Embertan

Szomszéd népeink történelme elválaszthatatlanul összefonódik a miénkkel, és a magyar állam száz évvel ezelőtt való megcsonkítása után ideje lenne végre tisztázni közös múltunkat. Ideje lenne a velük való megbékélésnek is, de e téren ne legyenek illúzióink, mivel a mai napig arra hivatkozik minden szomszédunk, hogy a Kárpát-medencében ők már a magyaroknál korábban jelen voltak. E jelenlétére hivatkozva formálnak történelmi jogot a Magyar Királyságtól szerzett területekre. A fő sodorba tartozó, a magyar etnikumot Árpád által idevezető történészek is e tévhiteket erősítik.

Mindannyian azzal számolnak, hogy a maréknyi honfoglaló az itt élő őslakosok hatalmas tömegeire kényszerítette rá a nyelvét, ami ellentmond minden ténynek. Ráadásul az osztrákokén kívül minden szomszédunk történészei első sorban saját népüket vélik felismerni eme őslakosokban. Ez azért is abszurd, mert az avarok előtt többségében germán nyelvű népekkel számolhatunk a Kárpát-medencében.

A szlávok az avar-birodalom területére csak nagyon kis számban jutottak be. Jelentősebb tömegeikkel csak Erdélyben számolhatunk, később pedig az avar állam hanyatlásakor foglaltak el kisebb peremterületet. Az eddigi történelemfelfogással ellentétben nagyon valószínű, hogy szláv nyelvű népességet legnagyobb számban éppen a honfoglaló Árpád, és közvetlen utódai hoztak a Kárpát-medencébe. Ez a népesség az Al-Duna vidékéről származó szláv nyelvű bolgár lehetett.

Szomszédjaink nemzeti mítoszai közül a dák-román kontinuitást legegyszerűbb cáfolni, hiszen a románságnak a törökök elleni harcokban elpusztult magyar lakosság helyére való beköltözése jól dokumentált. Érdemes azonban tisztázni a dákok történelmét is. Nagyon valószínű, hogy a római uralom alá került dákok utódai az albánok, az úgynevezett szabad dákok pedig az akkor formálódó szláv világ kemény magját képezték.

A szlovákok Nagy-Morávia mítosza kissé bonyolultabb. A szóban forgó morva állam a mai Szerbia területén volt, a vele kapcsolatban álló Pannonia pedig a Dráva-Száva közén. A Zalavárral azonosított Mosaburg valójában a mai Karintia déli részén feküdt, a vele kapcsolatos események pedig a mai Szlovénia és Ausztria történelmének a részét képezik. A szlovák nyelv előzményét az avar-, majd az Árpád-korban maximum kétmegyényi területen beszélték az ország északnyugati csücskében, majd a tatárjárás után és a huszita háborúk idején innen terjedt el keleti irányba.

Hová lettek a dákok? A román nép eredete a nyelv tükrében

Szabédi László emlékére

A román nyelv eredetével kapcsolatban csak azután érzem magam feljogosultnak megszólalni, miután egyrészt kellő távolságra kerültem szülőföldemtől, másrészt anyaggyűjtésem révén lassan össze ált fejemben a térség népeinek, nyelveinek története.  A román nép, nyelv eredetét csak a két balkáni latin nép, a román és a dalmát, valamint a félig latinná vált albán tükrében érthetjük meg. A románság dáciai, vagy balkáni eredete sokáig vita tárgya volt, és az egyoldalú dák származtatás végső soron csak az 56-os forradalom után vált dogmává. A történelmet akkor a románok Moszkvától való elszakadására próbálták felhasználni, ezért hívtak össze titokban tudományos konferenciát. A megreformált kommunista uralom a nacionalizmus jegyében történő szabványosítás alapján a dák-római kontinuitást emelte piedesztálra.

