Embertan

Igen. Osztály-, vagy korosztály-társadalom? Ez a legfőbb társadalmi kérdés, bármennyire furcsának tűnhet. Az emberiség ősi létezési formája szűkebb körben a család, tágabb körben pedig a törzsi szervezet volt, aminek legfőbb alapját a korosztályszervezetek képezték. A korosztályszervezetek ma is működnek, gondoljunk csak az oktatás fokozataira az óvodától az egyetemig a megfelelő beavatási szertartásokkal, mint az érettségi és ballagás, vagy a diplomamunka megvédése és a doktorrá avatás. Bármilyen szokatlannak tűnik is a megközelítésem, a mai osztálytársadalomban az igazságtalanságok legfőbb oka a korosztályrendszer tökéletlen működése, az általa biztosítandó társadalmi kohézió meggyengülése.

A társadalmi szegmentálódást, az egyenlőtlenségek kialakulását ősi idők óta a különböző kultúrájú népek kasztként való egymásra rétegződése okozta, de csak azokban az esetekben, amikor az horizontális rétegződést eredményezett. Gondoljunk például a harcos hódító nomádoknak a földművesekre arisztokratákként való ráépülésére, vagy a brahminoknak az indiai társadalom fölé kerekedésére papi kasztként, vagy az újkori pénzváltóknak a társadalom fölé bankár kasztként való emelkedésére. Ezen esetek közül egyik sem bomlasztotta szét annyira a társadalom, a világ rendjét, mint a bankár kaszt felemelkedése. A korosztályokra és a nemek közötti munkamegosztásra épülő harmonikus társadalom végleges felbomlása nem történhetett volna meg a becsület kultúrakomplexumát képviselő népeknek a más kultúrájú népek között való kasztszerű elkülönülése, az integrálódás tudatos elkerülése nélkül. Más megközelítésben nem a vagyonbeli különbségek, hanem az elkülönülés okozta eltérő esélyek, alkalomadtán teljes esélyegyenlőtlenség a pusztító osztálytársadalom legfőbb alapja.

A nyugati világban kissé bonyolultabb ugyan a helyzet, de Magyarországon még a klasszikus európai felállás uralkodik, nálunk a becsület kultúrakomplexumának a két fő képviselője a cigányság és a zsidóság. Annak ellenére, hogy nagyobb részük rég belesimult a magyar társadalomba, még mindig egyértelmű a klasszikus meglátás, miszerint ugyancsak kevés cigány bankárt és zsidó utcaseprőt lehet látni. A „polkorekt” neoliberális kontrafasiszta, kontrarasszista vádak alapján minden rossznak a szegregáció, a kirekesztés az oka, a valóságban azonban ennél ezerszer erősebb tényező a tudatos elkülönülés, az identitás megtartására irányuló paranoid önkirekesztés, amely a becsület kultúrakomplexumának e két fő képviselőinél történelmi okokból ellenkező irányba hatott.

Az ok megvan tehát, de mi a gyógymód? Az egyértelműen és kizárólagosan csak egy nagyon fejlett iskolarendszer lehet. És mi az igazán fejlett iskolarendszer? A tömegoktatásra, vagy az elitképzésre épülő? A válasz igen. Mindkettőnek benne kell lennie. Ha csak egyiket fejlesztjük, az nem jó. Az elitképzés előtérbe állítása tovább mélyíti a társadalmi szakadékot, egyúttal elkerülhetetlenül kontraszelekcióhoz vezet, ugyanis előbb utóbb a gazdagok játszóterévé válik, ahol mindegy, hogy a gazdag csemete tehetséges-e, úgyis egyetemre fog járni. A tömegképzés túlsúlya pedig egy alacsony szinten stabilizálja a társadalmat.

Az optimális megoldást tehát a nagyon korán kezdett és kötelező módon a felsőoktatást is magába foglaló, de minden szinten minden irányba nyitott oktatás jelentené. Ez a rendszer lenne egyrészt a legdemokratikusabb, ez teremtené meg a művelt nemzetet, és ezen a szinten a társadalmi kohézió magas fokát, másrészt pedig ez zárná ki legjobban a kontraszelekciót és vezetne el ezáltal az igazán komoly elitképzéshez is.

A következő kérdés természetesen az, hogy miből lehetne egy ilyen rendszert finanszírozni? A kötelező óvodától a kötelező érettségiig nyilván fenn kéne tartani a hagyományos állami, egyházi, alapítványi finanszírozást, annak ellenére, hogy ez hatalmas többletköltségekkel járna, de erre mindenképpen meg kéne teremteni az alapot. Az érdekesebb a felsőfokú képzés lenne, amelyet az eddigiektől teljesen eltérő alapokra kellene helyezni. Azt ugyanis nem egyszerűen oktatásnak kellene tekinteni, hanem az ifjú korosztály komplett életterének.

