Gyöngyöspata ügy

Mari a tó partján feji a tehenet. A tó tükrében mindez fordítva látszik. A hamis valóság – valóság, mint tükörképek klasszikus példája ez a vicc. Egy bonyolultabb rendszerről, például egy ország társadalmi, politikai viszonyairól könnyen lehet hasonlóan kifordított képet alkotni, elvégre nem egyszerű eldönteni melyik a valós? A hamis valóság prófétái bőszen hirdethetik, hogy a tehén feji Marit. A vízen tükröződő képet a legkisebb szellő is darabokra tördeli és a hamis valóságra épülő magyarországi politikai pártok világa sem véletlenül tört darabokra, de vigyázzunk, mert a törött tükör cserepei is veszélyes fegyverek! A hamis valóságra épülő politika támadásai egyre agresszívabbak, de bizalomra ad okot, hogy a nyugati államokban uralkodó zárt tömbjükön már határozottan jelentkeznek a repedések.

Igazságunkat csak úgy tudjuk érvényre juttatni, ha ugyancsak helyén van az eszünk és a szívünk, ha van elég bátorságunk. A gyöngyöspatai kártérítési per tipikus példája annak, hogy a hamis valóság hogyan befolyásolja a törvényhozást, mígnem már a hamis állításait, követeléseit is törvénynek tekintik hívei. Aki a rögvalóságot éli meg, az tisztában van azzal, hogy a cigányság jelentős tömegeinek siralmas állapotát nem a gonosz kirekesztő magyarság idézte elő, hanem azt sajátos kultúrájukkal együtt magukat hurcolják kontinenseken és évezredeken át, közben erős önvédelmi reflexeik révén foggal, körömmel ragaszkodnak hozzá. „Rasszizmus elleni harcában” a neoliberális ideológia a cigánysággal kapcsolatban a kultúrát tudatosan összekeveri a rassz fogalmával, a cigányság elkülönülésének bonyolult kérdését kizárólag rasszista alapon történő kirekesztésként, szegregációként értelmezi. Még az egyes cigány csoportok, egyének bűncselekményei elleni védekezést is agressziónak állítja be és megbélyegzi, és előítéletnek nevezi még az agresszív, bűnöző életmódú csoportokkal, egyénekkel szembeni jogos bizalmatlanságot is.

Szemben a bűnözést az antropológiai jegyekkel összekötő rasszista megközelítéssel épp úgy, mint a romantikus elbeszélésmódokkal, tudományos szempontból a cigányság kultúráját a szociálpszichológia klasszikus, néplélektanból induló szemléletén keresztül írhatjuk le maradéktalanul. A neoliberálisokra nézve azonban a valóság leírása életveszélyes, az annak elbeszélésére alkalmas nyelvezet politikailag inkorrekt, tabu, összeesküvés elmélet. Ezért a szociálpszichológiának ezt az ágát az „Amerikai Fordulat” óta teljesen mellőzik. (Hunyady György: Jelentéstörténeti szociálpszichológia, 16. o.)

A szociálpszichológia kollektív, nemzetkarakterológiai hagyományokra épülő vonalának talán utolsó fellángolása, egyúttal a nemzetkarakterológia szilárd tudományos alapokra való helyezése a Nguyen Luu Lan Anh és Fülöp Mária szerkesztette Kultúra és pszichológia (Budapest, Osiris Kiadó 2003) című könyv. A könyvben a témánkat érintő leglényegesebb rész Alan P. Fiske, Shinobu Kitayama, Hazel R. Markus: A szociálpszichológia kulturális mátrixa című tanulmánya, melyben leírja (232-233 oldal) a Közel-Keletet és Észak-Indiát uraló, de Latin-Amerikától a Mediterrán térségig jelen lévő „becsület kultúrakomplexumát” amely ugyanúgy meghatározza a hagyományos cigányság, mint az Európát napjainkban elárasztó migránsok kultúráját. Ennek a következők a legfontosabb jellemzői:

  • KM- (közösségi megosztás) kötelékekkel jellemezhető (gyakran nagyon apró) apai ági rokonsági közösségek.
  • Férfiúi autonómia és szabadság a mások akaratának kényszerítő ereje alól – sőt valójában ezekkel való szembeszegülés.
  • A hírnév és a sértések iránti szélsőséges érzékenység: a személy vagy csoport becsülete, hírneve vagy szégyene szinte egy azzal, hogy a személyt vagy csoportot hogyan ítéli meg a közönség – különösen pedig az, hogy más emberek mit mondanak a nyilvánosság előtt.
  • Agresszív, gyakran erőszakos viszony a szűk rokonságon belüliekkel; mindenki más iránti bizalmatlanság, preferencia dolgok erőszakos vagy önkéntes elvételére, a morális kötelezettségek nagyon kis fokú érzete, kivéve rokonok, atyafiak, üzletfelek és vendégek irányában.
  • A vendéglátásból megkövetelt vendégszeretet és a vendéglátó-vendég közötti különleges kötelékek iránti abszolút felelősségérzet.
  • A nők védtelensége, szexuális vágyaik és a saját szexualitásuk miatt érzett szégyen, aggódás (ezért gyakran megkövetelik a nőktől, hogy fátyolozzák le magukat, vagy ne járjanak el otthonról, és/vagy eltávolítják, illetve összekapcsozzák a klitoriszukat).
  • A nők szexuális normaszegései vagy egyáltalán ennek gyanúja miatt érzett kollektív szégyen az apák, testvérek, fiak és férjek részéről, különösen, ha a rokonság nem tudja ezt megtorolni.
  • A becsületüket veszített férfiak szégyenérzete és védtelenségük a pletykával és kigúnyolással szemben, valamint a társas interakcióból való kiközösítésük.
  • A férfiak házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolatainak elfogadására irányuló tendencia, egészen odáig terjedően, hogy csodálattal adózzanak a nők nemi ostromlásának és néha azoknak a férfiaknak, akik más férfiakat szégyenbe hoznak azáltal, hogy az oltalmuk alá tartozó nőket elcsábítják.”

Egyértelmű, hogy nemcsak Magyarország, de a világ legnagyobb problémája a becsület kultúrakomplexuma! A közel-keleti országokban a kőkemény diktatúra volt mindig az, ami kordában tartotta a büszkeség kultúráját. Indiában a kasztrendszer, a régi Európában pedig a kasztrendszer szerű feudális viszonyok, melynek keretein belül a cigányokat, zsidókat a hatóságok diktatórikus módszereivel tartották kordába, ami egyrészt visszaélésekre adott alkalmat, másrészt a korrupció melegágya volt. A náci uralom fajelmélete jegyében csak a terrorrá, népirtássá fokozott visszaélések maradtak ebből meg, a kommunizmus hamis egyenlősdije pedig szőnyeg alá söpörte, konzerválta a problémákat. A rendszerváltás neoliberális világában pedig a Hitler kabátját kifordító kontranácizmus, kontrarasszizmus vált uralkodó ideológiává.

A rendszerváltás utáni „jogvédők” akciói a beilleszkedési folyamatot a legrosszabb irányba mozdította el. A cigányság korábban érkezett “magyar cigány” tömegei többé, kevésbé már rég integrálódtak. A frissen érkezett “oláh cigányság” legnagyobb része viszont kulturálisan még a becsület kulúrakomplexumának a jegyében él. A baloldali politikai szemlélet alapján nyújtott segélyek amellett, hogy siralmas állapotukat konzerválták, a gyermekszülést megélhetési forrássá változtatta számukra, miáltal nyomorukat hatványozva termelték újra. Néhány kivételes esetben a beilleszkedésük teljes asszimilációval jár, arra nagyon kevés példa van, hogy értékeik megtartása mellett integrálódnának a modern világba. Sajnos jóval több példa van arra, hogy magőrzésre érdemes értékeiket dobják el leghamarabb, miközben a becsület kultúrakomplexumának alapvető vonásait megtartva a társadalom peremére szorulnak és “megélhetési bűnözőkké” válnak. Egyesek viszont ugyancsak sikeres “profi” bűnözővé! Az önmagukat jogvédőnek kikiáltó kontrarasszista aktivisták közben lehetetlenné tették a pedagógusok, mentősök, és más hatósági személyek munkáját. Az általuk felbújtott cigánygyerekek megverik társaikat, meg a tanárt, ha egyáltalán elmennek az iskolába. Hogyha a tanár reklamál valamit, akkor a gyermekeken kívül a szüleik is megverik. Csejtényen a mentős rendőri kíséret nélkül nem mert bemenni a cigányok közé, közben a beteg meghalt. Vajon ez maga a cél? Dögöljön meg a magyar is, meg a cigány is, ha nem tetszik nekik a szép új neoliberális káosz?

Ebben az ellenünk indított háborúban az ellenség nem a cigányság, hanem az, az uralkodó, a becsület kultúrakomplexumából kinövő szellemiség, amely átvette a közép-európai kultúra számtalan értékét, de megtartotta a becsület-kultúrakomplexumának a legbelső magját, és azt gyűlöletté alakította át! Számára a „fehér, heteroszexuális, keresztény férfi, és tegyük hozzá nő” a fő ellenség, mert nem akar rá szavazni, útjában áll világuralmának. Tehát dögöljön meg, hoz majd helyette mást! Az integrációjában megakasztott cigányság a „fehérek” eltiprására kevés, szükséges lenne még egymillió migránsra évente! Nyugat-Európa már elveszett, de tegyünk meg mindent azért, hogy Közép-Európa akadjon meg a torkukon!

A nyugati világra rákényszerített politikai korrektség jegyében a valós helyzet, az igazság elbeszélése ezért tabu. Hát ne legyen tabu!  Ne csak beszéljünk róla, de tegyünk is az igazunk érvényre juttatásáért! A cigányság ügyét se engedjük ki a kezünkből! A büszkeség kultúrakomplexumának a tényeket figyelmen kívül hagyva nem tehetünk semmit a cigányság érdekében. Az EU vonatkozó dokumentumai alapján a legnagyobb jószándék mellett sem lehet működőképes stratégiát kidolgozni. Jó példa erre a Miskolci Egyetem európai romastratégiája.

A magyar kormány sem az EU-s irányelvek alapján, hanem a kérdés gyakorlati megoldására koncentrálva vágta át a gordiuszi csomót és integrálta egyre sikeresebben a cigányságot. „…a jelenlegi kormány úgy tudott kidolgozni és működtetni az elmúlt tíz évben felzárkózási programokat, hihetetlen nagy pénzösszegeket beleölve, hogy szinte egyikre sem írta rá, hogy a cigányoknak szól, ellenben éppen a cigányokat segítheti, segítette elsősorban…Az biztos, hogy ha már a kormány fúrt egy hatalmas, remek kutat, akkor kellene vagy 300 olyan ember, aki elviszi a cigány embereket a kúthoz. Ide roma keresztény gyülekezeteken, bátor helyi vezetőkön kívül jó értelemben vett hajcsárok, racionalitás-megőrzők kellenek, olyan közösségi mentorok, akik folyamatosan a kétségbe vonhatatlan dolgokkal, a várható következményekkel szembesítenek arra az esetre, ha az adott helyi cigány közösségek továbbra is elhagyják magukat…” (Forgács István).

Az integrálás szempontjából a leglényegesebb a cigánygyermekek bevezetése az óvodába, ugyanis a problémák forrását jelentő becsület kultúrakomplexuma a gyermek szocializációja során hat éves kor előtt alakul ki. Attól még, hogy élete nem a becsület kultúrakomplexumának jegyében zajlik le, nem kell megtagadnia önmagát, büszkén vállalhatja népének múltját, beszélheti nyelvét, ápolhatja kultúrájának pozitív vonásait. Járóka Lívia, az Európai Parlament egyetlen cigány képviselője a magyar modell átvételét ajánlja a többi európai országnak is. Az európai színteret és a magyar sajtót, egyetemi életet uraló szellemiség viszont pont fordítva, az ideológiára, a szegregáció, az előítéletek elleni harc nevében a nem cigány többség megbélyegzésében, megregulázásában látja a megoldást.

