mint a felszólító mód kifejezésére leggyakrabban valamilyen személyraggal ellátott melléknévi igenevet használtak. Az ősmagyar korra visszavetítve tehát a kérdés értelmetlen, hiszen akkor e nyelvtani elemnek a funkciói még nem váltak szét.

A két lehetőség alapján azonban a szó mai hangalakja és értelme lényegesen elkülönült. A felszólító módú térj(-en) tárgyatlan ige és személyragja nem valószínű, hogy ősmagyar kori *-η hang fejleménye lenne. A kínai átírásban a szóvégi –η ugyan –n-nek is olvasható, de nem tévesztendő össze a mai felszólító módú térjen szóvégi –n végződésével, mert az csak az ómagyar kor lezárulta után járult a harmadik személyhez. Marad tehát a mai térő(-je) olvasat, vagyis a birtokos személyraggal ellátott melléknévi igenév változat. A xiongnu szó -äη (-eη?) végződése pedig az egyes szám harmadik személy ragjával azonosítható, és egy nagyon fontos tényre világít rá.

A tárgyas igeragozás és a főnevek birtokos ragozásának eredetük alapján azonos ragjait nyelvészeink a személyes névmásokból származtatják és finnugor eredetűnek tartják. Ezért az egyes szám harmadik személyű ragot *-sɤ̈ alakban rekonstruálják. Mivel azonban az első és második személyben ezek a ragok megtartották a szókezdő mássalhangzóikat, vagyis azok nem vokalizálódtak, a szótővel való összeolvadásuk nem lehetett korábbi az ősmagyar kornál. Az ősmagyar kori személyes névmásaink viszont már nem teljesen azonosak a finnugor koriakkal. A harmadik személyű ő-ből származó rag hangalakja tehát finnugor *-sɤ̈ ˃ ugor *-ϑiη ˃ ősmagyar *-hiη, *-hüη, tehát ugyanaz, amit már a xiongnu népnévvel kapcsolatban már letárgyaltunk.

Ez esetben azonban még egy kérdés vetődik fel. Problémás az xiongnu szó *-a– hangja, ami magas hangrendű szóban egyértelműen *-ä-t írhatott át. Az ősmagyar szóban a harmadik személy ragja viszont egyértelműen *-, esetleg *-, vagy *-üη lehetett. A magyarázat nagy valószínűséggel a kínai nyelv jeleivel való átírás korlátaiból adódik. A közép-, illetve archaikus kínaiban ugyanis az átíráshoz egy *keη hangalakú írásjel lett volna a legkézenfekvőbb, ilyen azonban – legalább is a Baxter-Sagart féle szótár alapján – nem volt, maradt tehát a hanghelyettesítés. Más fonetikai akadály nincs, ugyanis a névmásból lett rag elején lévő –h– mássalhangzó utáni helyzetben, az ősmagyar korra nyilván elnémult már.

pú gŭ

A mondat harmadik elemének olvasata eléggé egyértelmű. Az első kínai írásjel  *buk, vagy *bok hangzású lehetett. A másodiké pedig *kuk, vagy *kok. A szó lejegyzésekor a két szótag véghangzóján itt sem látszik a feltételezett ősmagyar réshangúsodás. A megközelítő olvasat tehát *bugkug lehetett, ami valószínűleg egy idegen *bukug szót adhatott vissza, melyben –feltéve, ha tényleg ősmagyar – a szóvégi g lehetett gʰ is.

Ősmagyar megfelelőt keresve természetesen itt is spekulálhatunk a közép kínaiban nem létező ősmagyar hangokkal, de értelmi szempontból nincs sok választásunk. Akár a fogó előzményére is gondolhatnánk, de az f– ősmagyar *φ- előzményét valószínűleg a mai kínai f– valamely előzményével ( *pj-, *phj-) írták volna át. Ellentétben ugyanis a finnugor *k hanggal, a *p az ősmagyar korban már biztos, hogy réshanggá vált. A xiongnu szó tehát hangtanilag pontosan megfelelne az ismeretlen eredetű magyar bakó szónak, de lévén ez Liu Yao-nak az utolsó déli xiongnu állam uralkodójának címe, nincs nagy valószínűsége a megfelelésnek, hacsak a bakó nem függ össze valahogy a bika szóval „(vezér)bika” értelemben. Hasonló képen spekulált Anne-Marie von Gabain, amikor „szarvas” jelentésűként értelmezte a szót (Gabain). A bikával való közvetlen egyeztetésnek hangtani akadálya a mai magyar szó –a végződése, amely a forrásául szolgáló török szavakban is következetesen –a. Megjegyzem a többi altaji nyelv „bika” jelentésű szava is egyértelműen török eredetű.

A magyar nyelv alapján a xiongnu szó viszont nem török eredetű, hanem egy bőgő, búgó szerű névszóképzős hangutánzó szó lehet, egyáltalán nem kizárt, hogy a “bika” eredeti magyar neve. Nagyon valószínű, hogy a mai búg, bőg, -g hangja –k-ból zöngésült. Egészen pontosan révén a szó mély hangrendű, a török nyelvekhez hasonló uvuláris q-ból, hiszen kevésbé valószínű korábbi nk, vagy például η a g előzményeként. Ezt az uvuláris hangot a továbbiakban a magyar hagyományok alapján egyszerű k-val írom. A bikával, feltehetően rokon xiongnu szó középső  k hangja viszont a búgóval ellentétben nem zöngésült. A szó végén lévő viszont már zöngésült és valószínűleg hehezetes volt. Hasonló hangutánzó hangutánzó szóból származhat a török- és sok más nyelv, például a szláv nyelvek „bika” jelentésű szava is.