E kérdéskör kifejtése minimum egy komolyabb tanulmányt érdemelne, gondolatébresztőként ezért csak néhány ötletet említek:

1. A legtöbb szakon tökéletesen működhet az elektronikus távoktatás, amely bizonyos gyakorlatok és vizsgaidőszakok alkalmával rendezett fesztiválszerű együttlétekkel lenne összekötve.
2. Hagyományos állami stb. finanszírozás alatt csak az egyetemi infrastruktúra és a tanárok juttatásai és bizonyos ösztöndíjak maradnának.
3. Középiskolás fokon az elméleti- és a szakoktatást szorosan össze kellene kapcsolni, tehát egy diák az érettségivel együtt például megszerezhetné a víz és gázszerelői szakdiplomát, majd ugyanezen a vonalon, felsőfokon a mérnöki diplomát. Ezek után ugyanúgy dolgozhatna víz és gázszerelőként, amint mérnökként.
4. Felső fokon a hallgatók megélhetését, illetve tandíját egyrészt a későbbi munkahely mellett való elköteleződés biztosíthatná, másrészt a tanulás mellett vállalt munkából, vállalkozásokból és különböző társadalmi munkákból lehetne előteremteni rá az alapot (pl. önkéntes katonáskodással, vagy katasztrófa elhárításban, egészségügyi, tanügyi vagy kulturális intézeteknél végzett munkával). A fent említett víz és gázszerelő például már mérnökhallgatóként is dolgozhatna alkalmilag vízszerelőként. Így az esélyegyenlőség akár olyan módon is megvalósulhatna, hogy a jövendő bankár egyetemistaként netán a köztisztasági vállalatnál vállalna fél műszakban munkát.
5. És ami a legfontosabb. A 18-25 év közötti időszak a természet rendje szerint az embernél már a társas élet, a gyermekszülés időszakába esik és egy harmonikus lelki és szellemi fejlődés eredményeként e korosztály erre érett is kell, hogy legyen. Az ifjú anya egy ifjú apa támogatása mellett, szülési szabadsággal megszakítva esetleg egy két év késéssel, de minden további nélkül befejezhetné tanulmányait, természetesen a megfelelő állami családtámogatás mellett.
6. Az is nyilvánvaló azonban, hogy mindez nem lenne megvalósítható egy nagyon komoly lakásprogram nélkül, tehát tekintettel ennek terheire, azon kívül a többi költségre, nyilván nem lehetne az oktatás teljes skáláján azonnal belevágni a megvalósításába, azonban az óvodák szintjén akár a jövő évtől el lehet indítani efelé az első generációt. Az indítás viszont önmagában még nem elég, ahhoz egy megfelelő oktatási programnál is több, egy életprogram szükséges. Erről azonban majd a következő írásomban.

Legégetőbb problémánk, a migránsválság végső kimenetelét nem tudjuk megjósolni, de reméljük, hogy térségünk több államával egyetemben nagyobb vesztesség nélkül megúszhatjuk. A veszedelem pillanatnyilag összekovácsol bennünket néhány szomszédunkkal, de ez a múló történelmi pillanat nem fogja megoldani, sőt még elfedni sem régebbi konfliktusainkat. Ezek a konfliktusok előbb utóbb ismét terítékre kerülnek. Ezekről a konfliktusokról legtisztábban Samuel P. Huntington beszélt, de az ő elméletét ki kell egészítenünk a szociálpszichológiai nézőponttal kiegészített globális antropológiai szemlélettel. Mindezek alapján a most tárgyalandó két fő konfliktus a következő:

1. Az őslakos népek közötti konfliktusok köre az egyik, amelyeknek történelmi gyökerei a felvilágosodásig nyúlnak vissza és a társadalmi mérnökösködéssel függenek össze.
2. A becsület kultúrakomplexumához tartozó nem európai kultúrájú népekkel való konfliktusok. Ennek gyökerei az előbbinél jóval mélyebbek, feloldásuk sokkal problematikusabb.

A régi európai kultúrájú népek közötti konfliktusok

A nemzetállamok közötti legfőbb konfliktusok lecsengtek ugyan, de az egyazon államalakulaton belül élők közötti ellentétek még koránt sem. Különös aktualitást ad ennek a Minority SafePack, melynek aláírási határideje most járt le és reméljük, meglesz a hiteles egymillió aláírás.

