Monthly Archives: szeptember 2018

Amire a legbüszkébbek lehetünk

Szokták emlegetni hány Nobel-díjast, hány aranyérmes olimpiai bajnokot adott a magyarság a világnak. Mások költőinkre, forradalmainkra, régmúlt idők dicső csatáira a legbüszkébbek, most azonban egészen más, sajnos a legtöbb ember előtt ismeretlen dologra szeretném felhívni a figyelmet. Szerintem volt egy olyan társadalmi modell, amellyel a székelység, és büszkén állíthatjuk rajta keresztül az emberiség is elérte a legtökéletesebb formátumot. Aki jártas a témában, az nyilván tudja, hogy a székely nemzetségi szervezetre gondoltam. Gyanítom ugyan, hogy az általam nagyra becsült rendszer egykor széles körben elterjedt lehetett, ráadásul voltak vele egyenértékű, de teljesen más rendszerek is, ez azonban nem von le semmit az érdemeiből.

Mi is volt a lényege, és miért volt tökéletes ez a rendszer?  A lakosság egyrészt a mai megyéknek megfelelő székekbe szervezve, településen belül pedig 3 településrészbe, 3 tízesbe szervezetten él. Emellett minden személy beletartozott a 6 nem, vagyis törzs és az illető nem 4 ágának valamelyikébe. A közigazgatás legfőbb alapja éppen ez a nemenként négy, tehát összességében 24 ág volt. A lényeg pedig, ami ezt a rendszert tökéletessé tette, az a települések két tisztségének a hadnagyi és a bírói tisztségnek a szerre, vagyis rotációs alapon való osztása.

A hadnagy a katonai, védelmi feladatok mellet a gazdasági ügyek intézéséért is felelős volt. A hadnagyi és bírói tisztség egyaránt egy évre szólt és a rotációs rendszer oly módon volt összeállítva, hogy a bíró és a hadnagy mindig más ághoz és más nemhez tartozzon. Egy adott nem tehát 6, egy adott ág pedig 24 évente állíthatott ki hadnagyot illetve bírót.  Bodor György grafikus ábrázolásában a szigorú sorrendben visszatérő két tisztség kettős spirált alkot. Bodor szerint ez a székely társadalom DNS-e (Bodor Gy. A székely nemzetségi szervezet. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2003).

Winston Churchill mondását úgy módosíthatjuk, hogy a polgári demokrácia nem a legtökéletesebb, a székely viszont a lehető legtökéletesebb, ugyanis ennél jobban semmilyen társadalomi politikai szervezet sem zárhatja ki a hatalommal való visszaélést, nem választhatja jobban szét a hatalmi ágakat. Ebben a rendszerben nincsenek választási ígéretek, értelmezhetetlen a demagógia, a populizmus. Mindez szép és jó, de vajon egy ilyen rendszer működhetett-e egy kicsiny közösségen túl nagyobb léptékben is? Igen. Működhetett. Egykor sokkal nagyobb társadalmak szintjén is működött. Sajnos a székely önkormányzati rendszert is csak akkor írták le, amikor felbomlott, de biztosak lehetünk benne, hogy korábban az egész magyarság, azon kívül az ázsiai hunok és több hun utódnép, köztük például az oguzok hasonló szervezetben éltek. Az ázsiai hun, vagyis xiongnu társadalom a kínai nyelvű leírás alapján hasonlóképpen 24 egységre épült, amelyek bizonyos „hatszögeket” és „négyszögeket” alkottak. Amint a székelyeknél a hat nem fölött ott állt a királyt képviselő ispán, úgy a hunoknál  e szervezet élén állt az uralkodó törzse. Az uralkodó nemzetsége tehát a hetedik törzs.

A magyarság hét törzse tehát a történészek által teljesen félre van értelmezve. Az nem területileg elkülönülő egységeket, netán etnikumokat jelentett, hanem a társadalom szövedékét. Erről a témáról bővebben fiammal közös könyvemben írtam (Fazakas F. M. – Fazakas S. Zs. Múltból jövőt – A magyarság regénye. Barnaföldi Archívum, Budapest, 2011). Itt írtunk a rendszer néhány hadászati és gazdasági vonatkozásáról, de mindez sajnos még elégtelen, rengeteg kutatni való lenne még e témában. A rendszer erejéről talán csak annyit, hogy felbomlása után csupán azáltal, hogy a székelyek és tegyük hozzá a szászok önkormányzati rendszerben éltek, nem feudális urak irányítása alatt, sokkal jobban át tudták vészelni a török időket, mint a jobbágysorba döntött magyarok. Székelyföld etnikailag ma is magyar, a jobbágyok által lakott terület népessége viszont úgy lepusztult, hogy ott többségbe kerültek a keletkező űr kitöltésére bevándorló románok.