Ez nagyon bizonytalan egyeztetés, azonban jobbat nem tudok ajánlani, de nem zárhatjuk ki, hogy a bakó szó tulajdonképpen az ősi, eredetileg „bika” és „hadvezér” jelentésű szónak a fennmaradt származéka. Ennek alapján talán elfogadható az is, hogy „hadvezérből” „hóhérrá” degradálódott.

Csábító az a gondolat is, hogy a magyar (bájos) szóval egyeztessük, de a kínai lejegyzés egyértelműen mély hangrendre utal. A magyar bűbájos, bűvös szó bűv– tövének egyébként pontos megfelelője az ótörök bügü „varázslat”, viszont a hiongnu mondat szavának megfelelője ez esetben a mongol böge „varázsló” lenne. Az altaji szavak tövével egyébként valószínűleg összefügg a szamojéd pe „(sámándobbal) varázsol”, vagyis „bűvöl”, „bájol”. A kínai lejegyzés azonban egyértelműen veláris hangrendű szóra utal, így az megfelel a bikának, bakónak, de a (bájos)nak kevésbé.

qú tu dang

A negyedik szó első írásjelének olvasata kisé bizonytalan. A kezdő hang *k-, vagy *g-, a magánhangzó *-o-, esetleg *-u-. A záróhang nem egyértelmű, egyaránt lehet *-w, vagy *-χ. A második írásjel kezdőhangja elég egyértelműen *th-, ami nem zárható ki, hogy idegen réshangot ad vissza. A magánhangzója *-u-, vagy *-o-, a záróhang pedig *-k. A harmadik írásjel olvasata pedig világosan *taƞ.

A szónak ősmagyar szempontból több olvasata lehetséges, a lehetőségek közül a jelentéstanilag legmegfelelőbbet választottam ki. Hoz igénk a húz szóhasadásos párja. Az ősmagyar korban még nyilván nem vált külön a két szó. Előzménye a TESz szerint az ugor *kutɜ– (TESz 2:177), az UEW szerint viszont egy ugor *kupɜ-tɜ- (UEW 859). Ezek jelentése „tép, szakít”.

Az ősmagyar korban biztos, hogy megkezdődött már a mélyhangú szavakban a k réshangúsodása, de ezt a kínai átírás nem adja vissza. Ezért a réshangúsodás első fázisát jelző hehezetes -val írtam át, amit annak idején még inkább zárhangnak érzékelhettek.  Az első írásjel véghangzója amint említettem bizonytalan, az sem kizárt, hogy már néma volt. Hogyha nem, akkor vagy *-w, vagy *-h lehet, ami visszaadhat egy idegen nyelvi *-γ hangot is. Az esetben tehát, ha nem volt néma, mindkét változat az UEW feltevését igazolja a TESz-el szemben. A szabályosnak mondható ugor *-p– > ősmagyar *-w– hangváltozás mellett számolhatunk elhasonulás révén *-p- > *-w- > *-γ- > -j- hangváltozássorral is, amit az ómagyar nyelvben még meglévő hojz, hujz alakok igazolnak. Egyáltalán nem kizárt azonban, hogy már az ősmagyar korban is lehetséges volt a *kʰuχθu-, *kʰoχθo-tő mellett a vokalizálódott *-w-ből származó *kʰūθu-, illetve *kʰōθo– változat. A hujz és a húz ómagyar kori egymásmellettisége valószínűleg ősmagyar kori nyelvjárási eltérésekből származik. Jelentése „erőszakkal magával von”, amivel megegyezik a xiongnu szó jelentése.

A szóbelsei *-t– réshangosodása szintén megindulhatott az ősmagyar korban. Valószínű, hogy a –t– és a –z– között volt egy átmenet, ez a xiongnu szóban valószínűleg a θ dentális frikatíva.  Ennek lejegyzésére az ó- és közép-kínaiban egyaránt meglévő th hang felelt meg leginkább, sőt Pulleyblank ó-kínai θ réshangot rekonstruál.

Az ősmagyar szó végén feltételezéseim szerint *-kʰt– állhatott. Ez azonos lehet a nyelvészeink által számon tartott uráli *-kt képzőbokorral, melynek magyar származéka az –ít műveltető képző lenne. Ez a feltevés azonban nem fogadható el, ugyanis az uráli, finnugor *-kt-, *-tk- hangcsoport a -k- elnémulása révén egyaránt t-vé alakult az ómagyar korra, pl. finnugor *äktɜ > üt, uráli *utka > út, *totkɜ > tat (hal). Az –ít műveltető képző fonetikailag tehát csak akkor lehet egy feltételezett -*kt képző fejleménye, ha az csak az ősmagyar korban keletkezett. Az urálinak tartott képző nyilván a két leggyakoribb, egyúttal legtermékenyebb uráli névszóképző későbbi kombinációja, amelynek mondhatni törvényszerűen meg kellett valósulnia egymással párhuzamosan több uráli nyelvben.