Dákok és albánok

A románok balkáni eredete tulajdonképpen nem kérdés, de az esetleg még meglévő kételyek eloszlatása végett talán legjobb, ha a dákok sorsával, vagyis az albánok történelmével kezdjük, mert a kettő vagy teljesen ugyan az, vagy alig választható szét, ez már csak szemlélet kérdése. Miután Traianus császár Kr. u. 102-ben elfoglalta Dáciát, hihetetlen mennyiségű aranyat zsákmányolt. A rómaiak 123 napig ünnepelték a győzelmet cirkuszi játékokkal, majd lázas építkezésbe fogtak. Ezt követően az ország római provinciává alakítása a szokásos forgatókönyv alapján zajlott. Az első az volt, hogy az őslakók nagy részét legyilkolták, vagy elüldözték, azután pedig új telepesekkel, letelepített veteránokkal római módra átszerveztek mindent. Vitatott kérdés, hogy a 165 éves római uralom alatt mennyire vált latin nyelvűvé ez a tartomány. Nyilván nem kell kételkednünk abban, hogy a latin vált a tartomány nyelvévé, és az a tény, hogy nem maradt fenn, a lakosság zömének a Dácia feladása utáni Dunától délre való költözésének köszönhető. A véresen komoly barbár fenyegetettség miatt nem kellett őket sokat biztatni a birodalom védelme alatt alapított új tartományba, Dacia Aurelianába való költözésre.  Az új tartomány őslakói a mősz nyelvet (latin moesi) beszélték, amely valójában a dák nyelvvel volt rokon, netán azonos, nem pedig a trákkal. Később a Dacia Aureliana tartományt átszervezték és az így kialakított Dacia Ripensis, Dacia Mediterranea és Dardania tartományok területének nagy része elszlávosodott, de első sorban Dardaniában és a szomszédos hegyes területeken megmaradt a szlávok előtti nyelv. Az albánt sokan illír eredetűnek tartják, de Vladimir Georgiev és több más kutató úgy gondolja, hogy az albánok pontosan ezekről a területekről, vagyis a Balkán északi részének középső régiójából származnak. Georgiev szerint az albán egy félig romanizált dák-mősz nyelv. Más szóval a Dácia római polgárai az új lakóhelyükön átvették az őslakók nyelvét, de szókincsüknek egy jelentős része latin, méghozzá klasszikus latin maradt. Ezek a latin szavak ugyanis mivel már egy másik nyelv részévé váltak, nem követték a neolatin nyelvek fejlődésének útját, nem mentek át az azokra jellemző hangváltozásokon.

Ennek illusztrálására talán elég egyetlen hangcsoport kiemelése. A klasszikus latin nyelvben a ce, ci, ge, gi hangzása még kje, kji, gje, gji volt, amely kiejtést az albán nyelv megtartotta, míg a románban, vagy az olaszban ezek kiejtése cse, csi, dzse, dzsi lett. A szászár kori latin circus, civitas, Caesar, geminae szavak kezdő hangját még jésített kj gj hanggal ejtették ki, amint azt a görög nyelvű szövegek alapján ellenőrizhető. Cicero kiejtése például Kjikjero volt, ezért görögül kappával írta a saját nevét, amint Caesar nevét is így írták a görög nyelvű szövegekben. A korán elszigetelődött szárd nyelv a ma napig őrzi a császárkori latin e sajátosságát. A német Kaiser is megőrizte Caesar nevének eredeti kezdőhangzóját, szemben például a magyar császár, cár stb. alakokkal. A szavak régi kiejtése csak az elszigetelődött területeken maradt meg. Idegen nyelvként a legvaskosabb császárkori kiejtésű latin szóréteget az albán őrizte meg. Az albánban qe, qi, gje, gji betűcsoporttal jelzett hangok kiejtése tehát továbbra a klasszikus latinnak megfelelő kje, kji, gje, gji. Néhány példa klasszikus latin ce, ci, ge, gi alakulására az albánban:

lat. cepa „hagyma”> alb. qepë
lat. cicere „csicseriborsó”> alb. qiqër
lat. calix, calice „kehely, csésze”> alb. qelq „üveg”
lat. circulus „kör”> alb. qark „kör”
lat. pax, pacem „béke”> alb. paq „béke”
lat. socius „tag, társ”> alb. shoq „társ, barát”
lat. ericius „sün”> alb. iriq „sün”
lat. argentum „ezüst”> alb. argjend „ezüst”
lat. lex, legem „törvény”> alb. ligji „törvény”
lat, gentem „háznép”> alb. gjindë „háznép”
lat. magia „mágia”> alb. mëngji, mangji „kuruzslás, gyógyítás”