A gyöngyöspatai vérlázítóan igazságtalan ítélet nem a semmiből jött. Évtizedek óta építik a hamis valóság várának erős bástyáit. Az ELTE-n például Csepeli György és tanítványai a szociálpszichológia oktatásában nem a kultúrakomplexumok közötti közös vonások és különbségek, hanem az előítéletek elleni harc áll a középpontban.  Gordon W. Allport Az előítélet című könyvében (Gondolat Kiadó Budapest, 1977) a saját csoport iránti pozitív és a mások iránti negatív elfogultság egyaránt negatív színezetet kap. Az előítéletességet öt fokozatba sorolja a szóbeli előítéletességtől kezdve az elkerülésen és a hátrányos megkülönböztetésen, elkülönítésen, a fizikai agresszión át az üldözésig és kiirtásig (47-49. oldal). Az allporti előítélet kitüntetett szerepe a neoliberális szemléletben gyaníthatóan olyan paranoiásan torzult személyiségekre utal, akiknek a szeme előtt folyamatosan a kiirtás lebeg! Jogi értelemben pedig úgymond tudományos tevékenységük egyenlő a vérváddal!

A hétköznapi valóságban a fogalomkör mögött álló tudati mechanizmus nagyrészt előismereteket fed, vagyis a világ működésének egyik alapját képezi.  Ezzel nyilván Kende Anna is tisztában van. „A szociálpszichológia szerint az előítéletesség valamilyen szinten természetes folyamat, hiszen minden információt kategorizálunk. Nem a beteg vagy gonosz emberek előítéletesek. De ettől még nincs rendben előítéletesnek lenni, mert az előítéletek áldozataival szemben ez igazságtalan, hátráltatja a boldogulásukat és fizikai veszélyt is jelenthet.”

Egyértelmű, hogy Kende Anna és társai semmibe veszik a kulturális különbségeket, mondanivalójukat egy hamis világkép alapján fogalmazzák meg. A valóságban a láthatóan deklasszálódott cigány emberekkel szembeni bizalmatlanság sem üres előítélet, nem egyszerű sztereotípia mivel ezek az emberek könnyen valós veszélyt jelenthetnek. Abban az esetben azonban, ha a cigány rasszjellegekhez az átlaghoz hasonló viselkedés társul, ha feltételezhető, hogy az az ember munkával keresi a kenyerét, akkor az átlag magyar emberben a bizalmatlanság megszűnik. Az előítélet azoknál az embereknél csap át negatívba, akkor érdemel bírálatot, amikor valaki az utóbbi helyzetre is kiterjeszti az előbbit és minden cigány, vagy cigány származású, cigány kinézetű embert besorol egy elítélendő kategóriába.

A hamis valóságot kreáló neoliberális körök álláspontja az utóbbi rasszista kategória tükörképe mivel az élet normális működéséhez elengedhetetlen bizalmatlansságot egy kalap alá veszi a rasszizmussal. Színtiszta kontrarasszizmus tehát, vagyis a magyarság és általában minden „fehér emberrel” szembeni rasszizmus. Hasonló mechanizmusok alapján támadnak bennünket más valóban létező, vagy kitalált „kisebbségek” védelmében is. Ügynökeik óriási erőket vetnek be az „előítéletek”, a „kirekesztés”, a „rasszizmus” elleni érzékenyítés céljából. Nem tudom, hogy a gyöngyöspatai ügyben eljáró bírák maguk is ezek közé az ügynökök közé tartoznak-e, vagy csupán sikeresen „érzékenyítették” őket. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ítéletük teljes mértékben jogtalan! Gyöngyöspatán nem történt faji alapon történő szegregáció! Csupán a becsület kultúrakomplexuma alapján szocializálódott, ezért egy közép-európai kultúrára épülő iskolai oktatásra felkészületlen gyerekek speciális osztályba való sorolása történt. Ez nem rasszista alapon álló szegregáció, hanem az oktatás minimális feltételeinek teljesítése érdekében elkerülhetetlen lépés minden esetben, amikor az ilyen gyerekek elérnek egy kritikus tömeget. Ahol csak egy-két elmaradt cigánygyerek van egy osztályban ott az beilleszkedik, több kevesebb sikerrel felzárkózik. Gyöngyöspatán ugyanúgy, mint számtalan kelet-magyarországi településen viszont már megvan a kritikus, a normális tanítás menetét blokkolni képes tömeg! A kontrarasszista neoliberálisok azonban a szükséges külön osztályok létesítése ellen is felkészültek, megtettek mindent működtetésük ellehetetlenítésére. Különböző ez irányú javaslataikat már rég óta igyekeznek törvényként értelmezni, amivel már eddig is elérték, hogy akadályozzák a tanítást, lehetetlenné tegyék a pedagógusok helyzetét.

Nézzük csak meg az érvényes törvények alapján mi minősül hátrányos megkülönböztetésnek? Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény  8. §-a szerint közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül egy személy vagy csoport valós, vagy vélt neme, faji hovatartozása, bőrszíne, stb. stb. miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban. Eddig ez azt hiszem egyértelmű, azonban mit lehet kezdeni a 9. §-al? Közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül az a közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek nem minősülő, látszólag az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő rendelkezés, amely a 8. §-ban meghatározott tulajdonságokkal rendelkező egyes személyeket vagy csoportokat lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben lévő személy vagy csoport volt, van vagy lenne.„

A 9. § gyakorlatilag értelmezhetetlen, tehát mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja! Az iskolai szegregáció szempontjából a fő kérdés az összehasonlítás alapja! Az esetben, ha egy iskolai körzetben iskolára való felkészületlensége, deviáns viselkedése alapján több cigánygyereket tesznek be kisegítő, vagy bármi más néven nevezett osztályba, mint nem cigányt, azt csak akkor lehetne elítélni, ha bebizonyosodna, hogy a magyar gyerekek közt ugyanolyan arányban vannak iskolára felkészületlen, deviáns viselkedésű gyermekek, mint az illető iskolai körzet cigánygyermekei közt. A településen élő cigányoknak a hátrányos helyzetét ugyanis nem a pedagógus kreálta a megkülönböztetés révén, még csak nem is a település magyar lakossága teremtette meg, hanem azt magukkal hozták.

Ezeket a tényeket azonban a liberális aktivisták nem veszik figyelembe, hiszen ezek az ő hamis valóságukban nemlétező dolgok. Ennek jegyében született – és már előrevetíti a gyöngyöspatai pert – az Emberi Erőforrások Minisztériumának az alapvető jogok biztosa és a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettesnek 2015-ben benyújtott jelentése is, melynek előadói dr. Tóth László és dr. Fórika László.

„(a) szüntessenek meg mindenféle iskolai szegregációt; (b) szüntessék meg a roma tanulók indokolatlan speciális oktatásba helyezését; (c) tegyék hozzáférhetőbbé a koragyermekkori oktatást és gondoskodást, s szükség esetén nyújtsanak ehhez célzott támogatást. Hasonlóan (d) legyenek figyelemmel az egyéni tanulói szükségletekre is a szülőkkel való szoros együttműködés mellett; (e) alkalmazzanak inkluzív és személyre szabott oktatási és tanulási módszereket, beleértve a tanulási nehézséggel küzdő tanulók támogatását az analfabetizmus leküzdésére, és népszerűsítsék a tanórán kívüli foglalkozások szervezését; (f) szorgalmazzák a szülők részvételének növelését és javítsanak a tanárok oktatásán, ahol ez szükséges; (g) ösztönözzék a romák középfokú és felsőfokú oktatásban való részvételét és annak elvégzését Az Európai Unió Tanácsa továbbá szorgalmazza, hogy a tagállamok folytassák a 2000/43/ET irányelv végrehajtását, mind regionális, mind helyi szinten hajtsanak végre a romák szegregációjának megszüntetésére irányuló intézkedéseket.”

Ami az (a) pontot illeti: a nagyon különböző kultúrákat nem lehet egyszerűen összekeverni, tehát amíg összeférhetővé nem válnak kikerülhetetlen valamilyen elkülönítés, vagyis szegregáció. (b) nincs adat arról, hogy Gyöngyöspatán roma tanulót indokolatlanul helyeztek volna speciális oktatásba. Az oktatásra alkalmas cigány gyerekek a magyarokkal együtt tanulnak. A (c) pontban foglaltak érdekébe többet, mint a magyar kormány, nemigen tehet senki. A további pontokban foglaltak az előzőkhöz hasonlóan azt sugallják, hogy olyan személyek tettek ajánlást a minisztériumnak, akik vagy nem tudnak semmit a cigányságról, vagy úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit, így azt sem tudják, vagy akarják felfogni, hogy követeléseik megvalósítását pontosan az ő hozzáállásuk és a magyar kormány elleni folyamatos nemtelen támadásaik – melyek megkoronázása a gyöngyöspatai kártérítési per – akadályozzák legnagyobb mértékben.  

A valóságban az jelentett volna faji alapon történő szegregációt, ha egyetlen cigánygyereket sem engedtek volna be a magyar gyerekek közé, azonban nem ez történt! A kialakult helyzetért a felelősek, tehát bűnösök azok a jogvédelem álcája mögé búvó, a magyarság eltiprására összeesküvő ügynökök, akik megtesznek minden tőlük telhetőt az ellen, hogy Magyarország vagy annak bármely települése működőképes legyen. Útjában állnak annak, hogy fel lehessen oldani egy súlyos konfliktust. Áldozat pedig a város üldözötté tett magyar lakossága épp úgy, mint azok a cigányok, akiket nem engednek, hogy beilleszkedjenek a közösségbe. Igaza van Forgács Istvánnak: Orbán Viktornak végig kell mennie az úton!

Magyarország lakosságának többsége, vagyis minden jámbor, jóérzésű ember eddig passzívan tűrte az ellene folytatott aknamunkát. Sohasem tudta megérteni ellenségei torz, agresszív lelki világát, sőt el sem hitte volna, hogy olyan létezik. Ez nem mehet így tovább! Ez az aknamunka összességében, a gyöngyöspatai perrel együtt nem egyszerűen közönség elleni izgatás, de egyúttal polgárháborús izgatás is! Ennek büntetőjogi következménye kell, hogy legyen! Azoknak a külföldi nem kormányzati szervezeteknek, NGO-knak pedig, amelyek ezt az aknamunkát támogatják, nincs mit keresniük Magyarországon!

Zöld piros méz, fenntartható fejlövés

A klímaváltozásban benne vagyunk, bármi is legyen az oka. Ennek kutatását meghagyom a nálam okosabbaknak, például a NASA-t ezért otthagyó Héjjas Istvánnak és sok-sok ezer kollégájának, akik számtalan tanulmányban elmondták, hogy az üvegházhatást a vízgőz okozza és szabályozza, nem a széndioxid. Az olvasók figyelmébe ajánlom még Papp Endre beszélgetését a klímahisztériával kapcsolatos adatokat összegyűjtő Farkas Andrással, aki többek közt kiderítette, hogy a széndioxidot az üvegházhatással Margaret Thacher hozta kapcsolatba először. No, nyilván nem a klímáért való aggódás okán, hanem a bányászsztrájk leverése eszközéül. Farkas András azt is pontosan kikutatta, hogyan vált a klímahisztéria vallássá és Greta Thunberg annak a szentjévé.

A klímaváltozás valós jelenség, de hogy ember tehet-e ellene valamit ellene azt kétlem, a boszorkányüldözésnek a középkorban sem volt rá hatása, viszont nyilvánvaló, hogy alkalmazkodnunk kell hozzá. Az alkalmazkodásnak azonban korlátai vannak. Nálunk nyilván nem árt a fásítás, de egyes melegebb égövi erdők a felmelegedés miatt sajnos halálra vannak ítélve, másokat az aljnövényzet felégetésével, vagy kecskékkel való legeltetéssel meg lehet menteni, de ezt bízzuk a helyiekre, abban a reményben, hogy egyszer majd a józanész, a több ezer éves tapasztalat felülkerekedik. Én csak arról szeretnék szólni, mit tehetnek mifelénk az egyszerű emberek a környezetünk megvédése érdekében?