Valószínű tehát, hogy a szóbelsei –-, akárcsak az első szó –-je, szintén az ősi uráli *k származéka. Fonetikailag az előző *teregʰeη ige –– toldalékával azonos, annak a mellette lévő t hatására zöngétlen változata, vagyis a mai -ó, -ő igenév-, illetve névmásképző előzménye lehet. Az igető ezáltal névszói jelleget vesz fel, a teljes alak viszont egyértelműen igeként viselkedik. A  ezt követő t tehát igeképző. Egyértelmű, hogy a kettő csak az ősmagyar korban társult egymással és a mai -ajt, -ejt, -ít műveltető képzőbokor előzménye. Az egy mai magyar *hozajtja, (*húzajtja) alaknak megfelelő ősmagyar szóban lévő –χt– mássalhangzó torlódás ez esetben érthető, mivel raghalmozás történt.

A mai magyar nyelvben viszont *hozajt igealak helyett az egyszerű –at  műveltető képzős hozat alakot találjuk. Megoldandó kérdés tehát, hogy létezhetett-e ősmagyar *kʰuχθugʰtaη, *kʰoχθogʰtaη, vagy *kʰūθugʰtaη, *kʰōθogʰtaη szószerkezet? A mai magyar nyelvben törvényszerűnek mondható, hogy az egyszerű -at, -et, valamint az összetett -ajt, -ejt, -ít képzős alakok kizárják egymást. Felvethetjük tehát, hogy a két képzős szerkezet közös eredetű és a későbbiekben véletlenszerűen rögződött esetenként az egyik, vagy a másik változat. Ez esetben az sem lehetetlen, hogy a *kʰōθogʰtaη stb. alakok a mai hozatja előzményének tekinthetők.

Az –at, -et illetve az –ajt, -ejt, -ít képzők közös eredetére bizonyítéka az, hogy az –at, et-ben a –t nem réshangúsodott,  nem vált z-vé, ahogyan a főz, sóz szavakban. Az is lehet ugyan, hogy a képző eredeti alakja –tt volt, de ez a gemináta viszont akár az eredetibb *-χt rag χ-jának hasonulása révén is létre jöhetett. Ugyanez ment végbe a Halotti Beszéd tiluvt „til(t)ott” igenévképzős szóalakjában. Az ómagyar –wt igenévképző, akárcsak az -ajt, -ejt, -ít műveltető képzőbokor *-k és *-t ősmorfémákra, konnektívumokra megy vissza, melyekből talán előbb névmástövek alakulta ki, majd ezek aglutinációja révén lettek belőlük különböző funkciójú ragok és képzők.

Mindezeket összegezve, annak ellenére, hogy az ősmagyar *kʰūθugʰtaη, *kʰōθogʰtaη alak mai szemmel nézve szabálytalannak tekinthető számolnunk kell vele, mert annak idején az -at, -et, valamint az -ít típusú műveltető képzős alakok elkülönülése még nem rögzült a mai formában.

Ez a hozat, vagy netán a ma már szokatlan *hozajt- tárgyas igeként ragozódik, és emiatt van jelen a szó végén a harmadik személy ragja. A -ja, -je alakzatból a j-t hagyományosan protetikus hangnak tekintették, de Szilágyi N. Sándor szerint ez maga a rag, melynek eredeti –i alakja nyelvjárási szinten maradt fenn, és a rag megduplázódása révén alakult ki a -ja, -je alak (Szilágyi). Visszatérve a xiongnu szóhoz, annak végén a rag várható ősmagyar alakja jelenik meg a mély hangú igéhez hasonulva -(h)aη alakban, és a h ez esetben is elnémult már.

A mondat szerkezete

Ezzel tulajdonképpen át is térhetünk a mondat szerkezetének problémájára. Amint láthattuk a mondat tárgyáról hiányzik a tárgy ragja. Egyszerűen elintézhetnénk a kérdést azzal, hogy a nyelvérzékünk szerint bika vagy bakó szó után elvárt –t tárgyrag még nem létezett, azonban a dolog nem ilyen egyszerű. Kiindulva abból, hogy az –ít képzőbokor két eleme láthatóan még nem forrt össze, nyilvánvalónak tűnik, hogy az ősmagyar nyelvérzék annak első elemét nem hiába használta. Hogyha levesszük az utána következő toldalékokat, az „(a) sereg (ki)térője bika/bakó hozó” mondat kerekké válik tárgyrag nélkül is.

A további toldalékokkal vajon az állítmány végén lévő igenévképző jegyében látták el a mondatot a cselekvés idejével, vagy aspektusával kapcsolatban? Valószínű, hogy az ősmagyar -gʰ, -kʰ névszóképző eredeti jelentése pontosan megfelelt a mai -ó -ő képzőjének, a -t pedig az eredetileg is cselekvő és tárgyas igéből alkotott igenevet ismét tárgyas igévé változtatta. Ezután viszont szükséges volt a tárgyas igeragozás láthatóan már akkor is meglévő szabályai szerinti személyraggal is megtoldani.