Tágabb összehasonlításban, a térség nyelvi viszonyainak megértésére lássunk még néhány szót, román és más közeli nyelvekben való megfelelőjével együtt: lat. civitas „város” alb. qytet, rom cetate, dalmát čituot „vár”, olasz città „város”; lat. crux „kereszt” rom. cruce, olasz croce, dalm. krauk, alb- kryk; lat socius rom soţ, alb shoq „férj”; lat. pace > alb. paqe, rom. pace, olasz pace, baszk bakea, magyar béke. A baszk szó a magyarhoz, albánhoz hasonlóan a klasszikus latin formát örökölte. A magyar béke szó valószínűleg a pannóniai latinból származik, akárcsak a dalmát krauk, amelynek hasonló a hangfejlődése.

Pannonok és dalmátok

Ezzel tulajdonképpen át is tértünk a másik kulcsfontosságú nyelv, a dalmát vizsgálatára. A neolatin dalmát nyelvet egészen az újkorig beszélték, csak akkor vette át a helyét a horvát. A kutatók természetesnek veszik, hogy a dalmát a római kortól folytonos ezen a vidéken, de ennek a nyelv határozottan ellentmond. A nyelv alapján akárcsak az albánok latin ősei, nekik is távolabb kellett élniük mai lakóhelyüktől, hiszan Dalmácia nagyon szorosan kapcsolódik Itáliához. Több más hangváltozás mellett a dalmátok korai lakóhelye szempontjából a legtöbbet a már az albánok kapcsán is említett hangváltozás mond. A dalmát nyelvben a latin c, g hang csak -i előtt változott meg, az -e, -ē előtt nem. Ez a változás a latinban az -i előtt már a 3-4. században megindult, tehát a dalmát előzménye akkor még szervesen illeszkedett a latin nyelvű területhez, a következő évszázadokban viszont, amikor az -e előtt is végbement a c, g változása, már elszigetelődött a többi neolatin nyelvtől. Ez azt jelenti, hogy az 5 században még nem élhettek az Itáliához szorosan kapcsolódó Dalmáciában. Dalmáciához legközelebb abban az időben a hun uralom alá került Pannonia, vagy Noricum területén élhettek. Pannoniát ekkor egy széles gyepű választotta el a délebbi latinságtól, ahová ezt követően más nyelvű népek telepepedtek. Így a dalmátok ősei egy időre elszigetelődtek a latin világtól. A dalmátok ősei leghamarabb a 7. században kerülhettek csak mai lakóhelyükre, amikor már az egész latin világban lezárultak a latin c, g úgy -i, mint -e előtti változásai. A történelmi események szempontjából nagyon valószínű, hogy a dalmátok délre települése a Kr. u. 567-568-as esztendők egymást követő eseményeivel, a kutrigurok illíriai pusztításaival, a langobárdok Itáliába való költözésével és az avar honfoglalással függhetett össze. Azt sem zárhatjuk ki, hogy még később, a horvátok államalapításakor, vagy akár azután telepítették őket ide. Bárhogyan is történt a dalmátok nagyon jó helyre kerültek.