A Teleki-féle nemzetiségi térkép

A politikai széljárás szeszélye úgy hozta, hogy a magyar kisebbség helyzete most Ukrajnában a legkritikusabb és Szerbiában a legrendezettebb. Szlovákia most szövetségesünk, konfliktusaink le vannak jegelve, de nem tudjuk mi lesz holnap. Romániában viszont első számú ellenség a magyarság és ez Erdély elcsatolásának századik évfordulóján különösen kritikus kérdés. Szlovákiával nem véletlen, hogy szövetségesek vagyunk, és az sem véletlen, hogy Ukrajnával, vagy Romániával nincs a Visegrádi államokhoz hasonló viszonyunk.

Szomszédjainkhoz kapcsolódó viszonyunk, de még a nem európai kultúrájú népcsoportokkal való konfliktusaink kérdéskörének megértése sem lehetséges az Európán belüli kulturális különbségek ismerete nélkül. Sajnos az Unió köreiben történelmi örökségből fakadó különbségek terén csak a volt szocialista államok lemaradását tartják számon, azzal nem számolnak, hogy a sokkal régebbi kulturális különbségek – amint azt legélesebben Görögország példája mutatja – ma is meghatározóak.

A volt szocialista államok gazdasági lemaradását napjainkban kárpótolja a vasfüggöny két oldala közt kialakult másfajta különbség. A háború után a győztes felek hagyták, hogy Németország ismét megerősödjön gazdaságilag, de a Német Szövetségi Köztársaság lakói – sőt még a győztes államok lakói is – a jólét, a hedonista életmód fejében eladták a lelküket. Feladták nemzeti öntudatukat és fajfenntartó ösztönüket. Így váltak kiszolgáltatottjaivá a nyakukba zúdított hódító tömegnek.

Az észak-déli ellentét

Ez a legalapvetőbb ősi konfliktus Európában, melyet semmilyen modern kori változás nem tudott elfedni. Az Európai Unió megalakulása után legtöbb baj forrása egyértelműen az volt, hogy nem tudták kezelni az észak-déli ellentétet. Az állam hatékonysága ugyanis déli irányba fokozatosan csökken a déli embereknek a becsület kultúrakomplexumból fakadó hatalomellenes önvédelmi reflexei miatt. A multinacionális üzletláncokon kívül ki ad számlát Görögországban, vagy akár Dél-Romániában? No és vajon ki fizet egyáltalán adót? És a korrupcióról még nem is beszéltünk. A déli államokat ez a mentalitás sokkal tartósabban teszi elmaradottabbá, mint a volt szocialista államokat politikai múltjuk. Olaszországban vagy Spanyolországban pedig az országon belüli észak-déli megosztottság teszi lehetetlenné a politikai és gazdasági helyzetet.

Megjegyzem attól kezdve, hogy a becsület kultúrakomplexumából kialakult piaci árszámítás eluralkodása eredményeként a legnagyobb cégek adóparadicsomokba viszik a pénzüket, lobbi tevékenységük pedig nem más, mint legalizált korrupció, már rég a becsület kultúrakomplexuma uralja Európát. Az sem különös tehát, hogy e kultúra fiait zúdították rá Európára, hiszen a globális maffiabirodalom képviselői és lelkes kiszolgálói az északiaknál sokkal inkább a becsület kultúrakomplexumához tartozókat érzik lelkükhöz közelinek.

Az Európában uralomra jutó becsület kultúrakomplexumának jegyében tökéletesen meg lehet érteni, hogy a déliek államellenessége folyamatosan terjed. A piaci árszámítás uralma alapján nem csoda, ha Európa szerte egyre többen követik a déliek példáját. Az önvédelmi reflexek tehát elvileg jobban működnek délen, azonban a gazdaság csődje okozta iszonyatos eladósodás teljesen kiszolgáltatja őket a globális maffiabirodalomnak és az őket képviselő európai vezetőknek. Valójában nem jobb a helyzet az önmagát északinak hazudó, valójában a déliek uralma alatt álló Franciaországban, Belgiumban sem, Romániáról, Bulgáriáról nem is beszélve.

A megzavart öntudat, a kiiktatott önvédelmi ösztönök miatt a bevándorlók hatalmas tömege a központi államok jövőjét kérdésessé teszi. Ugyanakkor a becsület kultúrakomplexuma tüzében edzett déliek gazdasági kiszolgáltatottságuk miatt nem tudnak védekezni. Paradox módon viszont az a Skandinávia vált a legkiszolgáltatottabbá, amely a becsület kultúrakomplexumától legtávolabb áll, és a legnagyobb társadalmi szolidaritást mutatja. A társadalmi mérnököknek itt volt legkönnyebb dolguk. A jóhiszemű skandinávok agyát sikerült legjobban kimosniuk, így e vidék telítődött a becsület kultúrakomplexumának frissen érkezett fiaival és sajnos ilyen irányba kezd kiegyenlítődni a hagyományos észak-déli ellentét.