A fenti okfejtés alapján tehát nagyon valószínű, hogy összefüggés van a –t tárgyrag elterjedése és az -ajt, -ejt, képző együttes eredeti értelmének elhomályosodása között. Ezután már csak az a kérdés marad, hogy mikor alakult ki a -t tárgyrag? Az ősmagyar korban vajon létezett-e már? Ebben a mondatban még nem jelentkezik, de egyáltalán nem kizárt, hogy pontosan a fenti –t képző jelenik meg nyomatékosítóként a tárgyon is, miáltal tárgyraggá minősül. Ezt sem zárhatjuk ki, de eredetével kapcsolatban több más elképzelés is született. Már Szinnyei felvetette a személyes névmási eredetét. Logikusnak tűnik, hogy a finnugor nyelvekben elterjedtebb, de az indoeurópai nyelvekben is meglévő –m tárgyrag az egyes szám első személyű személyes névmás származéka, a magyar –t pedig a második személyé, amint azt azóta többen felvetették (Kulonen 63-71.). Ennek alapján nagyon ősinek kellene lennie. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű.

Talán előbbre visz az a feltevés, amely szerint a –t tárgyrag mutató névmási eredetű, és más finnugor nyelvekben is van megfelelője (Rédei 33.). Tovább víve azonban ezt a gondolatot, nagyon valószínű, hogy mutató névmási eredetű maga a második személy névmása is. Ugyanebből a személyes névmásból az ugor és permi nyelvekben locativus rag keletkezett, e mellett több finnugor nyelvben a névmással alkotott ragos szerkezet ablativusi funkciót vett fel. Például magyar alatt, finn alta „alól”. A magyarban és még néhány finnugor nyelvben ez a rag tárgyraggá alakult, például finn minut, „engem(et), kenet „kit”. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a folyamat a rokon nyelvek szétválása után, párhuzamosan ment végbe.

A finnugor *ta, *tä, *to mutató névmásokból keletkezhetett a mai magyarban már ritka –tt helyrag is (ott, mellett, Győrött, Kolozsvárott). Más megközelítésben tehát a „karon fog”, „csonton rágódik” típusú kifejezéseknek is lehetett *karott fog, *csontott rág(ódik) helyragos alakja. Átértelmezéssel ezekből az alakokból is kialakulhattak a „kart fog”, „karját fogja”, „csontot rág” típusú tárgyragos szerkezetek. A –t tárgyrag tehát mindenképpen másodlagos és a fenti spekulációk egyáltalán nem mondanak ellent annak a feltevésnek, hogy tulajdonképp a határozottságot fejezte ki, amint a mordvinban valószínűleg ugyanebből a finnugor *ta, *tä, *to mutató névmásból alakulhatott ki a jellegzetes hátravetett –t „határozott névelő”.

A tárgy lehet jelöletlen is, de a rokon nyelvekben emellett számtalan kifinomult módja van még a kifejezésének. Figyelmet érdemel például a Honti László által bemutatott „instrumentalisragú tárgy”, amely egyúttal az elidegeníthető-elidegeníthetetlen birtokviszony kifejezője (Honti 36-37). Hasonló mondatszerkezetek az ugor nyelvekben azok, melyekben az élőt kifejező tárgyragos alak kerül a középpontba. Az „Élelemmel engem láss el!” típusú mondatszerkezet a magyarban is létezik, és a múltban nyilván sokkal gyakoribb lehetett.

Az azonos eredetű, vagy legalábbis hasonló hangalakú mutató- és személyes névmások ilyen fajta szerepe az ősi nyelvállapotokban jóval túlmutat a tárgy jelölésének kérdéskörén.  Az igék tárgyas, és a névszók birtokos ragozásának egybeesése egyébként arra utal, hogy a korai időkben a szófajok között nem volt olyan éles határ mint ma, viszont nagy szerepe volt az elidegeníthető és az elidegeníthetetlen birtok megkülönböztetésének. Az elidegeníthetetlen birtok jelölése kötelező volt (húgom, öcséd, karja, stb.).

Lehet, hogy kissé túltárgyaltam a kérdéskört, de a fenti mondatrekonstrukció hitelességének szempontjából minden részlet fontos.

Amint eddigi ismereteink alapján elvárhatjuk, a mondatból természetesen hiányoznak a határozott névelők, és annak ellenére, hogy összetett mondat, nincs kötőszó. A mellérendelő jelleg is megfelel elvárásainknak. A mondat szerkezete tehát hasonló az archaikus jellegű „Lassan járj, tovább érsz”, vagy „A víz folyik, a part marad” közmondáséhoz. Az utóbbi közmondásnak a mai határozott névelő kialakulása előtti formája valószínűleg a „Vize folyik, partja marad” alak korabeli hangmegfelelője lehetett. Ebben a szerkezetben a birtokos rag egyszerre fejezi ki a két főnév határozott jellegét és elidegeníthetetlen voltát. A hasonló mondatszerkesztés a rokon nyelvekben is gyakori és megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a fenti mondat leírásának idején az ősmagyar nyelv mondatszerkezete közelebb állt az ugor-, vagy finnugor kori alapokhoz, mint a maihoz. Egyúttal talán nem tévedek azzal a feltételezéssel, hogy legjobban épp a kibontakozó szó- és mondattani szerkezet az, ami igazolhatja a xiongnu mondat ősmagyar voltát.