Először is ne higgyük el annak egy szavát sem, aki pénzzel akarja a krízist megoldani. Ne higgyünk például az Unió vezetőinek, akik legkevesebb 100.000 Forintot szeretnének bevasalni évente minden állampolgártól a széndioxid kibocsátás csökkentésére. Az újfajta befektetések, például a sok szélkerék, nem megoldást jelentenek, hanem csak szélmalomharcot a helyzet súlyosbítását! Miért? Azért, mert az, a fogyasztói társadalom mögött álló profitorientált pénzvilág javasolja ezt, amely a természet legnagyobb ellensége. A bajok újabb befektetésekkel való megoldása fából vaskarika. A nemzetközi pénzvilág környezetbarát fordulata annyit jelent csak, hogy „amit nem tudsz legyőzni, annak állj az élére”. Úgy, ahogyan az élére állt a nemzetközi munkásmozgalomnak is, ami a munkásosztályt kimondhatatlan pusztítás és fájdalom árán „emelte a mennybe”. Most azon igyekszik, hogy a lejáratott baloldali pártokat zöldre fesse, így terrorizáljon szellemileg, anyagilag újabb milliókat a nemzetközi tőke érdekében.

Fogadjuk meg az eredeti, igazi környezetvédők tanácsát: Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan! A megoldás az egyszerűsítés, nem a még több pénz, hanem a jóval kevesebb! A megoldás nem a befektetés, hanem az élet egyszerűsítése, a spórolás! A lokalitás előnybe helyezése a globalitással szemben! Az erőt, biztonságot nyújtó, kollektív bölcsesség alapján álló közösség, a család, a község, a nemzet erősítése az individualizmussal szemben. A megoldás az egyszerű puritán élet.

Gyalogolj minél többet, és ha messzebbre mész, lehetőleg tömegközlekedési eszközzel tedd azt. Függetlenül az üvegházhatástól, én személyesen egyetértek a széndioxid kibocsátás csökkentésével, főleg a széndioxiddal együtt járó mérgező füst miatt. Ezek kibocsátását nemcsak a megspórolt üzemanyaggal, de annak gyártási és szállítási tételének csökkentésével is elősegíted. A világnak kevesebb széndioxid és mérgező mikrorészecskék, korom, füst, neked egészség és több pénz, amiben nemcsak az üzemanyag ára, hanem az orvoson, patikán megspórolt is benne van. Egyszerűsítve biztosabbá teszed a közlekedést, ezáltal további betegbiztosítási, temetési, autóbiztosítási és javítási tételeket spórolsz meg magadnak és a társadalomnak.

Ne vásárolj fölösleges dolgokat, és ha vásárolsz, lehetőleg a földrajzilag legközelebbi terméket vásárold meg. A távolsági szállítás redukálásához hozzájárulva ténylegesen tehetsz a széndioxid és minden mocsok kibocsátása ellen. Nem a szelektív hulladékkezelés a megoldás, hanem a hulladékszegény élet! Még a zöldségmaradékhoz is legyen komposztálód akkor is, ha nem kertes házban laksz. Igyál bátran csapvizet, csak egy palack vizet végy és a palackot ne dobd el, hanem használd kulacsnak. Hidd el arra a legideálisabb! Csomagolj papírba és azt követeld meg a kereskedőtől is. Igényeiddel, választási preferenciáddal segíts beindítani a hazai kender és lenipart, az arra épülő textilipart, hasonlóképpen a helyi élelmiszeripart, bőripart.

Feledd el azokat a hamis információkat, miszerint az édesvízvíz készlet tetemes mennyiségét emésztené fel a szarvasmarhatartás; és hogy a vörös hús, vagy a sertészsír életveszélyes lenne. Tény, hogy a szarvasmarhatartás, a tejipar a legnagyobb luxus a termőfölddel való gazdálkodás szempontjából, ezért a marha, de még a disznóhúst is jó lenne nagy arányban halra váltatni. Az egészségednek sem ártana, hanem csak használna. A vizes élőhelyek növelése, az áradó víz szétterítése, majd halivadékkal telítve való visszaengedése a folyóba, ahogyan őseink tették, ez lenne az egyik legfontosabb cél! A vízfelület növelése legalább a mikroklímát javítja, a talaj kiszáradását meggátolja még, ha a globális felmelegedés ellen kevés is.

A rovarevés is gazdaságos lenne, de ebből én már kimaradok, viszont semmi kifogásom nem lenne az ellen, ha utódaim rászoknának. Az elérendő cél nem az állattartás felszámolása, a vegán életmódra való átállás, hanem a minél természet-közelibb növénytermesztés és állattartás. Ebben kulcsfontosságú a legeltetés és az állati trágyára épülő növénytermesztés. A legmagasabb minőséget a gyógynövényeket legelő állatok termékei, a gyógynövényekről gyűjtött méz jelenti. Ne hagyjuk, hogy a jövő a műhúsé, a szemétbe dobott cukorkákból gyűjtött zöld és piros városi mézé, a paradicsomnak és kenyérnek látszó tárgyaké legyen!

De hát – mondják – pont erre a váltásra kell a pénz. Nem! Akik mondják, azoknak előbb a mi pénzünk kell egy teljesen torz, még több pénzt felemésztő energetikai „zöld forradalomra”, meg arra, hogy megszerezzék a politikai hatalmat, majd a tervük kivitelezői által tőlük uzsorakamatra kért pénzek visszafizetését ránk testálják. Nem! Először a fejekben kell rendet teremteni! Azután az élet természetes menete által megkövetelt folyamatos megújulás, technológiaváltás mindig egy lépéssel közelebb fog vinni bennünket a normális világhoz. A rend a legtanulatlanabbaknál is jobban össze van zavarva a neoliberális, globalista eszmék által elszédített értelmiségiek fejében. Ez nemcsak országos, de világviszonylatban is így van.

Nem véletlen, hogy nem Európa, hanem Kína és India a legnagyobb légszennyező. A hagyományos európai kultúra fogékony a technikai fejlődésnek a környezetvédelemmel való egyeztetésére, egyúttal sajnos az azzal visszaélő demagógiára is. Indiában, nem beszélve Afrikáról, egyelőre az életben maradás az első! Náluk a technikai fejlődés életkérdés, amint számunkra is életkérdés az ő fejlődésük, mert másképpen elárasztják és magukkal rántják Európát.

Ami pedig kínaiakat illeti, ők a többi távol-keletivel együtt nálunk is fogékonyabbak a jóra és rosszra, és nálunk mindenben sokkal hatékonyabbak. Kína most éppen 180 fokos fordulatot tesz. Több náluk az úgymond zöld beruházás, mint bárhol a világon. Rajtuk mi leginkább azzal tudunk segíteni, ha az elektronika terén felzárkózunk Távol-Kelethez, de első sorban akkor, ha az USA-hoz hasonlóan olcsó tömegárujukat mellőzzük és országukat belső fejlődésre késztetjük. Segítjük őket abban, hogy – ugyan úgy, mint az 1400-as években, amikor visszafordították a már Afrika partjainál járó óceánjáró hajóikat – ismét visszataláljanak a konfuciánus bölcsességhez. Ahhoz a bölcsességhez, amely édes testvére a mi hagyományos közép-európai, és főleg magyar szellemiségünknek. A kapitalizmus tébolyának árnyékában ezt a szellemiséget fogalmazta meg a nálunk Német László nevével fémjelzett harmadik utas politika, amit végső soron elsőnek kéne nevezni, mert ez az Európában egyetlen járható út. Bármiből is indulunk ki, az igazságot keresve ezekhez az alapelvekhez jutunk vissza, amint a fenti eszmefuttatásommal is történt.

 

Nyílt levél

Az alábbi levelet az Európai Parlament képviselőinek szerettem volna elküldeni, de miután Gál Kinga képviselő asszony azt mondta, hogy néhány mondatnál többet egyikük sem hajlandó elolvasni, lemondtam róla. Ezért inkább mint egy palackba zárt üzenetet inkább az éterbe dobom, talán valaki elolvassa egyszer.

Tisztelt Európai Parlamenti Képviselők

  • Európát a gyarmatosítás tette naggyá és a hamis szabadságvágy tette tönkre.
  • Az igazi európai értékek és az igazi szabadság ettől a kettőtől függetlenek.
  • A legnagyobb tévedés az, hogy a tudomány és a vallás szemben áll egymással.

Európa súlyos válságban van és a válságból csak akkor tud kilépni, ha ezekkel az alapvető tényekkel szembenéz. Addig nincs megoldás, amíg nem fogadjuk el a világ valós rendjét, hierarchikus felépítését, vagyis azt, amire a tudományos és a vallásos világkép egyaránt épül. A test, lélek és szellem egymásra épülő hierarchikus szintjeit nem hagyhatja figyelmen kívül sem a tudomány, sem a vallás, sem a politika, mert akkor zsákutcába jut. A humán tudományok terén csak egy rendszerelmélet alapú globális antropológia jelentheti a jövőt. A kereszténység és a tudományos világ számára ennek lényegét Franz Xaver von Baadernél jobban senki sem fogalmazhatja meg:

 

“A lélek a test morálja, de
a test a lélek bázisa.
A szellem a lélek morálja, de
a lélek a szellem bázisa.
A szabadság a szellem morálja, de
a szellem a szabadság bázisa.”

 

Hamvas Béla alapján ennek tudatában juthatunk el csak az igazi, nagybetűs Szabadsághoz. Ezek után pedig rátérhetünk a politikai szféra felelősségének kérdésére. Ugyancsak Baader fogalmazta meg, hogy a test defektusa a betegség, a léleké az őrültség, a szellemé pedig a bűn. Mindezek tudatában mit kezdjünk az identitás kérdésével? Mit jelent az, hogy nemi identitás? Mit jelent a nemzeti, mit a jelent az európai identitás? Mi az, amit meg lehet választani, mi az, amit meg lehet tanulni, és mi az, amin nem lehet változtatni? A biológiai alapokon nem lehet változtatni. Amint hiába képzeli magáról valaki, hogy ő egy fenyőfa, vagy jámbor növényevő állat, ugyanúgy hiába képzeli azt is, hogy más nemű, mint aminek született. E téren nincs szabadság, csak kötelességek vannak. Kötelességünk tisztelni a másik nemet, ugyanúgy ahogyan a növényevő állatokat és a fenyőfát is. Aki viszont más neműnek, növényevő állatnak, vagy fenyőfának képzeli magát, az súlyos pszichés zavarokban szenved, és nem biztatni kell ebben, hanem gyógyítani. Aki pedig törvényekkel támogatja az identitászavarokat, az súlyos bűnt követ el!

Nemcsak azzal követnek el bűnt, ha a gender elméletet a törvény szintjére emelik és legalább is hallgatásukkal támogatják a vegán életmódot, hanem azzal is, hogy szemet hunynak az egyes tagországokban az úgymond nemzeti kisebbségek, vagyis más nyelvű, nemzetiségű, esetenként más vallású közösségek elnyomása fölött, miközben tömegével engednek be Európába olyan embereket, kiknek semmi köze az európai kultúrához, identitáshoz, vagyis tudatosan ássák Európa sírját.