A tömeges bevándorlással a terrorveszély ott is megjelent, ahol hagyományosan ismeretlen volt. A becsület kultúrakomplexumának törvényszerű velejárója a terror. Vagy állami terror, vagy szélsőséges csoportok terrorja, így a „hagyományos” terrorizmus terén is van észak déli megosztottság. A leggyilkosabb terror, a semmilyen eszköztől vissza nem rettenő testvérharc a Balkánon folyt még a közelmúltban is. Az ősi harcos, becsület kultúrakomplexuma által átitatott balkáni kultúrát a kezdetektől robbanásveszélyessé tette az a tény hogy ott van a három nagy vallási hagyomány, a nyugati keresztény, a keleti keresztény és az iszlám találkozási pontja.

A kelet-nyugati megosztottság

Ennek a kommunizmusnál régebbi válfaját sem lehet még leírtnak tekinteni. Hiába kezdi elfelejteni Európa keresztény hagyományait, a muszlim-keresztény, valamint az Európán belüli észak-déli alapellentét mellett azt sem szabad elfelejteni, hogyan hat Európa nyugati- és a keleti kereszténység mentén való kulturális, gazdasági megosztottsága. Nem elhanyagolható ezen kívül a vallásosság fokozott növekedése kelet felé. Nem véletlen, hogy Bukarestben a még mindig elevenen élő középkori hagyományok alapján egy gigantikus katedrális építése az egyik legfontosabb befektetés. A vallásos megosztottság maga sem csak a múlt kérdése. Az ezer évig Magyarországhoz, tehát a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartozott Erdélyben – gyakran olyan területeken, ahol az államvallásként kezelt ortodox egyháznak egyetlen híve sem élt soha – a vallási fanatizmus és az újkori nacionalizmus összefonódásának jegyében költik a többszörösét ortodox keresztény templomok építésére, mint iskolaépítésre.

Kelet-Európában nem ért még véget a középkor. Megjegyzendő, hogy egy globális antropológia szempontjából ebben semmi különös nincs. Ez a természetes fejlődés eredménye. Egyáltalán nem természetes viszont, hogy Nyugat-Európában a multikulturalizmus jegyében hozzák vissza a középkort. Ugyanakkor törvényszerű tényező az, hogy Kelet- és Közép-Európa egyes államaiban még javában zajlik az „egységes nemzetállam” újkori eszméjének megvalósítása. Ezt kihasználva sikerült a globális maffiabirodalomnak teljesen tönkretennie Ukrajnát.

Az európai kultúrájú népek konfliktusainak feloldása érdekében nyilván fontos a múlt lehető legmaradéktalanabb és elfogulatlanabb feltárása, hiszen a múlt – az ókortól a holokausztig – politikai hivatkozási alap napjainkig. Alapelvnek kéne tekintenünk legalább szűkebb környezetünkben, hogy a jövő nem lehet a nemzetiségi lét eltörlésére törő „egységes nemzetállamoké”. Ez a fogalom szintén a társadalmi mérnökösködés boszorkánykonyhájában született, és vált torzszülött valósággá. A francia forradalom óta az „egységes nemzetállam” eszméjét valló államok affajta mini birodalmat építenek, melyben a más ajkúak, más kultúrájúak által lakott vidékeket kezeli gyarmatként. Az EU eredetileg nemzetállamok szövetségeként indult, ahol biztosítva volt egyrészt a határok átjárhatósága, másrészt a szubszidialitás elve, de mára ebből semmi sem maradt.

Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de egy működőképes államszövetség akkor is csak a nemzetállamok (de nem a homogenizált nemzetállamok!) szövetsége lehet. Boldog jövője csak az organikus közösségek, mindenekelőtt a kisebb egységekből horizontálisan szerveződő lokalitások és határokon átívelő kultúrák, kultúrnemzetek hálózatának, szövetségének lehet. Egy ilyen jellegű mellérendelő hierarchia, szövetség, biztonságot nyújthat mindenkinek, aki hajlandó az együttélés szabályait tiszteletben tartani. A fenti álom csak akkor teljesülhet, ha sikerül valamilyen fajta új államszövetséget létrehozni, amely megvédi határait, egyúttal működőképes központi hatalommal is rendelkezik. Ez nem feltétlenül az EU lehet, hiszen annak nyugati fele olyan idegen tömegekkel van tele, melyeket lehetetlen integrálni. Ezzel pedig eljutottunk a konfliktusok immár égetően sürgőssé váló másik alapkérdéséhez:

A nem európai kultúrájú becsület kultúrakomplexumához tartozó népek integrálása.