 

Irodalom:

Abaev: Abaev, V. I. 1965: K alano-vengeszkim lekszicseszkim szvjazjam. Europa et Hungaria – Congressus Ethnograficus in Hungaria, Budapest, 16-20. X. 1963, Akadémiai Kiadó, 517-537

altaji: Starostin, S. A. – Dybo, A.V. – Mudrak, O. A. 2003: An Etymological Dictionary of Altaic Languages. Handbook of Orientalistic
http://www.bulgari-istoria-2010.com/Rechnici/etymological_dictionary_of_altaic_languages.pdf

Baxter: Baxter, H. W. 1992: A Handbook of Old Chinese Phonology. Mouton de Gruyter, Berlin

BS: Baxter, H. W. – Sagart, L. 2014: Old Chinese reconstruction, version 1.1 (20 September)
http://ocbaxtersagart.lsait.lsa.umich.edu/BaxterSagartOCbyMandarinMC2014-09-20.pdf

Collinder: Collinder, B. 1977: Pro hypothesi uralo-altaica. Suomalais-Ugrilaisen Seuren Toimituksia, 158, 67-73

Gabain: Gabain, A.-M. 1949: Animal traits in the army commander. Journal of Turkish Studies, 1, 95-112.

Honti: Honti L. 1999: Ugor alapnyelv: Téves, vagy reális hipotézis? Budapesti Uráli Műhely I. Ugor Műhely, 19-41.

Janhunen: Janhunen, J. 2014: A legkeletibb uráliak.
http://mta.hu/data/dokumentumok/i_osztaly/1_osztaly_szekfoglalok/Janhunen_szekfoglalo_20140317.pdf

Karlgren: Karlgren, B. 1940: Grammata Serica. Script and Phonetics in Chinese and Shino-Japanese. Repr. The Bulletin of Museum of Far Eastern Antiquities, Vol. 12. Stockholm.

Kulonen: Kulonen, U.-M. 1999: Object marcin gin the Ugric languages. Uráli Műhely I. Ugor Műhely, 63-71.

mongol: Mongolian etymology
http://starling.rinet.ru/cgi-bin/response.cgi?basename=%5Cdata%5Calt%5Cmonget

német: Kluge, F. 1891: Etymological Dictionary of the German Language. Bell & Sons, London
https://ia800301.us.archive.org/31/items/etymologicaldict00kluguoft/etymologicaldict00kluguoft.pdf

Pulleyblank: Pulleyblank, E. G. 1962: The Consonantal System of old Chinese, Part II, Asia Major 9, 206-265

Rédei: Rédei K. 1997: A magyar nyelv helye a finnugor nyelvek között. In: Kovács L. – Veszprémi L. (szerk.) Honfoglalás és nyelvészet Balassi Kiadó Budapest, 25-42.

Szilágyi: Szilágyi N. Sándor 2003: Honnan ered a j a -ja, -je toldalékban, Magyar Nyelvjárások, Debrecen, 41, 518-592

Sinor: Sinor D. 1982: Tanulmányok. Nyelvtudományi értekezések 110

Taskin: Taskin, V. S.  1990: The Hun sin Chinese Annals, Synopsisof Eastern Hun History
http://s155239215.onlinehome.us/turkic/10_History/Taskin/TaskinHunsJie1990En.htm

TESz: Benkő Lóránd (szerk.) 1967-1976: A magyar nyelv történeti etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest

UEW: (Rédei Károly (szerk.) Uralisches etymologisches Wörterbuch. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988-1991

Ucsiraltu: Ucsiraltu 2008: A hun nyelv szavai, Napkút, Budapest

Vovin: Vovin, A. 2000: Did the Xiongnu speak a Yeniseian language? Central Asiatic Journal, 44, 1, 87-104, 389-394.

A rokon nyelvcsaládok

Az Eurázsiát napjainkban uraló nyelvcsaládok nem egy időben jelentek meg, de a nosztratikusnak nevezett nyelvi hálózat – legyen rokonságuk „valódi”, vagy akár areális jellegű – nagy valószínűséggel a „neolitikus forradalomnak” nevezett nagy, közel-keleti népességrobbanás eredménye. A lezajló folyamatot a nyelvi adatok rendkívül hiányos volta miatt legtisztábban a régészet alapján lehet térhez és időhöz kötni. A genetika vonalán ez azért jóval nehezebb, mert egy ideig követhető ugyan a közel-keleti génállomány terjeszkedése, de a törzsterülettől nagyobb távolságra egyre inkább a helyieké került uralomra. A régészet terén a kiindulási pont valószínűleg az Ubaid kultúra. Az annak területéről nyugati irányba több hullámban elvándorlók alkothatták a kelet-európai sztyeppvidéken az uráli népek magvát. A Halaf kultúrán keresztül érkező újabb hullámok pedig a kárpát-medencei Baden kultúrában az indoeurópai, a délnyugatra elvándorlók az afro-ázsiai nyelvcsalád alapnépességét tisztelhetjük. Az Ubaid kultúra északi peremvidékén a Kura-Arax kultúra népe a kartveliek elődje, Délnyugat-Iránban az elámiak, az Indus-völgyében pedig a dravidák formálódtak. A Nyugat-Turkesztán, vagyis Közép-Ázsia déli régióiban a neolitikus Dzsejtun kultúrából újabb mezopotámiai bevándorlók révén kibontakozó bronzkori oxusi kultúra, vagy más néven Baktria-Margiana kulturális komplexum pedig első sorban az altaji nyelveknek korai előzményét jelenti, másrészt a sztyeppen nyugatra vándorolt csoportjaik az uráliak komponensévé váltak. Ez természetesen mindegyik nyelvcsalád szempontjából csak a nosztratikus kiindulási pontot jelenti, amelyet régészetileg még számtalan kultúrán való átmenet, számtalan más kultúrával való ötvöződés követte.