Hogyha netán annyira naivak lennének, vagy annyira tudatlanok, hogy ezt nem látják, nem tudják felérni ésszel, akkor felhívom a figyelmüket néhány tudományos tényre, amelyet napjainkban igyekeznek elhallgatni. Miközben Európában legfeljebb arról folyik a vita, hogy az érkező tömegek menekültek-e vagy bevándorlók, a muzulmán világ számtalan szellemi vezetője nyíltan hirdeti a nyugati világ és az össz-kereszténység elleni szent háborút. A vallási vonatkozás nagyon fontos ugyan, de csak egy felszín. A lényeg sokkal mélyebben van. A kultúrák és a pszichológia kapcsolatával foglalkozó kutatók számára világos, hogy a Közel-Kelet és Európa közti alapvető különbségek sokkal régebbiek, mint a vallásbeliek. Politikusaink sajnos erről a tényről nem akarnak tudomást venni, pedig egyre világosabb, hogy a különbségeket tagadó politikai korrektség idealizmus, sőt a nagybetűs valósággal szembesítve immár idiotizmusnak minősíthető. Az emberek, népességek közötti különbségek rasszista és agresszív nacionalista megközelítését nyilván el kell vetnünk, de mára már nem ez a fő probléma, hanem az, hogy a közélet szószólói a ló túlsó oldalára estek át. Multikulturalizmus címen tulajdonképpen kontrarasszista és kontranacionalista kurzus alakult ki. A kontrarasszizmus valójában a fehér ember ellen irányuló rasszizmus, a kontranacionalizmus pedig amellett, hogy az állam intézményének lebontását célozza csak azok ellen érvényes, akik nem a világot uraló maffia kliensei.

A szociálpszichológia alapján álló kapcsolati elmélet a fenti hamis megközelítésekkel szemben a valóságnak megfelelően tudja leírni a világban uralkodó viszonyokat. A számtalan, egymást kiegészítő leírási mód közül a szemléletesség céljából emeltük ki az egyik megközelítési módot, amely négy alapvető kultúrakomplexum alapján szinte a teljes világot le tudja írni. Ezek a kultúrakomplexumok a következők: a közösségi megosztás (Communal Sharing), a tekintély rangsorolás (Authority Ranking), egyenlőségi összemérés (Equality Matching), és a piaci árszámítás (Market Pricing).

Nyugati világunkban egyre inkább az utóbbi kerül uralomra, ami a multinacionális cégeknek nagyon kedvező, de Európa lakói számára kevésbé. Talán nem véletlen, hogy a nálunk sokkal gyorsabban fejlődő Távol-Keleten viszont az a tekintély rangsorolásnak nevezett kapcsolati rendszer uralkodik, amelyet Nyugaton a leg negatívabbnak ítélnek meg. Teszik ezt annak ellenére, hogy a legsikeresebb vállalatok belső felépítése a tekintély rangsorolásra épül, viszont a közgazdászok nyomán a politikusok többsége által is preferált piaci árszámítás bizonyított módon a társadalom gyors lebomlásához vezet. Lásd Marewell és Ames immár klasszikus tanulmányát: Economists free ride, does anyone else? Journal of Public (Economics, 1981, 15, 295-374).

Az Európával elementáris erővel ütköző, nálunk sokkal komolyabb problémákkal küszködő közel-keleti világ azonban nem írható le csupán a fent említett négy kultúrakomplexummal. Közel-Kelet hagyományos, de napjainkig meghatározó közösségi alapja a becsület kultúrakomplexuma a mai napig meghatározó Észak-Afrikától és Közel-Kelettől Észak-Indiáig, de jelen van Latin-Amerikában, az USA déli államaiban ugyanúgy, mint Dél-Európában. A peremvidékeken természetesen nincs már minden jellemzőjük meg, de Közel-Keleten korántsem avult még el. Nyilvánvaló, hogy Közel-Keleten is számtalan ember van, aki nem a becsület kultúrakomplexumának jegyében él, de a gyakorlat azt mutatja, hogy alapjaiban ez határozza meg az Európára zúduló emberek többségének viselkedését. A tisztánlátás érdekében hallgassuk meg, mit mond erről a kultúrakomplexumról a szakirodalom:

  • KM- (közösségi megosztás) kötelékekkel jellemezhető (gyakran nagyon apró) apai ági rokonsági közösségek.
  • Férfiúi autonómia és szabadság a mások akaratának kényszerítő ereje alól – sőt valójában ezekkel való szembeszegülés.
  • A hírnév és a sértések iránti szélsőséges érzékenység: a személy vagy csoport becsülete, hírneve vagy szégyene szinte egy azzal, hogy a személyt vagy csoportot hogyan ítéli meg a közönség – különösen pedig az, hogy más emberek mit mondanak a nyilvánosság előtt.
  • Agresszív, gyakran erőszakos viszony a szűk rokonságon belüliekkel: mindenki más iránti bizalmatlanság, preferencia dolgok erőszakos vagy önkéntes elvételére, a morális kötelezettségek nagyon kis fokú érzete, kivéve rokonok, atyafiak, üzletfelek és vendégek irányában.
  • A vendéglátásból megkövetelt vendégszeretet és a vendéglátó-vendég közötti különleges kötelékek iránti abszolút felelősségérzet.
  • A nők védtelensége, szexuális vágyaik és a saját szexualitásuk miatt érzett szégyen, aggódás (ezért gyakran megkövetelik a nőktől, hogy fátyolozzák le magukat, vagy ne járjanak el otthonról, és/vagy eltávolítják, illetve összekapcsozzák a klitoriszukat).
  • A nők szexuális normaszegései vagy egyáltalán ennek gyanúja miatt érzett kollektív szégyen az apák, testvérek, fiak és férjek részéről, különösen, ha a rokonság nem tudja ezt megtorolni.
  • A becsületüket veszített férfiak szégyenérzete és védtelenségük a pletykával és kigúnyolással szemben, valamint a társas interakcióból való kiközösítésük.
  • A férfiak házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolatainak elfogadására irányuló tendencia, egészen odáig terjedően, hogy csodálattal adózzanak a nők nemi ostromlásának és néha azoknak a férfiaknak, akik más férfiakat szégyenbe hoznak azáltal, hogy az oltalmuk alá tartozó nőket elcsábítják.

( Alan P. Fiske, Shinobu Kitayama, Hazel R Markus: A szociálpszichológia kulturális mátrixa 232-233 oldal, in Kultúra és pszichológia, szerkesztette Nguyen Luu Lan Anh – Fülöp Mária, Budapest, Osiris Kiadó 2003)

 

A becsület kultúrakomplexumának ismeretében egyértelmű, hogy ahol az nagymértékben elterjed, ott a közrendet csak vasfegyelemmel, kemény diktatórikus módszerekkel lehet fenntartani. Történelmi szempontból egyértelmű, hogy a liberális demokrácia hagyta, hogy a becsület kultúrakomplexuma jegyében működő csoportok, egyének jussanak uralomra és egymással hadakozva lebontsák az ezzel szembenálló keresztény európai kultúrát. Kialakítottak egy globális pénzrendszert és uralják a médiafelületek majdnem egészét. Uzsorás módszereikkel és a becsület kultúrakomplexumából kialakult gyűlölet kultúrakomplexumát terjesztő ideológiájukkal tönkretették a fél világot, mégsem tudtak világuralomra jutni. Most Európán igyekeznek rúgni még egy nagyot. Ne higgyék egy szavukat sem. Számukra a piaci árszámítás az isten, a klímavédelem csak reklámfogás. Talán csak nem gondolják komolyan, hogy érdekli őket vagy egy fa sorsa is, hiszen az számukra csak áru! A Föld bármely területe pedig tőke! Esetleg szívesen tekintenék az emberiség „fölösleges” tömegeitől megtisztított természetet birtokuk díszes előkertjének.

Uraim, most választhatnak. Vagy megvédjük a hagyományos családmodellt és visszanyúlunk a tekintélyelvűség egyes eszközeihez annak érdekében, hogy kirúghassuk az uzsorásokat és megvédjük a két tűz közé szorult európai kultúrát, vagy hagyjuk, hogy a muszlim jövevények vegyék át a hatalmat és a nőket elnyomó sárija rendezze a társadalmat és a muszlim tekintélyelvűség jegyében semmisítse meg világunkat. A harmadik, pillanatnyilag legreálisabbnak látszó forgatókönyv alapján pedig a bomlási folyamat nem áll meg a Brexitnél, hanem tovább bomlik Európa, lassan kialakul egy muszlim Nyugat-, és egy hagyományos Kelet-Európa.

Ezek a lehetőségek. Válasszanak Hölgyeim és Uraim. A labda az Önök térfelén pattog.

 

 

Tisztelettel Fazakas Ferenc Miklós

Fazakas Sándor Zsolt

Budapest, 2019. 10. 15

Amire a legbüszkébbek lehetünk

Szokták emlegetni hány Nobel-díjast, hány aranyérmes olimpiai bajnokot adott a magyarság a világnak. Mások költőinkre, forradalmainkra, régmúlt idők dicső csatáira a legbüszkébbek, most azonban egészen más, sajnos a legtöbb ember előtt ismeretlen dologra szeretném felhívni a figyelmet. Szerintem volt egy olyan társadalmi modell, amellyel a székelység, és büszkén állíthatjuk rajta keresztül az emberiség is elérte a legtökéletesebb formátumot. Aki jártas a témában, az nyilván tudja, hogy a székely nemzetségi szervezetre gondoltam. Gyanítom ugyan, hogy az általam nagyra becsült rendszer egykor széles körben elterjedt lehetett, ráadásul voltak vele egyenértékű, de teljesen más rendszerek is, ez azonban nem von le semmit az érdemeiből.

Mi is volt a lényege, és miért volt tökéletes ez a rendszer?  A lakosság egyrészt a mai megyéknek megfelelő székekbe szervezve, településen belül pedig 3 településrészbe, 3 tízesbe szervezetten él. Emellett minden személy beletartozott a 6 nem, vagyis törzs és az illető nem 4 ágának valamelyikébe. A közigazgatás legfőbb alapja éppen ez a nemenként négy, tehát összességében 24 ág volt. A lényeg pedig, ami ezt a rendszert tökéletessé tette, az a települések két tisztségének a hadnagyi és a bírói tisztségnek a szerre, vagyis rotációs alapon való osztása.

A hadnagy a katonai, védelmi feladatok mellet a gazdasági ügyek intézéséért is felelős volt. A hadnagyi és bírói tisztség egyaránt egy évre szólt és a rotációs rendszer oly módon volt összeállítva, hogy a bíró és a hadnagy mindig más ághoz és más nemhez tartozzon. Egy adott nem tehát 6, egy adott ág pedig 24 évente állíthatott ki hadnagyot illetve bírót.  Bodor György grafikus ábrázolásában a szigorú sorrendben visszatérő két tisztség kettős spirált alkot. Bodor szerint ez a székely társadalom DNS-e (Bodor Gy. A székely nemzetségi szervezet. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2003).

Winston Churchill mondását úgy módosíthatjuk, hogy a polgári demokrácia nem a legtökéletesebb, a székely viszont a lehető legtökéletesebb, ugyanis ennél jobban semmilyen társadalomi politikai szervezet sem zárhatja ki a hatalommal való visszaélést, nem választhatja jobban szét a hatalmi ágakat. Ebben a rendszerben nincsenek választási ígéretek, értelmezhetetlen a demagógia, a populizmus. Mindez szép és jó, de vajon egy ilyen rendszer működhetett-e egy kicsiny közösségen túl nagyobb léptékben is? Igen. Működhetett. Egykor sokkal nagyobb társadalmak szintjén is működött. Sajnos a székely önkormányzati rendszert is csak akkor írták le, amikor felbomlott, de biztosak lehetünk benne, hogy korábban az egész magyarság, azon kívül az ázsiai hunok és több hun utódnép, köztük például az oguzok hasonló szervezetben éltek. Az ázsiai hun, vagyis xiongnu társadalom a kínai nyelvű leírás alapján hasonlóképpen 24 egységre épült, amelyek bizonyos „hatszögeket” és „négyszögeket” alkottak. Amint a székelyeknél a hat nem fölött ott állt a királyt képviselő ispán, úgy a hunoknál  e szervezet élén állt az uralkodó törzse. Az uralkodó nemzetsége tehát a hetedik törzs.