Ezt azért fogalmaztam ilyen körülményesen meg, mert egyes nem európai kultúrkörökből, például a Távol-Keletről érkezőkkel gyakorlatilag nincs konfliktus. Az ő kultúrájuk, mentalitásuk tökéletesen harmonizál az európaival. Ugyanakkor a becsület kultúrakomplexuma jelen van az őslakos dél-európai népeknél, kiknek jelenléte ugyan kezdetektől visszahúzza Európa fejlődését, de velük a keresztény kultúra keretein belül a kezdetektől kialakultak az együttélés formái.

Napjaink népvándorlása előtt két népcsoport volt az, amely a becsület kultúrakomplexumát képviselte, és csak részlegesen illeszkedett be az európai kultúrába. Közülük egyik a zsidóság, a másik a cigányság.

A zsidóság

A zsidó nép egyedi vallása révén már a hellenisztikus világban, majd a római birodalomban is szigorúan elkülönült környezetétől, és hátrányos pozíciójából különös tehetséggel mindig erényt tudott kovácsolni. A római korban kialakult státusát a zsidóság átvitte a keresztény Európába, melyet egyre jobban a befolyása alá vont előbb pénzügyileg, majd kulturálisan is. A kölcsönhatás egyúttal azt jelentette, hogy a zsidóság jelentős része elhagyta a becsület kultúrakomplexumát és vagy megtartotta az európai környezethez igazított vallását, vagy azt is elhagyta és asszimilálódott. A zsidóságnak ez a része az, amely ragyogó eredményeivel Európa kulturális és tudományos elitjébe illeszkedett be. Ugyanebbe a táborba tartoztak azok, akik Izrael államot megálmodták és felépítették.

A nyugati zsidóságnak egy másik része viszont megtartotta a becsület kultúrakomplexumát még akkor is, ha vallását elhagyta. Az európai kultúra elemeit pedig ennek alárendelve vette át és a becsület kultúrakomplexumának így kialakult speciális változatát a nyugati világ feletti uralom kiépítésére használja. Ennek jegyében alapították meg a globális maffiabirodalmat és a becsület kultúrakomplexumának keresztény származású képviselőivel összefogva formálják nemcsak Európát, de a világ nagy részét a gyűlölet kultúrakomplexuma jegyében. A holokauszt után igyekeztek a zsidóság asszimilációját visszájára fordítani, és a becsület kultúrakomplexumát elhagyó zsidóságot is befolyásuk alatt tartani.

A cigányság

A becsület kultúrakomplexumának másik nem európai eredetű képviselője a cigányság vallás szempontjából nem különült el környezetétől, de az a részük, amely évszázadokon át a török birodalom területén élt, megtartotta nem európai jellegét. A cigányságnak az a része, amely korán kikerült onnan, Európa belsejében egy-két évszázad alatt asszimilálódott, hasonult környezetéhez, de eközben akárcsak az északabbra került dél-európaiak, a becsület kultúrakomplexumát erősítették mindenhol. Egyes csoportjaik azonban időnként utánpótlást kaptak a Balkán felől, így sokáig fennmaradtak, miközben a társadalmi integráció, illetve az asszimiláció különböző fokán álló csoportokat alakítottak ki.

A múló, de nagyon erős politikai törésvonal

A múltban kialakult törésvonalak azonban mind eltörpülnek az Európa népeit megosztó legsúlyosabb ellentét mellett, amely a politikai táborok között feszül. A hagyományos bal és jobb szembenállás napjainkra értelmét vesztette. A most kialakuló törésvonal egyik oldalán a globális maffiabirodalom kiszolgálói és az őket támogató megtévesztett tömegek állnak. Ez a tábor ugyan a régi bal- és liberális oldal valamint a zöldek táborára épül, vagy inkább az ő maradványaiból áll, részben pedig a hozzájuk hasonult jobboldaliakból.

A másik oldalon a lokalitás legkülönbözőbb formáinak az öntudatos hívei találhatók, és többségük értelem szerűen a jobboldal szimpatizánsaiból áll. A krízis azonban oda vezet, hogy az utóbbi tábor fokozatosan növekedik és ezalatt a lokalitás legerősebb formája a nemzet válik a legfontosabb politikai tényezővé, de szerencsére már kevésbé az egységes nemzetállamra törő szélsőséges nacionalizmus formájában. A mostani magyarországi választások ezt a folyamatot erősítik, de ne bízzuk el magunkat. Európa nyugati felében, vagy Budapesten ahol a globális maffiabirodalom hatása erősebb, még a migránsveszély tudatosítása is nagyon csekély mértékben történt meg.