Az uráli nyelvcsalád

Az Altajon inneni sztyepp helyi és délről érkező elemek alkotta neolit-, illetve rézkori népességei nyugatabbra indo-urálinak, a Volga vidékén proto-urálinak, Közép-Ázsiában pedig para-urálinak tekinthetők. Az e nyelvek alkotta nyelvszövetség nagy hatással lehetett egyrészt a formálódó uráli, másrészt az az indoeurópai és az altaji nyelvekre. A térségben fennmaradt nyelvcsaládok egyes közös elemei, például a hasonló személyes névmásrendszer, vagy számtalan közös szó valószínűleg e nyelvszövetség öröksége. Hasonlóképpen az úgynevezett paleoszibériai nyelvekkel való nyelvi kapcsolatok java része is ennek köszönhető. A kelet-európai kora bronzkori majkopi és katakomba síros kultúra népessége egy-egy oxusi néphullám. E népeknek a déli irányba terjeszkedő Hvalinszk kultúrával való ötvöződése szülhette meg az uráli alapnyelvet. Az északnyugat kaukázusi nyelvek hatására gazdagabbá váló hangállományú és az indoeurópaiakkal is kapcsolatban álló déli csoportjaik már a finnugor alapnyelv közvetlen előzményét, a Volga-Urál térségében az Abasevo kultúra népe pedig az archaikusabb szamojéd alapnyelv előzményét beszélhette.

A lovas forradalom

A történelem alakulása szempontjából a neolitikus forradalomhoz mérhető jelenségű folyamatot jelentett a középső bronzkorban végbement harcászati forradalom. A Dél-Urálba vándorló kis-ázsiai fémművesek és a pontuszi sztyepp felől felvándorló népesség alkotta meg a Szintasta-Arkaim kultúrát. Ennek népe a helyi hagyományok szerint zablával irányított lovakat fogott az általuk gyártott sokküllős igazi harci kocsikba, melyen a kocsihajtó mellett egy reflex íjat használó harcos állt, majd koruk eme csodafegyverével a Szintasta-Arkaim kultúra népessége világhódító útra indult. Nyugati irányú hódításaik során egészen Egyiptomig jutottak el. Útjuk során a Balkánon, vagy talán már Anatóliában az indek őseivel társultak és maguk előtt tolták kelet felé a későbbi tokhár nyelvet beszélők őseit. Innen az újabb hullámaik, az indo-uráli jellegű nyelvet beszélő hettiták nyomására az indek is kelet felé mentek. Nyugati irányú, illetve a Balkánon keresztül vezető hódításaik során etnikailag az indoeurópai elem maradt fenn, amit utódaik nyelve és halotthamvasztásos temetkezési szokása igazol. A harcikocsis népek indekhez hasonló indoeurópai dárdás segédcsapatai később önállósították magukat, és az úgynevezett tengeri népek hódításaival kezdve előbb Egyiptomot támadták, majd az indek nyomán az irániak és örmények ősei keletre vándoroltak.

A Szintasa-Arkaim kultúra népének sztyeppen való hódításai viszont a szamojédok és finnugorok népek nagyarányú kelet irányú terjeszkedését eredményezték, melynek nyomán kialakult az Andronovo kultúrkör. A hatalmas kultúrkör déli területein formálódó gerendavázas-alakuli kultúra főleg finnugor nyelvű lehetett. Az erdősztyeppen kelet felé induló Fjodorovo kultúrában a finnugor mellett jelen lehetett az abasevoi eredetű szamojéd elem is. A Fjodorovo kultúra népe az erdős sztyeppről kiindulva elfoglalta Kazahsztánon keresztül az oxusi kultúrát, keletebbre pedig Nyugat-Mongóliát, Kelet-Turkesztánt és Észak-Kínát. Déli irányú hódításival magával vitte a dominánsan finnugor Alakul kultúra népét is. Nyelvük ennek a közép-bronzkori terjeszkedésüknek a során a keleti sztyeppeken valószínűleg nem jutott uralomra. Az oxusi kultúra területén, már a dél felől szintén intenzíven terjeszkedő indoeurópai népekkel találkoztak. Mongólia területén pedig északon a jukagírok őseivel, keleten az alataji nyelvű népekkel, Észak Kínában pedig a kínaiakkal érintkeztek. Az indoeurópai népek az úgynevezett kurgán kultúrák, vagyis előbb az indouráli, később az uráli népek nyomására keleti és nyugati irányban hatalmas területeken terültek szét. Az indoeurópaiak terjeszkedését a halottak hamvasztása, főleg a hamvak urnába helyezése jelzi Európa szerte, keleti irányban pedig Közel-Keleten és Észak-Iránon keresztül az észak-indiai és baktriai hamvasztásos sírokig.