A magyarság hét törzse tehát a történészek által teljesen félre van értelmezve. Az nem területileg elkülönülő egységeket, netán etnikumokat jelentett, hanem a társadalom szövedékét. Erről a témáról bővebben fiammal közös könyvemben írtam (Fazakas F. M. – Fazakas S. Zs. Múltból jövőt – A magyarság regénye. Barnaföldi Archívum, Budapest, 2011). Itt írtunk a rendszer néhány hadászati és gazdasági vonatkozásáról, de mindez sajnos még elégtelen, rengeteg kutatni való lenne még e témában. A rendszer erejéről talán csak annyit, hogy felbomlása után csupán azáltal, hogy a székelyek és tegyük hozzá a szászok önkormányzati rendszerben éltek, nem feudális urak irányítása alatt, sokkal jobban át tudták vészelni a török időket, mint a jobbágysorba döntött magyarok. Székelyföld etnikailag ma is magyar, a jobbágyok által lakott terület népessége viszont úgy lepusztult, hogy ott többségbe kerültek a keletkező űr kitöltésére bevándorló románok.

Valós történelmünk végtelen dimenzióinak feltárása, vagy legalább az eddigi eredmények ismertetése, tanítása elengedhetetlenül szükséges lenne öntudatra ébredésünkhöz, erőt adna a jövő építéséhez, de ezen túl nagyon sok elemét fel lehetne használni a jövő társadalmában is. A rendszerből legtovább a falvak és városok tizedekre való osztása maradt fenn, sőt a második világháború után Kolozsvárott rövid időre fel is élesztették a tizedek rendszerét. A tizedek modern városokban való alkalmazását legkisebb közigazgatási egységként, valamint a tizedek nagyobb egységekbe való szervezését Síklaky István ajánlotta, és rendszere elméletileg működhetne előbb kisebb, majd nagyobb településeken is. Nehéz azonban belátni mekkora utat kellene még megtennie a magyar társadalomnak ehhez. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek korosztály szervezet jegyében való nevelése kialakítana, hogyha nem is konkrét igényt, de legalább egy kis nosztalgiát egy ilyen jellegű erős társadalmi kohéziót jelentő rendszer iránt. Nyilván nagyon széles körben ismert kéne lennie ahhoz, hogy felmerüljön az igény a tizedekre épülő közigazgatásra, mellyel helyettesíteni lehetne a mai politikai pártok rendszerét e szinten.

Nyilvánvaló, hogy nem lehet egy az egyben feltámasztani múltbéli rendszereket, viszont a valós múltunk ismerete nemcsak erős öntudatot képes adni, de inspirálhatja fiataljainkat teljesen új típusú és rendkívül hatékony társadalmi, gazdasági szerveződések megvalósítására. A legutóbbi időkben azonban egyedül a gazdasági lehetőségek irányában volt fogékonyság, de már ez is lehanyatlóban van. Azonban ügyes szervezéssel, megfelelő állami támogatással létre lehetne hozni egy olyan gazdasági modellt, amely az égetően szükséges szövetkezetek hiányát pótolhatná optimális formában. A lényeg az lenne, hogy állami támogatással, sőt állami ösztönzéssel, pályázatokkal kellene olyan feldolgozó ipart létrehozni, melynek tulajdonosai maguk az alapanyagot előállító gazdák. Az így kialakuló, demokratikusan irányított gazdasági egységek azután szövetségre léphetnének egymással nagyvállalatot alkotva. Következő lépésként a határon túli területeket bevonva immár multinacionális cégek jöhetnének létre. A vidék, az ország felemelkedéséért ennél nehezen lehetne többet tenni.

Vissza a kőkorba! Kezdjük elölről!

Az alábbi, régóta félkész állapotban lévő bejegyzésem befejezését Ferencz Orsolyának köszönhetem, akitől egy tévéadásban pont a minap hallottam említeni azt, hogy hogyan vetheti vissza a kőkorba műholdaktól és világhálótól függő világunkat egy napkitörés.

Erre mondja a pesszimista azt, hogy ennél rosszabb már nem is lehet, az optimista pedig lelkesen vágja rá: Dehogy nem, dehogy nem! De azt is megoldjuk! No, ez az igazi optimizmus, csak legyen mögötte fedezet.  A jövőnk egyetlen záloga az, hogy tisztában vagyunk nehézségeinkkel és felkészülünk a túlélésre a legrosszabb esetekre is. A határ természetesen a földi élet pusztulása, például egy kisbolygóval való ütközés, vagy egy totális atomháború okán. Nem a “világvége túlélésére” felkészítő pincére gondolok tehát. Első sorban nem is arra, hogyha egy atomháború után marad némi élet, hanem első sorban arra a világválságra amiben nyakig vagyunk és amit ráadásul bármikor tetézhet egy „szuper napkitörés”, vagyis ha egy koronakidobódás eltalálja a Földet és tönkre vágja az elektronikát, sőt még a működő elektromos berendezéseket is, teljesen lebénítva életünket.

Nem akarom most végigtárgyalni mekkora katasztrófa lenne ez. A katasztrófa megelőzésére teendő lépések végiggondolását pedig azokra a szakértőkre hagyom akik ahhoz értenek. Inkább egészen más aspektusból próbálom megközelíteni a kérdést. Az élőlények minden fajának és az ember által kreált minden dolognak van egy evolúciós folyamata, melynek során elér egy optimális fejlődési szintet, egyúttal kritikus pontot ahonnan minden további változás kockázatossá válik. Biológiai értelemben az ember ezt a felső őskőkorban érte el, a Homo sapiens fajon belül az akkor még létező neandervölgyi és gyenyiszovai testvéreinkkel egyetemben ekkor volt legtökéletesebb szervezetünk és legnagyobb agyunk. Ezzel egy időben létezett utoljára egy komplex ökológiai rendszer, amely az ember és más csúcsragadozók számára a legbőségesebb élelmiszer tartalékot biztosította. Korabeli őseink amellett, hogy testvérfajaikat kiirtották, kiirtották a nagyvadakat is, majd egyik természettel szembeni csel visszaütése után a másikba menekültek, míg végül eljutottunk mai eltunyult, boldogan tudatlan kiszolgáltatott állapotunkig, eljutottunk a már majdnem életképtelen Homo sapiens proteticus fejlettségi fokáig.

A mamutokkal benépesített paradicsomból végleg kiűzettünk, de aranytartalékként érdemes maximális méretűre növelnünk az őstermészetet idéző nemzeti parkjainkat és elgondolkodhatunk azon, hogy érdemes-e megvédeni kukoricásunkat a vaddisznótól, hogy azután házi sertésünket hizlaljuk azon fel? Netán érdemesebb hagyni had fogyassza el, majd lőjük ki a vaddisznót? Érdemes egyáltalán kukoricát vetnünk egy adott területen, vagy inkább kocsányos tölggyel ültessük be és a kilőhető vaddisznón kívül még kiváló faanyaghoz is jutunk? Annyi biztos, hogy a vadhús értékesebb a háziállatok húsánál, az utóbbi esetében pedig a ridegen tartotté jobb a mesterséges körülmények közt nevelténél. Vajon mikor hol van az ésszerűség igazi határa? Elgondolkodhatunk végre minden dolgunk terén, hogy mikor értük el azt a fejlődési maximumot, ami még biztos alapokon állt?

A komplex növénytermesztés és állattartás terén például történelmi léptékben nem is olyan rég. A huszadik század első felének vegyszermentes, talajt éltető trágyát termelő állatokkal zsúfolásig teli paraszti gazdaságánál néhány modernebb géppel kiegészítve tökéletesebbet nem lehet kitalálni. Az ilyen gazdaságokat rideg állattartással, regenerálódó talajjal, visszaállított csíkban, halban gazdag vizes élőhelyekkel még meg lehet teremteni. Ezt csak azzal kell még kiegészíteni, hogy a disznót onnan feldolgozott húsként, bőrtáskaként, a kecskét húskészítmények, tejtermékek mellett körömcipő, bőrkabát, vagy pénztárca formájában lenne szabad kiengedni. Ilyen módon ezé az életmódé lehet igazán a jövő. Ez a legjobb lehetőség arra is, hogy létünk ne a multi nacionalista vállalatok és a fogyasztói társadalom kiszolgáltatottja legyen.

Egyetlen kérdés: ki tudná ezt az ősi paradicsomi állapotokból a jelenig töretlen szerves egységet alkotó világot megteremteni, fenntartani? Ismét a gyermeknevelés módjának fontosságánál lyukadunk ki. A gyermekek testi, lelki és szellemi szintjének tudatos építése csak a törzsfejlődés egyedfejlődés szintjén való ismétlése alapján lehetséges. A legkisebbeket olyan közel kell hozni a természethez, hogy át tudják érezni a gyűjtögető és halász vadász életmód lényegét, majd ismerjék meg a földművelés és állattartás alapjait az élelmiszer feldolgozásával, az étel elkészítésével együtt. Ehhez járulna még a kézügyesség fejlesztése és a kézművesség alapjainak elsajátítása olyan szemléletmódot alakítva ki, amely felől bármilyen irányba fejlődni lehet.

Ez már egyáltalán nem csak egy lehetséges kozmikus katasztrófa utáni életre, hanem annak a valós társadalmi és ökölógiai katasztrófát követő életre való felkészülésnek a tervezete, amelyben nyakig vagyunk. Megvalósulása esetén, kombinálva a lehetséges kozmikus katasztrófára való felkészülés részleteivel, annak bekövetkezte után is biztosítaná nemcsak a falun, de a városon élők túlélését is, hiszen minden háznál lenne annyi élelmiszer tartalék lennének olyan járművek amivel a városiakat is ki tudnák segíteni, és nem az elektronikus segédeszközök, nem egy virtuális világ, hanem az ember maga hordozná azt a tudást, ami ehhez szükséges.

Válasszátok a boldogságot

Hol a boldogság mostanában?

A többes szám használata korántsem véletlen. Az immár közhely szerű individualista megközelítés helyett azért a “válasszátok a boldogságot”, mert az igazi boldogság az írás tárgya, amit csak a hűséges élettárs és az utódok (ez is többes számban!) biztosíthatnak. A boldogságra nevelés legjobb módszere a példamutatás, de mit tehetünk mai boldogtalan világunkban? Ki mutathat példát? E téren sem várhatunk senkitől segítséget. Saját hajunknál fogva magunkat kell kihúznunk a bajból. Korunk úgymond civilizált világának legkritikusabb belső problémája a gyermeknevelés, a felnőtté válás, majd a gyermekvállalás kérdése. Egyértelmű tehát, hogy az eredmény elérése céljából nagyon zsenge kortól tudatosnak kell lennie a boldogságra nevelésnek.

A nevelés azonban nemcsak a szülőn és pedagóguson múlik, hanem legalább ilyen mértékben a környezeten, amelyet mindenekelőtt a hasonló korosztályba tartozó gyerekek alkotják. Ezzel bezárul a kör, visszajutunk a korosztály kérdéséhez. Az előző írásomban felvetett probléma megoldása nem lehetséges egy nagyon erős kohéziójú szervezet nélkül, amelybe zsenge gyermekkortól belenőnek az egy nemzedékbe tartozók. A korosztályon belüli kohézió szempontjából nagyon fontos az egész napos iskolai oktatás, amely egyúttal az esélyegyenlőséget is segíti, feltéve, ha a diák onnan nem visz haza semmilyen házi feladatot. Az esélyegyenlőtlenséghez ugyanis nagyon nagymértékben járul hozzá, hogy a szülő mennyire tud segíteni gyermekének, illetve milyen mértékben tudja azt magántanárokra bízni.