Illírek és románok

Mára már rendelkezünk annyi ismerettel a román nyelvről, hogy határozottan kijelenthetjük a románság gyökerei az illírek világában keresendő. Embertanilag például a balkáni dinári típushoz tartoznak, genetikailag – főleg férfi vonalon – a horvátokhoz állnak legközelebb. Az Adria partjain, illetve annak közelében élő illírek számtalan törzset alkottak. Nyelvükről, esetleg nyelveikről nagyon keveset tudunk, de feltehetően rokonok voltak a pannonokkal. Az illír törzsek a Balkánról áttelepültek Itália délkeleti részére, Apullia tartományba is. Karácsonyi János szerint később a románok ősei innen Apulliából tértek vissza a Balkánra, és a történelmi adatok alapján valószínű, hogy igaza van. Az apulliai salentinusok, vagy japigok az illír nyelv messzáp nyelvjárását beszélték, de a görög gyarmatosítók révén már jórészt elgörögösödtek, amikor Róma uralma alá kerültek. Ezután természetesen áttértek a latin nyelvre. Számukra a római uralom tehát inkább nyelvváltást jelentett mintsem pusztulást, ellentétben balkáni illír testvéreikkel, kiknek Rómával való viszonya kalózkodásaik miatt nagyon megromlott. Illíria elfoglalása után őket nem kímélték a rómaiak, amennyire tőlük telhetett kiirtották az illíreket, majd a birodalom különböző részéről hoztak ide telepeseket. A román nyelvben fennmaradt illír nyomok tehát nagy valószínűséggel Dél-Itáliából származnak, amint a latin eredetű szavak jelentős rétege is. Sextil Puşcariu szótárában a 1947 latin eredetű román szóból 210 a dél-itáliai nyelvjárásokkal egyezik.

A románok illír gyökereiről az antik helységnevek árulnak el legtöbbet. Schütz István szerint a dalmát-olasz Spalato (horvát Split) városnév „tenger által mosottat” jelent. Illír neve Szplaunón, Splonum, Splonistae egyértelműen tartalmazza a mai román a spăla „mosni” előzményének hangátvetéses változatát (albán shpëlaj „mosok”, német spülen „mosogatni, öblíteni”). A románok illír kapcsolatairól még többet mond Triest ókori Tergeste neve. Ebben a *terg- „vásár” jelentésű (rom. târg, albán treg), a végződése pedig a román -işte, -eşti megfelelője, tehát a név ugyanaz, mint a mai román Târgovişte. A román târg pedig az ősbalkáni nyelvek és a szláv közötti egybeesések miatt ugyanúgy tekinthető szláv jövevényszónak, mint illír örökségnek.

A Balkánon beszélt ősi nyelvek közül egyesek, például a dák, vagy az albán a szlávokhoz álltak közel, mások más indoeurópai nyelvekhez. Ezen kívül mindegyikük kapcsolatban állt más nyelvcsaládok tagjaival is, így néha magyarból ismerős szavakkal is találkozunk. A román cătun (mai jelentése „tanya”), albán (geg) katun „falu” az olasz cantone „kanton” valószínűleg közös eredetű a magyar had szóval. A finnugor *kunta „nem, rokonság, közösség” ugor jellegű *kanta alakja nem tudhatjuk milyen nép talán a kimmer, a szkíta közvetítésével került ide, de nem áll egyedül, tehát az egyezés nem lehet véletlen. Az apuliai messap főisten, Jupiter megfelelője Menzanas és a trák lovas isten Mezēnai nevében lévő „ló” jelentésű szavat őrzi az albán mëz, mâz „kistermetű ló”, román mânz „csikó”. Egy „táplál, szoptat” jelentésű indoeurópai tőből való eredeztetése nem meggyőző, viszont szintén kimmer, vagy szkíta közvetítéssel rokonságban állhat a magyar mén, illetve monyos „csődör” jelentésű szavakkal. A szó ősmagyar és ugor töve *mäne „hím állat, mén, ménes”, ami az uráli *muna „tojás, here” származéka. Egy lovas isten, egy főisten nevében vajon egy szopós állat, vagy egy tökös mén neve a valószínűbb? Folytathatnám a sort, de ez már egy külön tanulmányt igényelne.