Az andronovoi kultúra oxusi csoportjából viszont kialakult a karaszuki kultúrkör, amely az ugor népek, az ugor alapnyelv megszületését jelenthette. A karaszuki kultúra elődei az oxusi törzsterületről részben a délről jövő indoeurópai nyomás, részben a klímaváltozás miatt tömegesen költözött az Ordosz vidékére, Nyugat-Mongóliába és fel Dél-Szibériába. Ezáltal a karaszuki kultúrkör több lokális csoportra bomlott. Észak-Kínában az ordoszi kultúra, Mongólia nyugati felében a szarvasos-kövek – khirigsuur kultúra, a dél-szibériai Minuszinszki-medencében pedig a névadó karaszuki kultúra alakult ki. A Karaszuk kultúra népessége és a szarvasos-kövek – khirigsuur kultúra népe a két obi ugor nép nyelvének előzményét beszélhette. Az ordosziak már a magyar nyelv előzményét képviselték, a magyarban végbement általános spirantizációs folyamat ugyanis valószínűleg a gyökeresen eltérő fonetikájú kínai nyelvvel való érintkezés eredménye lehetett.

A Lovasíjász harcmodor és a vas

Az ugor népek szomszédja a késő-bronzkorban a Mongólia keleti felében élő, valószínűleg ősi altaji nyelvet beszélő kőlapos kultúra népe lett, amely kialakította a lovasíjász harcmodort. Ezt az ugor népesség is átvette, és a harci kocsit nyeregre váltva indult újabb világhódító útra. Az általuk képviselt preszkíta kultúra az ugor népek elterjedését jelentette nyugati irányban. A dél-szibériai Karaszuk kultúra népe az erdőssztyepp mentén terjeszkedett egészen Kelet-Európáig. Az Észak-Kazahsztánba élő fjodorovkaiak egy abasevoi eredetű csoportja viszont a karaszukiak eredeti lakóhelyét foglalta el Dél-Szibériában, s az általuk alkotott Tagar kultúrában maradt fenn a szamojéd nyelv. A nyugaton kimmer néven ismert népesség valószínűleg az ordoszi proto-xiongnuktól, proto magyaroktól elszakadt, Iránon keresztül előrenyomult csoportja. Hatásukra indult meg Irántól Dél-Európán keresztül Nyugat-Európáig a magyarhoz hasonló spirantizációs folyamat. Kis-Ázsiában a kimmerek megtanulták a vasgyártás tudományát és további hódításaikon magukkal vitték minden felé, így megindult annak gyors elterjedése. A kimmerek egyik csoportja a Balkánon főleg a trákokba, Közép-Európában a keltákba, a Fekete-tenger mentén keletre forduló része pedig az észak-kaukázusi népekbe olvadt bele. Az Irán területén maradt részük körül kristályosodott ki a perzsa birodalom, viszont az innen északi irányba vándorló csoportjuk alkotta az Altaj-hegységbeli Pazyryk kultúrát. A Transz-Kaukázusban maradt részük az örmény nép alkotóelemévé vált, a Kis-Ázsiában a nyelvét helyi anatóliai nyelvre váltó csoportjuk leszármazottjai pedig az etruszkok voltak.

A szarmaták és a finn-permi népek

Az alakuli és gerendavázas kultúra népének maradéka az ugor nyelvű preszkíta testvéreik elől Nyugat-Kazahsztánban és a Volga mentén tömörült, miközben erősen keveredett a preszkítákkal is. Ők alkották a szauromatákat, akik valószínűleg megtartották archaikusabb finnugor nyelvüket, vagyis ők a finn-permi ág ősei.

A számik, vagyis lappok korai őseit valószínűleg az ananyinoi kultúrában kell keresnünk, amelynek magja a Kaukázust megjárt kimmerek alkották, de végül a Közép-Volgához települt finn-permi nyelvű szauromata csoportok nyelve jutott náluk uralomra. A továbbiakban a szuromata eredetű szarmaták vándorlásának mindegyik csoportját valamely mozgékonyabb, az egykori oxusi kultúra területén formálódott vegyes iráni-ugor kultúrájú nép indította el. A nyelvileg a többi finn-permi néptől a lappokhoz hasonlóan hamar elkülönülő cseremiszek, vagyis marik ősei egy archaikus finn-permi eredetű korai szarmata csoportban keresendők. A mordvinok a földműves szkíta néven ismert proto-szamojéd, vagy talán proto-uráli nyelvet beszélő, helyben maradt népességre rátelepült közép-szarmata aorszok leszármazottja. A finnségi népek pedig ugyanennek a szarmata népességnek a visszavonuló hunokkal együtt a Közép-Volga vidékére települt részéből kialakult imenykovoi kultúra népének leszármazottjai, akik onnan a Balti-tenger mellékére települtek. A permi népek egykor közös nyelvet beszéltek a mordvinok és finnek őseivel, de a szarmata népvándorlásban nem vettek részt, hanem horezmi őshazájukban maradtak, ahol nagyon erős iráni nyelvi hatás érte őket. A két mai permi nyelv tulajdonképpen a Baskíria területén és Perm vidékén keresztül a Baltikumig vezető kereskedelmi utakat elfoglaló horezmi kereskedőktől származik.