Tudatosan erősíteni kell emellett az iskolai osztály és a párhuzamos osztályok összetartozását, őszinte, nyílt viszonyt alakítva ki a nevelőkkel. Feltétlen szükséges annak elérése, hogy például a dohányzás, alkohol, kábítószer fogyasztás körükben nagyon negatív megítélés alá essen és egymást tartsák távol tőle. A lényeg az, hogy az erkölcsi normák; és azokkal szoros összefüggésben az egészséges, helyes és praktikus életmód, környezettudatosság mind olyan dolog legyen, melyben egymásnak mutassanak példát az egy korosztályba tartozók ugyanúgy, mint a kisebbeknek a nagyobb korosztálybeliek és a pedagógusok, ezáltal pótolva az esetleges otthoni hiányosságokat, visszahatva a szülőkre is.

A kiskamasz kor

Minderre azonban semmi esély sincs, ha nem tudatosítjuk nagyon korán a gyermekekben a világ, a körülöttünk élő emberek tökéletlen voltát. Nagyon fontos azonban, hogy minden normaszegést, helytelen viselkedést sajnálatos hiányosságként tudatosítsunk. Olyanként, ami ellen nem sokat tudunk tenni, de a legfontosabb, hogy azt példaként követni szégyenletes dolog, mert a helyes viselkedés egészséges volta miatt felsőbbrendű. Tudatosítani kell, hogy a legfőbb cél a harmonikus családi élet, a nemek és korosztályok közötti nyílt, szeretetteljes kapcsolat. Az egészséges szexualitás kialakulásához nem a szexuális felvilágosítás a legfontosabb, hanem a párkapcsolathoz szükséges készségek tudatos kialakítása. Bármilyen furcsának is tűnhet, a korai gyermekkorban a korosztályon belüli leány és fiútársaságok elkülönülése fontosabb, mint az együttlétük. Ezen a síkon mindenekelőtt a testi tevékenységekre kell gondolni. Az elkülönülés szempontjából vezető szerepet kell juttatni a sportnak és főleg a csapatjátékoknak. Az együttlétre való tudatos nevelés legfőbb eszköze pedig mindenekelőtt a tánc, ezen kívül a közös éneklés, zenélés, kirándulás, a cserkészet.

A testi szint fölött lelki szinten is ki kell alakítani az egészséges párkapcsolathoz szükséges készségeket. Tudatosítandó a nemi öntudat, a másik nem iránti tisztelet és a nemek szerepének elkülönülése, azonban ennek szöges ellentétben kell állnia a „gender neveléssel”. Ezzel kapcsolatban sajnos nemcsak az ultra-liberális aktivistákkal, de a pszichiáterekkel is vitába kell szállnom. A nemiségben az általánostól, tehát normálistól való eltérések lehetnek testi, lelki illetve szellemi eredetűek. Az igazán testi eredetű csak a kromoszóma rendellenesség, amin nem lehet segíteni, azzal együtt kell élni. Eltekintve a nevelésből származó identitászavaroktól, a magzati, vagy születés utáni hormonális zavarok okozzák a tulajdonképpeni lelki eredetű problémákat. A legtöbb esetben a gyermekek ezt egyszerűen kinövik. Ugyanakkor ezekben a gyerekekbe szokott kialakulni a nemi identitás zavara, ők a legfogékonyabbak a külső negatív hatásokra, és legkönnyebben válnak a pedofilok, esetenként a hasonló neműek csábításainak, minek következtében rögzülhet náluk az azonos neműekhez való vonzódás.

Az azonos neműekhez való vonzódás egy idő után véglegessé válhat, de eredetét tekintve nem genetikai, hanem egyszerűen személyiségzavar, tehát ellentétben az immár orvosi dogmává tett felfogással, pszichiátriai probléma. A szellemi szinten való ráhatás, a nemi szerepek tudatos összezavarása pedig ugyanúgy bűnügyi kategória, mint a pedofília. A nemiség alapjaiban is érvényes tehát a baaderi alapállás, amely szerint a testi defektus a betegség, a lelki az őrület, a szellemi pedig a bűn kategóriájába tartozik.

Egészséges közösségben a nemi identitászavar ritka és marginális kérdéssé válik. Pubertás előtt a szexuális készségek kifejlődését és a végzetes gátlások kialakulásának megakadályozását legjobban a tánc tudja biztosítani. Kiskamasz korban viszont már komoly hangsúlyt kell helyezni a párkapcsolat lehetőségének tudatosítására. Ebben a korban a gyermekek lelkileg az ősi csoportházasságra épülő endogám világot élik át. Ez a csoport a kiskamaszoknál rendszerint az iskolai osztály. Egy osztályban gyakran előfordul, hogy minden fiúnak ugyanaz a lány tetszik, és minden lánynak ugyanaz a fiú. Ez az érzés rendszerint igazi szerelem, és nagyon fontos hogy már ekkor tanulják meg érzéseiket kifejezni és ami talán még fontosabb, a metakommunikáció értését. Nagyon fontos lenne az érzelmi intelligencia tanítása ebben a korban. Mindezek eredményeként pedig el kellene érni, hogy érzelmi kudarcaikon a gyermekek az irántuk érdeklődők felé fordulással tudjanak túllépni.

Az ifjúvá válás

A következő fokozatba való átlépéshez meg kell értetni a gyerekekkel, hogy nemcsak a legszebb lehet partner, hanem a kevésbé előnyös külsejű is. A lényeg az, hogy mindenkinek jusson pár. Ilyen módon lehet csak a gyermekeket felkészíteni arra a sokkoló élményre, amikor nagyobb kamasz korba lépve az érzelmi vonzódások mellett elementáris erővel tör fel a nemi vágy. Ettől kezdve törvényszerűen az exogám párkeresés tör az előtérbe, az osztályon belül ritkábban szövődnek igazi szerelmek, gyakran a korábbi nagy szerelmek is inkább testvéri jellegű szeretetté, barátsággá válnak. Ekkor törvényszerűen kerülnek érdeklődésük középpontjába azok a titokzatos idegenek, akiket nem minden nap lát az ifjú.

Ekkor dől el mennyit ért a korábbi nevelés. Egy igazán összetartó egészséges közösségben a szerelem vakságát a barátok tudják ellensúlyozni, de ehhez szükséges az érzelmek nyílt megbeszélése. Ez a fék sokkal fontosabb, mint a szülői felelősség. Ekkor válik legfontosabbá annak tudatosítása, hogy mindenkinek szüksége van párra, egyúttal korunk legnagyobb problémája a fiúkat tönkretevő virtuális szex kérdése is ekkor a legveszélyesebb. A fiatalemberek oldalán a szexuális vágyaknak az internet nyújtotta pornográfia segítségével való kiélésétől, lányok esetében az internetes csábítás veszélyeitől legjobban egy egészséges, szorosan összetartó korosztályrendszer tud megvédeni.

osztály-, vagy korosztály-társadalom?

Igen. Osztály-, vagy korosztály-társadalom? Ez a legfőbb társadalmi kérdés, bármennyire furcsának tűnhet. Az emberiség ősi létezési formája szűkebb körben a család, tágabb körben pedig a törzsi szervezet volt, aminek legfőbb alapját a korosztályszervezetek képezték. A korosztályszervezetek ma is működnek, gondoljunk csak az oktatás fokozataira az óvodától az egyetemig a megfelelő beavatási szertartásokkal, mint az érettségi és ballagás, vagy a diplomamunka megvédése és a doktorrá avatás. Bármilyen szokatlannak tűnik is a megközelítésem, a mai osztálytársadalomban az igazságtalanságok legfőbb oka a korosztályrendszer tökéletlen működése, az általa biztosítandó társadalmi kohézió meggyengülése.

A társadalmi szegmentálódást, az egyenlőtlenségek kialakulását ősi idők óta a különböző kultúrájú népek kasztként való egymásra rétegződése okozta, de csak azokban az esetekben, amikor az horizontális rétegződést eredményezett. Gondoljunk például a harcos hódító nomádoknak a földművesekre arisztokratákként való ráépülésére, vagy a brahminoknak az indiai társadalom fölé kerekedésére papi kasztként, vagy az újkori pénzváltóknak a társadalom fölé bankár kasztként való emelkedésére. Ezen esetek közül egyik sem bomlasztotta szét annyira a társadalom, a világ rendjét, mint a bankár kaszt felemelkedése. A korosztályokra és a nemek közötti munkamegosztásra épülő harmonikus társadalom végleges felbomlása nem történhetett volna meg a becsület kultúrakomplexumát képviselő népeknek a más kultúrájú népek között való kasztszerű elkülönülése, az integrálódás tudatos elkerülése nélkül. Más megközelítésben nem a vagyonbeli különbségek, hanem az elkülönülés okozta eltérő esélyek, alkalomadtán teljes esélyegyenlőtlenség a pusztító osztálytársadalom legfőbb alapja.

A nyugati világban kissé bonyolultabb ugyan a helyzet, de Magyarországon még a klasszikus európai felállás uralkodik, nálunk a becsület kultúrakomplexumának a két fő képviselője a cigányság és a zsidóság. Annak ellenére, hogy nagyobb részük rég belesimult a magyar társadalomba, még mindig egyértelmű a klasszikus meglátás, miszerint ugyancsak kevés cigány bankárt és zsidó utcaseprőt lehet látni. A „polkorekt” neoliberális kontrafasiszta, kontrarasszista vádak alapján minden rossznak a szegregáció, a kirekesztés az oka, a valóságban azonban ennél ezerszer erősebb tényező a tudatos elkülönülés, az identitás megtartására irányuló paranoid önkirekesztés, amely a becsület kultúrakomplexumának e két fő képviselőinél történelmi okokból ellenkező irányba hatott.

Az ok megvan tehát, de mi a gyógymód? Az egyértelműen és kizárólagosan csak egy nagyon fejlett iskolarendszer lehet. És mi az igazán fejlett iskolarendszer? A tömegoktatásra, vagy az elitképzésre épülő? A válasz igen. Mindkettőnek benne kell lennie. Ha csak egyiket fejlesztjük, az nem jó. Az elitképzés előtérbe állítása tovább mélyíti a társadalmi szakadékot, egyúttal elkerülhetetlenül kontraszelekcióhoz vezet, ugyanis előbb utóbb a gazdagok játszóterévé válik, ahol mindegy, hogy a gazdag csemete tehetséges-e, úgyis egyetemre fog járni. A tömegképzés túlsúlya pedig egy alacsony szinten stabilizálja a társadalmat.

Az optimális megoldást tehát a nagyon korán kezdett és kötelező módon a felsőoktatást is magába foglaló, de minden szinten minden irányba nyitott oktatás jelentené. Ez a rendszer lenne egyrészt a legdemokratikusabb, ez teremtené meg a művelt nemzetet, és ezen a szinten a társadalmi kohézió magas fokát, másrészt pedig ez zárná ki legjobban a kontraszelekciót és vezetne el ezáltal az igazán komoly elitképzéshez is.

A következő kérdés természetesen az, hogy miből lehetne egy ilyen rendszert finanszírozni? A kötelező óvodától a kötelező érettségiig nyilván fenn kéne tartani a hagyományos állami, egyházi, alapítványi finanszírozást, annak ellenére, hogy ez hatalmas többletköltségekkel járna, de erre mindenképpen meg kéne teremteni az alapot. Az érdekesebb a felsőfokú képzés lenne, amelyet az eddigiektől teljesen eltérő alapokra kellene helyezni. Azt ugyanis nem egyszerűen oktatásnak kellene tekinteni, hanem az ifjú korosztály komplett életterének.