Valós történelmünk végtelen dimenzióinak feltárása, vagy legalább az eddigi eredmények ismertetése, tanítása elengedhetetlenül szükséges lenne öntudatra ébredésünkhöz, erőt adna a jövő építéséhez, de ezen túl nagyon sok elemét fel lehetne használni a jövő társadalmában is. A rendszerből legtovább a falvak és városok tizedekre való osztása maradt fenn, sőt a második világháború után Kolozsvárott rövid időre fel is élesztették a tizedek rendszerét. A tizedek modern városokban való alkalmazását legkisebb közigazgatási egységként, valamint a tizedek nagyobb egységekbe való szervezését Síklaky István ajánlotta, és rendszere elméletileg működhetne előbb kisebb, majd nagyobb településeken is. Nehéz azonban belátni mekkora utat kellene még megtennie a magyar társadalomnak ehhez. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek korosztály szervezet jegyében való nevelése kialakítana, hogyha nem is konkrét igényt, de legalább egy kis nosztalgiát egy ilyen jellegű erős társadalmi kohéziót jelentő rendszer iránt. Nyilván nagyon széles körben ismert kéne lennie ahhoz, hogy felmerüljön az igény a tizedekre épülő közigazgatásra, mellyel helyettesíteni lehetne a mai politikai pártok rendszerét e szinten.

Nyilvánvaló, hogy nem lehet egy az egyben feltámasztani múltbéli rendszereket, viszont a valós múltunk ismerete nemcsak erős öntudatot képes adni, de inspirálhatja fiataljainkat teljesen új típusú és rendkívül hatékony társadalmi, gazdasági szerveződések megvalósítására. A legutóbbi időkben azonban egyedül a gazdasági lehetőségek irányában volt fogékonyság, de már ez is lehanyatlóban van. Azonban ügyes szervezéssel, megfelelő állami támogatással létre lehetne hozni egy olyan gazdasági modellt, amely az égetően szükséges szövetkezetek hiányát pótolhatná optimális formában. A lényeg az lenne, hogy állami támogatással, sőt állami ösztönzéssel, pályázatokkal kellene olyan feldolgozó ipart létrehozni, melynek tulajdonosai maguk az alapanyagot előállító gazdák. Az így kialakuló, demokratikusan irányított gazdasági egységek azután szövetségre léphetnének egymással nagyvállalatot alkotva. Következő lépésként a határon túli területeket bevonva immár multinacionális cégek jöhetnének létre. A vidék, az ország felemelkedéséért ennél nehezen lehetne többet tenni.

Vissza a kőkorba! Kezdjük elölről!

Az alábbi, régóta félkész állapotban lévő bejegyzésem befejezését Ferencz Orsolyának köszönhetem, akitől egy tévéadásban pont a minap hallottam említeni azt, hogy hogyan vetheti vissza a kőkorba műholdaktól és világhálótól függő világunkat egy napkitörés.

Erre mondja a pesszimista azt, hogy ennél rosszabb már nem is lehet, az optimista pedig lelkesen vágja rá: Dehogy nem, dehogy nem! De azt is megoldjuk! No, ez az igazi optimizmus, csak legyen mögötte fedezet.  A jövőnk egyetlen záloga az, hogy tisztában vagyunk nehézségeinkkel és felkészülünk a túlélésre a legrosszabb esetekre is. A határ természetesen a földi élet pusztulása, például egy kisbolygóval való ütközés, vagy egy totális atomháború okán. Nem a “világvége túlélésére” felkészítő pincére gondolok tehát. Első sorban nem is arra, hogyha egy atomháború után marad némi élet, hanem első sorban arra a világválságra amiben nyakig vagyunk és amit ráadásul bármikor tetézhet egy „szuper napkitörés”, vagyis ha egy koronakidobódás eltalálja a Földet és tönkre vágja az elektronikát, sőt még a működő elektromos berendezéseket is, teljesen lebénítva életünket.