Szkíták, szakák és az obi-ugorok

A kimmerek nyomában Kelet-Európába hatoló szkíták a tuvai Arzsan kultúra leszármazottjai. Eredetileg a szaka testvéreikkel együtt nyilván valamilyen ugor nyelvjárást beszéltek, de az iráni népekkel és a kaukázusiakkal való szoros kapcsolatuk akár nyelvváltáshoz is vezethetett. A szakák a szarvasos-kövek – khirigsuur kultúra népének leszármazottjai. Utódaik az obi-ugor népek, akik északra vándorolva asszimilálták a Dél-Szibéria felől az erdőssztyeppet nyugati irányban elfoglaló karaszukkiakat. Az osztjákok ennek a népességnek a Felső-Ob mentén formálódó csoportjától, a vogulok pedig a Szargatka kultúra területén kialakult ágából származnak. A két obi-ugor nép délebbi csoportjai a magyar nyelvű, vagy magyarral rokon yuezhik és hunok uralma alá kerültek és velük kereskedőként felvándoroltak egészen a Jeges-óceánig, ahol a rénszarvas-pásztorként északra vándorolt szamojédokkal találkoztak.  Az obi-ugoroktól délre az altaji szkíták, yuezhik és hunok ötvöződéséből alakultak ki a Dél-Urálba költözött baskírok. Az obi-ugorok délebben maradt részeit a török nyelvű népek és oroszok asszimilálták.

Hunok, yuezhik és a magyarok

A magyarok a hun előd xiongnuk és a yuezhik révén az Észak-Kínában maradt ordoszi népesség leszármazottjai. Ebből a nyelvi areából elsőként a kimmerek vándoroltak nyugatra. Nyelvük nem kizárt, hogy ősmagyar volt, de nem maradt fenn csak fonetikai hatásuk.  A következő nagy kirajzás a xiongnuké volt. A xiongnuk magvát e népesség legkeletibb, a Mandzsúriától délre fekvő Linzi város környéki csoportja alkotta, amely innen kiindulva alkotta meg hatalmas birodalmát. Elsőként a hozzájuk nagyon közelálló, vagy talán azonos nyelvű yuezhiket és a még beazonosítatlan nyelvű wusunokat mozdították ki lakóhelyükről. A wusunok eredeti nyelvét a kimmerekhez hasonlóan nem, csak annak szintén a magyarhoz hasonló fonetikáját ismerjük, ugyanis miután a kelet-iráni nyelvű népekkel keveredtek és nyelvüket átvették, azt mai leszármazottjaik az oszétok is megőrizték.

Végül az északnyugat-mongóliai, Bajkál környéki északi xiongnuk maguk is elindultak nyugat felé. Egy részük az erdős-sztyeppen keresztül lassan nyomult előre, másik részük viszont gyors hódítóként hamar eljutott a Kárpát-medencéig. Nem tudni, hogy ők beszélték-e még eredeti nyelvüket, a vezetőik fennmaradt névanyaga ugyanis már idegen volt. Visszavonulásuk után csak kisebb csoportjuk maradt a gepidák között. A nyomukban jövő, immár kengyelt is használó avarok ogur, vagyis bolgár török nyelvűek voltak. Mandzsúriából indultak el és a Duna-Tisza közén telepedtek le, a Tiszántúlra viszont Kelet-Európában maradt hunokat telepítettek, akik vagy a hunok, vagy a yuezhik örökségeként ősmagyar nyelvet beszélt. Ezt követően a Duna-Tisza közére jelentős tömegben telepítettek be Horezm térségében a permiek helyébe költözött szintén ősmagyar nyelvű hunokat és szakákat. Az avarokat követő honfoglaló magyarok már a nyugati türkök kipcsak, besenyő, kun csoportjába tartoztak, eredetük szempontjából azonban szorosan kötődnek a Kazahsztánban maradt hunokhoz. Részleges lovas temetkezésükön keresztül pedig egészen az archaikus finnugor alakuli, sőt szintastai kultúráig nyúlnak vissza a szálak. A honfoglalók betelepülésükkor a Duna-Tisza közi népességet, a székelyeket egyrészt a korabeli keleti, másrészt a nyugati határvidékre telepítették szét. Ezáltal ismét magyar nyelvűvé lettek azok a területek, ahová az avar kor végén elszlávosodott bolgárok települtek. Miután viszont a fejedelemség korában a Duna-Tisza közéből az új hatalmi központokba települt be a honfoglaló Árpád népe, korábbi szállásterületükre újabb bolgár és besenyő telepeseket hoztak. Ezeket azonban, akárcsak a később betelepített kunokat és jászokat a magyarság nyelvileg asszimilálta.