Pozitív kilátásokról azonban csak Közép-Európa keleti felében beszélhetünk. Velünk ellentétben, Németországban tragikusak a helyzet. Ott a globális maffiabirodalom hívei, katonái, például az antifák annyira erősök és gyűlöletük annyira ki van élezve a német nemzeti öntudattal szemben, hogy egy a miénkhez hasonló nemzeti fordulat szinte biztosan polgárháborúhoz vezetne. Ennek kimenetelébe pedig jobb nem belegondolni. Az új német kormány által megkezdett szigorítások, az új bevándorlók helyzetének várható rendezése munka illetve tanulás révén, illetve a beilleszkedésre nem hajlandók kiutasításával talán sikerül fokozatosan megindítani a változásokat. A jövő évi európai parlamenti választások után pedig reméljük, hogy a némethez hasonló változások indulhatnak be Európa szerte.

Hogyha sikerül elérnünk biztonságosabb, külső fenyegetésektől mentes időket, várhatóan ismét előtérbe kerülnek a lejegelt konfliktusok. Ezek kibeszélését, kezelését ajánlatos lenne minél hamarabb megkezdeni.

Bat Ye’or szerint a dzsihád célja már 1300 éve az, hogy a világ nem muszlim népeit szolgává tegyék, ahogyan azt már rég megtették Közel-Keleten. A világ kalifátus kiépítésének folyamatában Eurábia, vagyis az iszlám Európa 2050-re megvalósul. A most folyó invázió során Európába érkező tömegek kulturálisan közel sem egységesek, de egyértelmű, hogy köreikben domináns a becsület kultúrakomplexuma. Vallás szempontjából pedig az ezzel harmonizáló szunnita mohamedán vallás, a legerősebb rendszerező politikai elv pedig az iszlám fundamentalizmus. A hagyományos iszlámra rakodott nyugati gyűlölet kultúrakomplexuma jegyében született az iszlám állam, melynek katonái most afganisztáni és észak-afrikai bázisaik mellett kalifátusuk európai részét szervezik meg. Ez egy háború. Egy nagyon piszkos háború, melyben áldozatok az őslakók, de a bevándorló tömegek nagy része is az, hiszen egyértelmű, hogy a most kapott juttatások forrása előbb utóbb kimerül.

Forrás: FreieWelt

Nyugat-Európa iszlámosítása immár visszafordíthatatlannak látszik, kérdés csak az, hogy mi lesz az Európai-unió keleti felének sorsa? Minket is elárasztanak a muszlim bevándorlók, vagy nem? Az esetben, ha nem, egybe marad-e az EU vallási megoszlottsággal, vagy ketté fog szakadni, netán teljesen felbomlik?

Mivel hatalmas erők állnak a folyamat mögött, nem tudjuk mit hoz a jövő, nem tudjuk mi lesz ennek a háborúnak a kimenetele, de reméljük lesznek olyan területek, lesz olyan maradék Európa ahol még az őslakók határozzák meg a folyamatokat, mindenek előtt a határok lezárásával. Azonban még a határok lezárása és minden illegális bevándorló kiutasítása sem jelentené a folyamat végét.

A bevándorlók integrálásának korlátai

A maradék Európa azon részében ahol már jelen vannak bevándorlók, de még nem a bevándorlók integrálják, tüntetik el az őslakókat, legfontosabb feladat a kritikus tömeget el nem ért bevándorlók integrálása lesz. Ezen a téren követendő modellnek tekinthetők a Magyarországon a leszakadt cigány csoportok integrációjáért tett intézkedések. Vagyis az integráció megvalósításának legfontosabb eszköze az, hogy minden segély, juttatás valamely kötelezettség teljesítéséhez legyen kötve. Minden menekültnek biztosítani kell valamilyen közmunkát kötelező módon egybekötve nyelvtanítással, az európai kultúra és valamely mesterség oktatásával, vagy továbbtanulással és csak ennek fejében kapnának pénzt.