Amikor az 5, században a románok korai ősei a „csizma sarkából” átkeltek a Balkánra, akkor már lassan megindult a neolatin nyelvek differenciálódása. A 4. századi latin még alig jelzett valamit a későbbi neolatin nyelvek sajátosságaiból. Csak a Karoling korban indul meg az újlatin nyelvek határozott elkülönülése, amely a 9. században már e nyelvek írott formájában is megmutatkozott. A mai román nyelv előzménye a 7-8. századig együtt fejlődött a többi újlatin nyelvvel, és hozzájuk hasonlóan saját arculata csak ezután alakult ki.

Alig, hogy a románok ősei megérkeztek Illíriába, a 480-as években a gótok Itáliába költöztek az Észak-Balkánról. A megüresedett területekre a Dunán keresztül egyre több szláv szivárgott be a Balkánra. Ezt követően Iustinianus császár, az 527-568 közötti uralma alatt távoli hadjárataira koncentrálva teljesen elhanyagolta az al-dunai határvonal védelmét, minek eredményeként az avarok elől menekülő szlávok hatalmas tömege árasztotta el a Balkánt. A következő években már a kutrigurok pusztítottak a Balkán nyugati felében a románok őseit, ami egy újabb jelentős népvándorlást indított el. A mai Albánia déli felét és a mai Észak-görögországot magába foglaló Makedón tartományt az Illíriából érkező menekültek, oly mértékben árasztották el, hogy a régi Illíria prefektúra fokozatosan felbomlott és az új pedig Thesszaloniké város prefektusává vált. Thesszaloniké vidékéről kiindulva a románok nemsokára elfoglalták a Rhodope-hegység vidékét, majd a Haemus-hegység déli lejtőit is. E területeken a szlávokkal való szoros közösségben vette fel az ősromán nyelv a végleges formáját. Azonban miközben az ősrománok visszaszorították a szlávokat, hasonló mértékben keveredett velük, mint annak idején az albánok ősei a dáciai latinokkal. Így formálódott makedóniai, részben trákiai hazájában az ősromán nyelv, amely később innen minden irányba elvándorolva magával vitte az itt kialakult jellemzőit.

Ebben a térségben találkozhattak az ősalbánok és ősrománok egy harmadik, a fejlődésükben nagy szerepet játszó néppel. Ez a mai Szkopje környékén élt nép jelentette a forrását alegtöbb úgynevezett balkáni nyelvszövetség jellemzőiből. E jellegeket megőrizte napjainkig annak ellenére, hogy szlávvá vált és ma a bolgárhoz közel álló macedón nyelvet beszéli. A mai macedónok azonban nevük ellenére nem az ókorban göröggé vált makedónok leszármazottjai, hanem a trákoké, akik a mai örményekkel  álltak rokonságban. A balkáni nyelvszövetséget számtalan nyelvtani egyezés köti össze. A latinban nem volt határozott névelő. Az artikulus kialakulása a neolatin nyelvek felé mutató közös változásoknak volt a része, azonban a román artikulus a balkáni nyelvszövetség szabályait kezdte követni. Így az olasz l’uomo „az ember” román megfelelője omul lett. A balkáni nyelvszövetségen kívül a skandináv nyelvekben, a kaukázusi nyelvi areában, a baszkban, a mordvin nyelvben és a világ más nyelveiben is előfordul a végartikulus, vagyis a hátra vetett „névelő”. A balkáni nyelvek közül a macedón nyelv a legkomplexebb e téren. A macedónban a hármas irányultságú artikulusnak hím-, nő-, és semleges neme is van.  A román semleges nemben a főnevek egyes számban hímnemű végződést kapnak, a többes számban nőneműt. A román semleges nemnek már a megléte is érdekes, mert a neolatin nyelvek azt elveszítették. Rendszerszerűen a latin nyelvek közül csak a románban van semleges nem, periférikus jelenségként viszont a többi neolatin, sőt más indoeurópai nyelvekben is előfordul, mégpedig a románhoz hasonló nemváltó többessel. Az albánban is rendszert alkothatott, de a köznyelv úgy alakult, hogy egyre inkább háttérbe szorította. Nyilvánvaló, hogy ősi balkáni örökség, aminek az afroázsiai nyelvekkel való kapcsolata nem tűnik véletlennek.