Nem akarom most végigtárgyalni mekkora katasztrófa lenne ez. A katasztrófa megelőzésére teendő lépések végiggondolását pedig azokra a szakértőkre hagyom akik ahhoz értenek. Inkább egészen más aspektusból próbálom megközelíteni a kérdést. Az élőlények minden fajának és az ember által kreált minden dolognak van egy evolúciós folyamata, melynek során elér egy optimális fejlődési szintet, egyúttal kritikus pontot ahonnan minden további változás kockázatossá válik. Biológiai értelemben az ember ezt a felső őskőkorban érte el, a Homo sapiens fajon belül az akkor még létező neandervölgyi és gyenyiszovai testvéreinkkel egyetemben ekkor volt legtökéletesebb szervezetünk és legnagyobb agyunk. Ezzel egy időben létezett utoljára egy komplex ökológiai rendszer, amely az ember és más csúcsragadozók számára a legbőségesebb élelmiszer tartalékot biztosította. Korabeli őseink amellett, hogy testvérfajaikat kiirtották, kiirtották a nagyvadakat is, majd egyik természettel szembeni csel visszaütése után a másikba menekültek, míg végül eljutottunk mai eltunyult, boldogan tudatlan kiszolgáltatott állapotunkig, eljutottunk a már majdnem életképtelen Homo sapiens proteticus fejlettségi fokáig.

A mamutokkal benépesített paradicsomból végleg kiűzettünk, de aranytartalékként érdemes maximális méretűre növelnünk az őstermészetet idéző nemzeti parkjainkat és elgondolkodhatunk azon, hogy érdemes-e megvédeni kukoricásunkat a vaddisznótól, hogy azután házi sertésünket hizlaljuk azon fel? Netán érdemesebb hagyni had fogyassza el, majd lőjük ki a vaddisznót? Érdemes egyáltalán kukoricát vetnünk egy adott területen, vagy inkább kocsányos tölggyel ültessük be és a kilőhető vaddisznón kívül még kiváló faanyaghoz is jutunk? Annyi biztos, hogy a vadhús értékesebb a háziállatok húsánál, az utóbbi esetében pedig a ridegen tartotté jobb a mesterséges körülmények közt nevelténél. Vajon mikor hol van az ésszerűség igazi határa? Elgondolkodhatunk végre minden dolgunk terén, hogy mikor értük el azt a fejlődési maximumot, ami még biztos alapokon állt?

A komplex növénytermesztés és állattartás terén például történelmi léptékben nem is olyan rég. A huszadik század első felének vegyszermentes, talajt éltető trágyát termelő állatokkal zsúfolásig teli paraszti gazdaságánál néhány modernebb géppel kiegészítve tökéletesebbet nem lehet kitalálni. Az ilyen gazdaságokat rideg állattartással, regenerálódó talajjal, visszaállított csíkban, halban gazdag vizes élőhelyekkel még meg lehet teremteni. Ezt csak azzal kell még kiegészíteni, hogy a disznót onnan feldolgozott húsként, bőrtáskaként, a kecskét húskészítmények, tejtermékek mellett körömcipő, bőrkabát, vagy pénztárca formájában lenne szabad kiengedni. Ilyen módon ezé az életmódé lehet igazán a jövő. Ez a legjobb lehetőség arra is, hogy létünk ne a multi nacionalista vállalatok és a fogyasztói társadalom kiszolgáltatottja legyen.

Egyetlen kérdés: ki tudná ezt az ősi paradicsomi állapotokból a jelenig töretlen szerves egységet alkotó világot megteremteni, fenntartani? Ismét a gyermeknevelés módjának fontosságánál lyukadunk ki. A gyermekek testi, lelki és szellemi szintjének tudatos építése csak a törzsfejlődés egyedfejlődés szintjén való ismétlése alapján lehetséges. A legkisebbeket olyan közel kell hozni a természethez, hogy át tudják érezni a gyűjtögető és halász vadász életmód lényegét, majd ismerjék meg a földművelés és állattartás alapjait az élelmiszer feldolgozásával, az étel elkészítésével együtt. Ehhez járulna még a kézügyesség fejlesztése és a kézművesség alapjainak elsajátítása olyan szemléletmódot alakítva ki, amely felől bármilyen irányba fejlődni lehet.

Ez már egyáltalán nem csak egy lehetséges kozmikus katasztrófa utáni életre, hanem annak a valós társadalmi és ökölógiai katasztrófát követő életre való felkészülésnek a tervezete, amelyben nyakig vagyunk. Megvalósulása esetén, kombinálva a lehetséges kozmikus katasztrófára való felkészülés részleteivel, annak bekövetkezte után is biztosítaná nemcsak a falun, de a városon élők túlélését is, hiszen minden háznál lenne annyi élelmiszer tartalék lennének olyan járművek amivel a városiakat is ki tudnák segíteni, és nem az elektronikus segédeszközök, nem egy virtuális világ, hanem az ember maga hordozná azt a tudást, ami ehhez szükséges.