A jövő szempontjából a legfontosabb azonban a gyermekek oktatása. A becsület kultúrakomplexumához való tartozás a gyermek fejlődése során hat éves korban befejezett folyamat. E kor után visszafordíthatatlan. A becsület kultúrakomplexumának legyőzése tehát egyedül egy nagyon jól átgondolt és kőkemény következetességgel megvalósított óvodai és iskolai programmal lehetséges. Nyugat-Európában ennek pontosan az ellentéte van folyamatban: az őslakos gyermekeket is a mecsetekbe viszik, ott tanítják imádkozni őket. Az iszlám vallás elfogadása azonban nem viszi át az embereket automatikusan a becsület kultúrakomplexumába, amint az a volgai tatárok, kazakok és más északi mohamedán népek példája egyértelműen bizonyítja, viszont ezek a gyermekek már velük fognak szimpatizálni és megvan az esélye annak, hogy idővel tanítómestereikhez fognak hasonulni. Ez a forgatókönyv lényegében Michael Houllebeq regényének megvalósítását vetíti előre. Nyugat-Európa politikusai ezt a vegyes, északi és közel-keleti muszlim világ lehetőségeit kihasználva elvileg a becsület kultúrakomplexuma ellen is felvehetnék a harcot, de addig, amíg nem is tudnak, illetve nem akarnak tudni létéről sem, mennyi esély van erre? Eddig sem törődött senki az Európán belüli becsület kultúrakomplexumával.

A rendpárti állammodell

Visszatérve azokra, akik legalább mára már felismerték a veszélyt, az ellene való harcnak nyilván csak a kihágásokkal, normaszegéssel szembeni nulla tolerancia jegyében lenne értelme, ami a beilleszkedésre képtelenek azonnali kiutasításával járna. A megvalósításnak tehát mindenképp előfeltétele lenne a határozott erő felmutatása, ami a határok nélküli világ megteremtésére törő globális erőkkel való végleges szembefordulás esetén még Nyugat-Európában is megvalósítható lenne. E folyamat eredményeként a bevándorlók száma ott is töredékére zsugorodhatna, de a kevés itt maradó Európa hasznos polgárává válhatna. Tekintettel arra, hogy a bevándorlók döntő többsége a becsület kultúrakomplexumát képviseli, nagyon kicsi lehet azoknak az aránya, akik fennmaradnának a rostán. Nagyon valószínű, hogy sokkal több keresztény fekete-afrikai, mint mohamedán közel-keleti.

A fentiek végrehajtására azonban csak akkor lenne bármely országnak erkölcsi alapja, ha az összes állampolgárától megkövetelnénk ugyanazt a fegyelmet, amit a bevándorlóktól. Az igazság ugyanis az, hogy a becsület kultúrakomplexumának és politikai szélsőségeknek a jelenléte, az eltömegesedés, az erkölcsök lazulása már a bevándorlási hullám előtt az Unió lassú halálát vetítette előre. A terrorizmus eszkalálódásával és a menekülthullámmal tehát nem történt más, minthogy az eddigi negatív folyamatok a paroxizmusig fokozódtak. További létünknek tehát bármennyire is visszatetsző egyeseknek, a nagyon szigorú rendpártiság az ára.

Az EU keleti felének országai még a mai úton haladva is fenn tudnak maradni, de a kihágásokkal szembeni nagyobb intolerancia nélkül messzire nem jutnak. Nyugat-Európán viszont már csak a Szingapúri recept segíthetne, vagyis a demokratikus államberendezkedés mellett nulla tolerancia minden kihágással szemben. A jelenlegi út azonban egyértelműen afelé mutat, hogy Nyugat-Európában egy idő múlva a kőkemény közel-keleti mintájú diktatúra modellje valósul meg, vagy ami valószínűbb, egy bűnbandák uralta anarchia alakul ki tehetetlen korrupt bábkormányokkal.

Amint a szingapúri példa mutatja, a globális maffiabirodalom uralta fősodratú sajtó rágalmai és a politikusok többségének félelmei ellenére egy erős, rendpárti állam nem jelent szükségszerűen diktatúrát, de a kapcsolati rendszerek közül törvényszerűen a tekintély rangsorolás megerősödésével jár. A jelen feltételek mellett erre ugyanolyan égető szükség van, mint a másik, eddig csak említett kultúrakomplexum, a közösségi megosztás és az egyenlőségi összemérés erősítésére, és vele ellentétben a piaci árszámítás valamint a becsület és a gyűlölet kultúrakomplexumának maximális háttérbeszorítására. Mindezek megvalósítása esetén nyilván háttérbe szorulnának a globális maffiabirodalom birtokában álló bankok és multinacionális cégek, és megvalósítható lenne egy a természetet tisztelő, azt regeneráló emberi mértékű boldog társadalom.

Istenem! Hol állunk mi még ettől?