A balkáni nyelvszövetség közös vonásai közül egyeseket nehéz különválasztani egyéb ősi idegen hatásoktól. Másik irányba, az uráli és az altaji nyelvek felé mutató jelenség például a birtokos névmás névszóhoz csatolása. Még a határozatlan tőhöz is járulhat birtokos névmás: frate-meu „fivérem”. Ugyanez a jelenség a dél-olasz nyelvekben is általános: fràteme, nápolyi fràtemo „fivérem” szemben az olasz mio fratello-val. Ez a magyar birtokos ragozással rokon, nagyon valószínű, hogy kimmer hatásra keletkezhetett. Ugyancsak az ősmagyarral rokon hatásra alakulhatott a sorszámok képzési módja tíz és húsz között a balkáni nyelvszövetségben: magyar tiz-en-egy, román un-spre-zece nem egyezik ugyan, de nagyon hasonlít a vogul és a lapp tizenegy stb. szintén „felé” szóval való képzésére, azonban ezekben a nyelvekben a „tizenegy” = „egy a húsz felé”, itt tehát logikus a képzés módja. Nagyon valószínű, hogy ez volt az eredeti finnugor képzési mód, de ez a magyarban illetve a balkáni nyelvszövetség nyelveiben a környezet hatására módosult.

Az macedónok elődei ekkor még az ősalbánok és ősrománok között éltek, így hatottak később mindkét népre. Az románba az albán jövevényszavak csak később kerültek. Ezt mutatja Alexandru Philippide számítása, miszerint az északi románban 25 a biztosan albán eredetű szó, az arománban 13, a meglenorománban 9, az isztrorománban 4. Ez rávilágít arra a nagyon fontos tényre miszerint az albánokkal az észak felé vándorló románok kerültek szoros kapcsolatba, ahol természetesen az albánba is több román jövevényszó került. A két nép intim kapcsolatát talán semmi sem világítja meg jobban, mint az albán thith „mellbimbó” szó román megfelelője. Ez a szó azért is érdekes, mert annak ellenére, hogy a románban nincs az albán th-nek megfelelő, az angol th-hez hasonló hang, a mezőségi román anyák majdnem azonos θeθ (theth) kiejtésben használják gyermeknyelvi szóként „női mell, anyatej és szopás” jelentésben. A szóban nyilván nem nehéz felfedezni a magyar didivel, cicivel, és sok más nyelv hasonló szavával való rokonságot, de ezek mind kevésbé intim kapcsolatokra utalnak. Az albán és a román közt ugyan kevés a direkt kölcsönzés, mégis nagyon sok a közös szó. Ezek közt sok olyan van, amely több környékbeli nyelvbe is bejutott.

Az ecet szavunkat szláv eredetűnek tartják, de az albán athët „fanyar, savanyú, avas” ősalbán alakja az *atseta lehet inkább a szláv és a magyar stb. szavak előzménye, sőt a középkori latiné is. A paleobalkáni szavak átöröklésében a Balkán és a Kárpát-medence térségében bizonyos hangtani törvényeket is meg lehet állapítani. A nyugat-balkáni, pannóniai s-nek s (magyar sz) felel meg, pl. Siscia>Sziszek. Erdély és a Közép-Balkán térségében az albánnal egyező dák š maradt meg, pl. Samus> Szamos, Marisus> Maros, Scupoi> alb. Shkup „Szkopje”. A magyar mester szó is az albán mjeshtër „mester, építész” (< lat. magister) szóval párhuzamosan alakult, nyilván egy albánnal rokon fonetikájú ismeretlen kelet-magyarországi *mäšter alakból. Nyugaton viszont š hang az sk-ból keletkezett nemcsak a németben, de például például Sopron nevében Scarbantia hangátvetéses alakjából: Scarbantia> *Šabrant> Sopron. Pannonia területén tehát több helységnév is fennmaradhatott, mint amennyit számon tartanak. Erdélyben viszont a víznevektől eltérően nem tartanak számon római korból fennmaradt helységnevet, pedig legalább egy biztos van. Ez az egy Abrudbánya neve, amely a római kori Abrutus (<gör. obruda „aranykiolvasztás”) folytatója. Ez nem mond ellent a rómaiak kivonulásának, hiszen nyilvánvaló, hogy a bevonuló gótok, majd az összes őket követő népnek fontos volt az aranybányászat. Ezzel magyarázható, hogy az összes város római neve feledésbe merült, kivéve ennek az aranybányának a neve nem.