Mindez azonban a jelenlegi kilátások mellett csak álom.  GDP helyett nemzeti boldogság csak Bhutánban van. Kérdés, hogy ők meddig bírják a nyomást. A globális maffiabirodalom gyengül ugyan, de még mindig nagyon erős, miközben nemcsak Kína, de Oroszország is erősödik. A maffiabirodalom belső köreinek ellentéteit megmutatta Trump megválasztása és Soros elmérgesülő viszonya a cionistákkal. A mostani folyamatokat azonban ez nemigen zavarja meg. A barna bőrű Európa megvalósulását Coudenhove-Kalergi még hosszú spontán folyamatnak képzelte el. Thomas Barnett azonban ezt már a globalizmus kiterjesztésére, a világállam megteremtésére szolgáló fegyvernek tekintette. A lényeg pedig az, hogy a Popper féle nyílt társadalom eszméjével összekapcsolva ez totális Európa ellenes háborúvá vált, a maffiabirodalmat pedig gyengülése egyre idegesebbé, kiszámíthatatlanabbá teszi.

A bizonytalanságból fakadó veszélyforrás miatt még jobban oda kell figyelni a birodalom legfőbb geopolitikai doktrináira. Az Oroszországgal szembeni hisztéria egyértelművé teszi, hogy a Trianoni békediktátum óta folyamatosan érvényben van a MacKinder doktrína, miszerint a világ ura csak az lehet, aki uralja a világ szívterületét, vagyis lényegében Oroszországot, melyhez az út a peremterületek belső gyűrűjén, tehát többek közt Kelet-Európán keresztül vezet. Amint Ukrajna esete mutatja, ezt a mai napig halálos komolyan veszik. Az Iránnal szembeni háborús hisztéria pedig azt tanúsítja, hogy a Mackinder doktrína az amerikai héják fejében elválaszthatatlanul összefonódik Izrael állam védelmével. Azok a politikusok akik útjukban állnak akár az életükkel is fizethetnek. E bajok halmazát tetézi, hogy a globális maffiabirodalomnak és a nemzeti Amerikának egyaránt érdeke Európa és Oroszország párhuzamos gyengítése a legkülönbözőbb hazug ürügyek alatt embargókkal azért, hogy gazdaságilag ne tudjanak egybekapcsolódni.

Csak hintapolitikát ne!

Ma is sokat tanulhatunk tehát a birodalmak közt morzsolódó Erdély halálos hintapolitikájából, vagy az1848-as forradalomból, de akár 1956-ból is. Amikor az erdélyi fejedelmek közöl valamelyik Habsburg szövetséget keresett, valós uraik a szultánok azonnal nyakukra küldték a tatár hadakat. Eme büntető hadjáratok eredményeként pusztult ki Erdély lakosságának többsége és így tudtak helyükbe betelepülni a románok. 1848-ban pedig, ha a trónfosztás helyett megelégedtünk volna egy József nádor uralma alatt elkülönülő Magyar Királysággal, akkor talán jobb pozícióba kerültünk volna, mint a kiegyezés után. Kossuth és társai azonban szemben Széchenyivel már a globális maffiabirodalom és a gyűlölet kultúrakomplexumának hatása alatt álltak. 1956-ban pedig 1848-hoz hasonlóan a legtisztább hazafias érzelmek is e hatások alatt működtek.

1956 után napjaink paradoxona, hogy minden politikai irányzat ugyanarra a 48-as hagyományra épít mint ahogyan Franciaországban a francia forradalom a politika „szent Grálja”. A magyarországi jobboldal azonban a gyűlölet kultúrakomplexumát levetve már rég Széchenyi nyomdokain jár, míg a baloldali ellenzék Kun Béla hagyatékára cserélte Kossuthét azzal a különbséggel, hogy a Szovjet Unió helyett most a globális maffiabirodalom lelkes és feltétel nélküli kiszolgálója. A birodalommal szembeni ellenállás most teljes mértékben a kormánypártok kezében van. A hasonlatok ellenére azonban ez nem Dávid és Góliát küzdelme. Ezt nem lehet egy parittyagolyóval elintézni. Helyzetünk most is ugyanolyan mint az Erdélyi Fejedelemség korában volt.

Most is ugyanaz a lényeg: a meglévő szövetségest nem szabad elárulni, de még a minket katonai erővel sakkban tartó birodalommal sem szabad nyíltan szembefordulni. Vagyis eszünkbe ne jusson kilépni az Unióból, vagy a NATO-ból. Ha netán Oroszországgal szövetkeznénk titokban, akkor még lengyel testvéreinket is magunkra haragítanánk. Ugyanakkor az USA csicskásaivá sem szabad válunk, mint Románia, hanem tovább kell haladnunk az Unión belül saját visegrádi, tehát mindaddig kelet-közép-európai (és nem közép-kelet-európai) utunkon okosan feszegetve a határainkat, hogy ebből teljes közép-európai legyen. Politikusain java mindezzel nyilván tisztában van, de a laikusok számára talán nem árt ezeket az összefüggéseket megemlíteni.