A román nyelv a szlávokkal való találkozás után a bolgárszláv és az ószlávnak nevezett egyházi szláv nyelvvel, Cirill és Metód nyelvével együtt fejlődött. Az egyházi szláv nyelv lett a román egyház nyelve, így nagy hatással volt a román nyelvre, de nagy hatással volt még a távoli oroszra, vagy a magyarra is. A román nyelvbe viszont jövevényszavak kerültek a szláv mellett minden szomszédos nyelvből, így a magyarból is. Ennek nagyon nagy irodalma van, ezért most csak két kevésbé ismert szót említenék. A román borcan „befőttes üveg”, az eredeti jelentése „boros kanna, köcsög” volt. A szóban a kanna székely, csángó és szász kán alakját lehet felismerni. A szó a románból eljutott a bulgárba, de visszakerült az erdélyi magyarba is. A román burduf „bőrtömlő, állati gyomorban tárolt túró” ilyen formában az erdélyi magyarban román eredetű, de eredetije a magyar burdó „bőrtömlő, a duda basszussípja” szó ősmagyar alakja. Valójában ez egy Kelet-Szibériától Európáig elterjedt magyar és/vagy hun eredetű vándorszó. Eredeti alakja bortok tehát „borostömlő” lehetett, ebből a mai szibériai nyelvekben „borosüveg” lett, az ukránból románba került burduf „túrós tömlő”, a magyar bordó, gordó „a duda basszussípja, mély hang” alakból pedig az olaszon keresztül alakult ki a nagybőgő jelentésű gordon szavunk.

Azt hiszem, hogy ez a kis ízelítő is megmutatja környezetünk nyelvi világának igazi, minden eddig elképzeltnél színesebb voltát. Végső soron az egész emberiség ugyanúgy egymásra épülő rétegekből épül fel, mint anyaföldünk geológiai szerkezete, vagy egy rétestészta. A különböző népek közt lényegében az a különbség, hogy hol melyik réteg a domináns, melyik kerül felülre és melyik vastagabb. A magyarság alatt is ott vannak a románnal közös rétegek, később pedig a románok a Kárpát-medencében magyar alaprétegre települtek rá, mégpedig nem egyszerre és nemcsak egyetlen román népesség. A balkáni románok fő szállásterületükről kiindulva intenzíven terjeszkedtek a Nyugat-Balkán felé is. A maurovlahnak „fekete vlahnak” nevezett nyugati csoportjaik széles körben való elterjedésének emléke Bosznia három szakrális hegycsúcsa, a Durmitor („alvó”), Visitor („álmodó”), Pirlitor („perzselő”) amely ősromán nevet visel. Kevésbé ismert, hogy ez a román népesség nagyon korán behatolt a Kárpát-medencébe is. Ők beszélték az eredeti móc nyelvet, de valószínűleg Máramaros első román telepesei, vagyis a később Moldovába vándorolt Bogdán vajda népe is ezt a nyelvet beszélte. A Rodope-hegységen keresztül északra vándorolt dunai román ág előbb a bolgár állam részévé vált, Havasalföldön kun alattvaló lett, majd Erdélybe tömegesen tulajdonképpen a törökök népirtás által keletkezett területekre telepedtek be. Ez a tény intő példaként mutatja meg a népvándorlások legfőbb szabályát: az elnéptelenedett területre új népesség települ be.