E kérdéskör kifejtése minimum egy komolyabb tanulmányt érdemelne, gondolatébresztőként ezért csak néhány ötletet említek:

  1. A legtöbb szakon tökéletesen működhet az elektronikus távoktatás, amely bizonyos gyakorlatok és vizsgaidőszakok alkalmával rendezett fesztiválszerű együttlétekkel lenne összekötve.
  2. Hagyományos állami stb. finanszírozás alatt csak az egyetemi infrastruktúra és a tanárok juttatásai és bizonyos ösztöndíjak maradnának.
  3. Középiskolás fokon az elméleti- és a szakoktatást szorosan össze kellene kapcsolni, tehát egy diák az érettségivel együtt például megszerezhetné a víz és gázszerelői szakdiplomát, majd ugyanezen a vonalon, felsőfokon a mérnöki diplomát. Ezek után ugyanúgy dolgozhatna víz és gázszerelőként, amint mérnökként.
  4. Felső fokon a hallgatók megélhetését, illetve tandíját egyrészt a későbbi munkahely mellett való elköteleződés biztosíthatná, másrészt a tanulás mellett vállalt munkából, vállalkozásokból és különböző társadalmi munkákból lehetne előteremteni rá az alapot (pl. önkéntes katonáskodással, vagy katasztrófa elhárításban, egészségügyi, tanügyi vagy kulturális intézeteknél végzett munkával). A fent említett víz és gázszerelő például már mérnökhallgatóként is dolgozhatna alkalmilag vízszerelőként. Így az esélyegyenlőség akár olyan módon is megvalósulhatna, hogy a jövendő bankár egyetemistaként netán a köztisztasági vállalatnál vállalna fél műszakban munkát.
  5. És ami a legfontosabb. A 18-25 év közötti időszak a természet rendje szerint az embernél már a társas élet, a gyermekszülés időszakába esik és egy harmonikus lelki és szellemi fejlődés eredményeként e korosztály erre érett is kell, hogy legyen. Az ifjú anya egy ifjú apa támogatása mellett, szülési szabadsággal megszakítva esetleg egy két év késéssel, de minden további nélkül befejezhetné tanulmányait, természetesen a megfelelő állami családtámogatás mellett.
  6. Az is nyilvánvaló azonban, hogy mindez nem lenne megvalósítható egy nagyon komoly lakásprogram nélkül, tehát tekintettel ennek terheire, azon kívül a többi költségre, nyilván nem lehetne az oktatás teljes skáláján azonnal belevágni a megvalósításába, azonban az óvodák szintjén akár a jövő évtől el lehet indítani efelé az első generációt. Az indítás viszont önmagában még nem elég, ahhoz egy megfelelő oktatási programnál is több, egy életprogram szükséges. Erről azonban majd a következő írásomban.

Lejegelt konfliktusok

Legégetőbb problémánk, a migránsválság végső kimenetelét nem tudjuk megjósolni, de reméljük, hogy térségünk több államával egyetemben nagyobb vesztesség nélkül megúszhatjuk. A veszedelem pillanatnyilag összekovácsol bennünket néhány szomszédunkkal, de ez a múló történelmi pillanat nem fogja megoldani, sőt még elfedni sem régebbi konfliktusainkat. Ezek a konfliktusok előbb utóbb ismét terítékre kerülnek. Ezekről a konfliktusokról legtisztábban Samuel P. Huntington beszélt, de az ő elméletét ki kell egészítenünk a szociálpszichológiai nézőponttal kiegészített globális antropológiai szemlélettel. Mindezek alapján a most tárgyalandó két fő konfliktus a következő:

  1. Az őslakos népek közötti konfliktusok köre az egyik, amelyeknek történelmi gyökerei a felvilágosodásig nyúlnak vissza és a társadalmi mérnökösködéssel függenek össze.
  2. A becsület kultúrakomplexumához tartozó nem európai kultúrájú népekkel való konfliktusok. Ennek gyökerei az előbbinél jóval mélyebbek, feloldásuk sokkal problematikusabb.

A régi európai kultúrájú népek közötti konfliktusok

A nemzetállamok közötti legfőbb konfliktusok lecsengtek ugyan, de az egyazon államalakulaton belül élők közötti ellentétek még koránt sem. Különös aktualitást ad ennek a Minority SafePack, melynek aláírási határideje most járt le és reméljük, meglesz a hiteles egymillió aláírás.

A Teleki-féle nemzetiségi térkép

A politikai széljárás szeszélye úgy hozta, hogy a magyar kisebbség helyzete most Ukrajnában a legkritikusabb és Szerbiában a legrendezettebb. Szlovákia most szövetségesünk, konfliktusaink le vannak jegelve, de nem tudjuk mi lesz holnap. Romániában viszont első számú ellenség a magyarság és ez Erdély elcsatolásának századik évfordulóján különösen kritikus kérdés. Szlovákiával nem véletlen, hogy szövetségesek vagyunk, és az sem véletlen, hogy Ukrajnával, vagy Romániával nincs a Visegrádi államokhoz hasonló viszonyunk.

Szomszédjainkhoz kapcsolódó viszonyunk, de még a nem európai kultúrájú népcsoportokkal való konfliktusaink kérdéskörének megértése sem lehetséges az Európán belüli kulturális különbségek ismerete nélkül. Sajnos az Unió köreiben történelmi örökségből fakadó különbségek terén csak a volt szocialista államok lemaradását tartják számon, azzal nem számolnak, hogy a sokkal régebbi kulturális különbségek – amint azt legélesebben Görögország példája mutatja – ma is meghatározóak.

A volt szocialista államok gazdasági lemaradását napjainkban kárpótolja a vasfüggöny két oldala közt kialakult másfajta különbség. A háború után a győztes felek hagyták, hogy Németország ismét megerősödjön gazdaságilag, de a Német Szövetségi Köztársaság lakói – sőt még a győztes államok lakói is – a jólét, a hedonista életmód fejében eladták a lelküket. Feladták nemzeti öntudatukat és fajfenntartó ösztönüket. Így váltak kiszolgáltatottjaivá a nyakukba zúdított hódító tömegnek.

Az észak-déli ellentét

Ez a legalapvetőbb ősi konfliktus Európában, melyet semmilyen modern kori változás nem tudott elfedni. Az Európai Unió megalakulása után legtöbb baj forrása egyértelműen az volt, hogy nem tudták kezelni az észak-déli ellentétet. Az állam hatékonysága ugyanis déli irányba fokozatosan csökken a déli embereknek a becsület kultúrakomplexumból fakadó hatalomellenes önvédelmi reflexei miatt. A multinacionális üzletláncokon kívül ki ad számlát Görögországban, vagy akár Dél-Romániában? No és vajon ki fizet egyáltalán adót? És a korrupcióról még nem is beszéltünk. A déli államokat ez a mentalitás sokkal tartósabban teszi elmaradottabbá, mint a volt szocialista államokat politikai múltjuk. Olaszországban vagy Spanyolországban pedig az országon belüli észak-déli megosztottság teszi lehetetlenné a politikai és gazdasági helyzetet.

Megjegyzem attól kezdve, hogy a becsület kultúrakomplexumából kialakult piaci árszámítás eluralkodása eredményeként a legnagyobb cégek adóparadicsomokba viszik a pénzüket, lobbi tevékenységük pedig nem más, mint legalizált korrupció, már rég a becsület kultúrakomplexuma uralja Európát. Az sem különös tehát, hogy e kultúra fiait zúdították rá Európára, hiszen a globális maffiabirodalom képviselői és lelkes kiszolgálói az északiaknál sokkal inkább a becsület kultúrakomplexumához tartozókat érzik lelkükhöz közelinek.

Az Európában uralomra jutó becsület kultúrakomplexumának jegyében tökéletesen meg lehet érteni, hogy a déliek államellenessége folyamatosan terjed. A piaci árszámítás uralma alapján nem csoda, ha Európa szerte egyre többen követik a déliek példáját. Az önvédelmi reflexek tehát elvileg jobban működnek délen, azonban a gazdaság csődje okozta iszonyatos eladósodás teljesen kiszolgáltatja őket a globális maffiabirodalomnak és az őket képviselő európai vezetőknek. Valójában nem jobb a helyzet az önmagát északinak hazudó, valójában a déliek uralma alatt álló Franciaországban, Belgiumban sem, Romániáról, Bulgáriáról nem is beszélve.

A megzavart öntudat, a kiiktatott önvédelmi ösztönök miatt a bevándorlók hatalmas tömege a központi államok jövőjét kérdésessé teszi. Ugyanakkor a becsület kultúrakomplexuma tüzében edzett déliek gazdasági kiszolgáltatottságuk miatt nem tudnak védekezni. Paradox módon viszont az a Skandinávia vált a legkiszolgáltatottabbá, amely a becsület kultúrakomplexumától legtávolabb áll, és a legnagyobb társadalmi szolidaritást mutatja. A társadalmi mérnököknek itt volt legkönnyebb dolguk. A jóhiszemű skandinávok agyát sikerült legjobban kimosniuk, így e vidék telítődött a becsület kultúrakomplexumának frissen érkezett fiaival és sajnos ilyen irányba kezd kiegyenlítődni a hagyományos észak-déli ellentét.

A tömeges bevándorlással a terrorveszély ott is megjelent, ahol hagyományosan ismeretlen volt. A becsület kultúrakomplexumának törvényszerű velejárója a terror. Vagy állami terror, vagy szélsőséges csoportok terrorja, így a „hagyományos” terrorizmus terén is van észak déli megosztottság. A leggyilkosabb terror, a semmilyen eszköztől vissza nem rettenő testvérharc a Balkánon folyt még a közelmúltban is. Az ősi harcos, becsület kultúrakomplexuma által átitatott balkáni kultúrát a kezdetektől robbanásveszélyessé tette az a tény hogy ott van a három nagy vallási hagyomány, a nyugati keresztény, a keleti keresztény és az iszlám találkozási pontja.

A kelet-nyugati megosztottság

Ennek a kommunizmusnál régebbi válfaját sem lehet még leírtnak tekinteni. Hiába kezdi elfelejteni Európa keresztény hagyományait, a muszlim-keresztény, valamint az Európán belüli észak-déli alapellentét mellett azt sem szabad elfelejteni, hogyan hat Európa nyugati- és a keleti kereszténység mentén való kulturális, gazdasági megosztottsága. Nem elhanyagolható ezen kívül a vallásosság fokozott növekedése kelet felé. Nem véletlen, hogy Bukarestben a még mindig elevenen élő középkori hagyományok alapján egy gigantikus katedrális építése az egyik legfontosabb befektetés. A vallásos megosztottság maga sem csak a múlt kérdése. Az ezer évig Magyarországhoz, tehát a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartozott Erdélyben – gyakran olyan területeken, ahol az államvallásként kezelt ortodox egyháznak egyetlen híve sem élt soha – a vallási fanatizmus és az újkori nacionalizmus összefonódásának jegyében költik a többszörösét ortodox keresztény templomok építésére, mint iskolaépítésre.

Kelet-Európában nem ért még véget a középkor. Megjegyzendő, hogy egy globális antropológia szempontjából ebben semmi különös nincs. Ez a természetes fejlődés eredménye. Egyáltalán nem természetes viszont, hogy Nyugat-Európában a multikulturalizmus jegyében hozzák vissza a középkort. Ugyanakkor törvényszerű tényező az, hogy Kelet- és Közép-Európa egyes államaiban még javában zajlik az „egységes nemzetállam” újkori eszméjének megvalósítása. Ezt kihasználva sikerült a globális maffiabirodalomnak teljesen tönkretennie Ukrajnát.

Az európai kultúrájú népek konfliktusainak feloldása érdekében nyilván fontos a múlt lehető legmaradéktalanabb és elfogulatlanabb feltárása, hiszen a múlt – az ókortól a holokausztig – politikai hivatkozási alap napjainkig. Alapelvnek kéne tekintenünk legalább szűkebb környezetünkben, hogy a jövő nem lehet a nemzetiségi lét eltörlésére törő „egységes nemzetállamoké”. Ez a fogalom szintén a társadalmi mérnökösködés boszorkánykonyhájában született, és vált torzszülött valósággá. A francia forradalom óta az „egységes nemzetállam” eszméjét valló államok affajta mini birodalmat építenek, melyben a más ajkúak, más kultúrájúak által lakott vidékeket kezeli gyarmatként. Az EU eredetileg nemzetállamok szövetségeként indult, ahol biztosítva volt egyrészt a határok átjárhatósága, másrészt a szubszidialitás elve, de mára ebből semmi sem maradt.

Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de egy működőképes államszövetség akkor is csak a nemzetállamok (de nem a homogenizált nemzetállamok!) szövetsége lehet. Boldog jövője csak az organikus közösségek, mindenekelőtt a kisebb egységekből horizontálisan szerveződő lokalitások és határokon átívelő kultúrák, kultúrnemzetek hálózatának, szövetségének lehet. Egy ilyen jellegű mellérendelő hierarchia, szövetség, biztonságot nyújthat mindenkinek, aki hajlandó az együttélés szabályait tiszteletben tartani. A fenti álom csak akkor teljesülhet, ha sikerül valamilyen fajta új államszövetséget létrehozni, amely megvédi határait, egyúttal működőképes központi hatalommal is rendelkezik. Ez nem feltétlenül az EU lehet, hiszen annak nyugati fele olyan idegen tömegekkel van tele, melyeket lehetetlen integrálni. Ezzel pedig eljutottunk a konfliktusok immár égetően sürgőssé váló másik alapkérdéséhez:

A nem európai kultúrájú becsület kultúrakomplexumához tartozó népek integrálása.

Ezt azért fogalmaztam ilyen körülményesen meg, mert egyes nem európai kultúrkörökből, például a Távol-Keletről érkezőkkel gyakorlatilag nincs konfliktus. Az ő kultúrájuk, mentalitásuk tökéletesen harmonizál az európaival. Ugyanakkor a becsület kultúrakomplexuma jelen van az őslakos dél-európai népeknél, kiknek jelenléte ugyan kezdetektől visszahúzza Európa fejlődését, de velük a keresztény kultúra keretein belül a kezdetektől kialakultak az együttélés formái.

Napjaink népvándorlása előtt két népcsoport volt az, amely a becsület kultúrakomplexumát képviselte, és csak részlegesen illeszkedett be az európai kultúrába. Közülük egyik a zsidóság, a másik a cigányság.

A zsidóság

A zsidó nép egyedi vallása révén már a hellenisztikus világban, majd a római birodalomban is szigorúan elkülönült környezetétől, és hátrányos pozíciójából különös tehetséggel mindig erényt tudott kovácsolni. A római korban kialakult státusát a zsidóság átvitte a keresztény Európába, melyet egyre jobban a befolyása alá vont előbb pénzügyileg, majd kulturálisan is. A kölcsönhatás egyúttal azt jelentette, hogy a zsidóság jelentős része elhagyta a becsület kultúrakomplexumát és vagy megtartotta az európai környezethez igazított vallását, vagy azt is elhagyta és asszimilálódott. A zsidóságnak ez a része az, amely ragyogó eredményeivel Európa kulturális és tudományos elitjébe illeszkedett be. Ugyanebbe a táborba tartoztak azok, akik Izrael államot megálmodták és felépítették.

A nyugati zsidóságnak egy másik része viszont megtartotta a becsület kultúrakomplexumát még akkor is, ha vallását elhagyta. Az európai kultúra elemeit pedig ennek alárendelve vette át és a becsület kultúrakomplexumának így kialakult speciális változatát a nyugati világ feletti uralom kiépítésére használja. Ennek jegyében alapították meg a globális maffiabirodalmat és a becsület kultúrakomplexumának keresztény származású képviselőivel összefogva formálják nemcsak Európát, de a világ nagy részét a gyűlölet kultúrakomplexuma jegyében. A holokauszt után igyekeztek a zsidóság asszimilációját visszájára fordítani, és a becsület kultúrakomplexumát elhagyó zsidóságot is befolyásuk alatt tartani.

A cigányság

A becsület kultúrakomplexumának másik nem európai eredetű képviselője a cigányság vallás szempontjából nem különült el környezetétől, de az a részük, amely évszázadokon át a török birodalom területén élt, megtartotta nem európai jellegét. A cigányságnak az a része, amely korán kikerült onnan, Európa belsejében egy-két évszázad alatt asszimilálódott, hasonult környezetéhez, de eközben akárcsak az északabbra került dél-európaiak, a becsület kultúrakomplexumát erősítették mindenhol. Egyes csoportjaik azonban időnként utánpótlást kaptak a Balkán felől, így sokáig fennmaradtak, miközben a társadalmi integráció, illetve az asszimiláció különböző fokán álló csoportokat alakítottak ki.

A múló, de nagyon erős politikai törésvonal

A múltban kialakult törésvonalak azonban mind eltörpülnek az Európa népeit megosztó legsúlyosabb ellentét mellett, amely a politikai táborok között feszül. A hagyományos bal és jobb szembenállás napjainkra értelmét vesztette. A most kialakuló törésvonal egyik oldalán a globális maffiabirodalom kiszolgálói és az őket támogató megtévesztett tömegek állnak. Ez a tábor ugyan a régi bal- és liberális oldal valamint a zöldek táborára épül, vagy inkább az ő maradványaiból áll, részben pedig a hozzájuk hasonult jobboldaliakból.

A másik oldalon a lokalitás legkülönbözőbb formáinak az öntudatos hívei találhatók, és többségük értelem szerűen a jobboldal szimpatizánsaiból áll. A krízis azonban oda vezet, hogy az utóbbi tábor fokozatosan növekedik és ezalatt a lokalitás legerősebb formája a nemzet válik a legfontosabb politikai tényezővé, de szerencsére már kevésbé az egységes nemzetállamra törő szélsőséges nacionalizmus formájában. A mostani magyarországi választások ezt a folyamatot erősítik, de ne bízzuk el magunkat. Európa nyugati felében, vagy Budapesten ahol a globális maffiabirodalom hatása erősebb, még a migránsveszély tudatosítása is nagyon csekély mértékben történt meg.

Pozitív kilátásokról azonban csak Közép-Európa keleti felében beszélhetünk. Velünk ellentétben, Németországban tragikusak a helyzet. Ott a globális maffiabirodalom hívei, katonái, például az antifák annyira erősök és gyűlöletük annyira ki van élezve a német nemzeti öntudattal szemben, hogy egy a miénkhez hasonló nemzeti fordulat szinte biztosan polgárháborúhoz vezetne. Ennek kimenetelébe pedig jobb nem belegondolni. Az új német kormány által megkezdett szigorítások, az új bevándorlók helyzetének várható rendezése munka illetve tanulás révén, illetve a beilleszkedésre nem hajlandók kiutasításával talán sikerül fokozatosan megindítani a változásokat. A jövő évi európai parlamenti választások után pedig reméljük, hogy a némethez hasonló változások indulhatnak be Európa szerte.

Hogyha sikerül elérnünk biztonságosabb, külső fenyegetésektől mentes időket, várhatóan ismét előtérbe kerülnek a lejegelt konfliktusok. Ezek kibeszélését, kezelését ajánlatos lenne minél hamarabb megkezdeni.

Eurábia és maradék Európa?

Bat Ye’or szerint a dzsihád célja már 1300 éve az, hogy a világ nem muszlim népeit szolgává tegyék, ahogyan azt már rég megtették Közel-Keleten. A világ kalifátus kiépítésének folyamatában Eurábia, vagyis az iszlám Európa 2050-re megvalósul. A most folyó invázió során Európába érkező tömegek kulturálisan közel sem egységesek, de egyértelmű, hogy köreikben domináns a becsület kultúrakomplexuma. Vallás szempontjából pedig az ezzel harmonizáló szunnita mohamedán vallás, a legerősebb rendszerező politikai elv pedig az iszlám fundamentalizmus. A hagyományos iszlámra rakodott nyugati gyűlölet kultúrakomplexuma jegyében született az iszlám állam, melynek katonái most afganisztáni és észak-afrikai bázisaik mellett kalifátusuk európai részét szervezik meg. Ez egy háború. Egy nagyon piszkos háború, melyben áldozatok az őslakók, de a bevándorló tömegek nagy része is az, hiszen egyértelmű, hogy a most kapott juttatások forrása előbb utóbb kimerül.

Forrás: FreieWelt

Nyugat-Európa iszlámosítása immár visszafordíthatatlannak látszik, kérdés csak az, hogy mi lesz az Európai-unió keleti felének sorsa? Minket is elárasztanak a muszlim bevándorlók, vagy nem? Az esetben, ha nem, egybe marad-e az EU vallási megoszlottsággal, vagy ketté fog szakadni, netán teljesen felbomlik?

Mivel hatalmas erők állnak a folyamat mögött, nem tudjuk mit hoz a jövő, nem tudjuk mi lesz ennek a háborúnak a kimenetele, de reméljük lesznek olyan területek, lesz olyan maradék Európa ahol még az őslakók határozzák meg a folyamatokat, mindenek előtt a határok lezárásával. Azonban még a határok lezárása és minden illegális bevándorló kiutasítása sem jelentené a folyamat végét.

A bevándorlók integrálásának korlátai

A maradék Európa azon részében ahol már jelen vannak bevándorlók, de még nem a bevándorlók integrálják, tüntetik el az őslakókat, legfontosabb feladat a kritikus tömeget el nem ért bevándorlók integrálása lesz. Ezen a téren követendő modellnek tekinthetők a Magyarországon a leszakadt cigány csoportok integrációjáért tett intézkedések. Vagyis az integráció megvalósításának legfontosabb eszköze az, hogy minden segély, juttatás valamely kötelezettség teljesítéséhez legyen kötve. Minden menekültnek biztosítani kell valamilyen közmunkát kötelező módon egybekötve nyelvtanítással, az európai kultúra és valamely mesterség oktatásával, vagy továbbtanulással és csak ennek fejében kapnának pénzt.

A jövő szempontjából a legfontosabb azonban a gyermekek oktatása. A becsület kultúrakomplexumához való tartozás a gyermek fejlődése során hat éves korban befejezett folyamat. E kor után visszafordíthatatlan. A becsület kultúrakomplexumának legyőzése tehát egyedül egy nagyon jól átgondolt és kőkemény következetességgel megvalósított óvodai és iskolai programmal lehetséges. Nyugat-Európában ennek pontosan az ellentéte van folyamatban: az őslakos gyermekeket is a mecsetekbe viszik, ott tanítják imádkozni őket. Az iszlám vallás elfogadása azonban nem viszi át az embereket automatikusan a becsület kultúrakomplexumába, amint az a volgai tatárok, kazakok és más északi mohamedán népek példája egyértelműen bizonyítja, viszont ezek a gyermekek már velük fognak szimpatizálni és megvan az esélye annak, hogy idővel tanítómestereikhez fognak hasonulni. Ez a forgatókönyv lényegében Michael Houllebeq regényének megvalósítását vetíti előre. Nyugat-Európa politikusai ezt a vegyes, északi és közel-keleti muszlim világ lehetőségeit kihasználva elvileg a becsület kultúrakomplexuma ellen is felvehetnék a harcot, de addig, amíg nem is tudnak, illetve nem akarnak tudni létéről sem, mennyi esély van erre? Eddig sem törődött senki az Európán belüli becsület kultúrakomplexumával.

A rendpárti állammodell

Visszatérve azokra, akik legalább mára már felismerték a veszélyt, az ellene való harcnak nyilván csak a kihágásokkal, normaszegéssel szembeni nulla tolerancia jegyében lenne értelme, ami a beilleszkedésre képtelenek azonnali kiutasításával járna. A megvalósításnak tehát mindenképp előfeltétele lenne a határozott erő felmutatása, ami a határok nélküli világ megteremtésére törő globális erőkkel való végleges szembefordulás esetén még Nyugat-Európában is megvalósítható lenne. E folyamat eredményeként a bevándorlók száma ott is töredékére zsugorodhatna, de a kevés itt maradó Európa hasznos polgárává válhatna. Tekintettel arra, hogy a bevándorlók döntő többsége a becsület kultúrakomplexumát képviseli, nagyon kicsi lehet azoknak az aránya, akik fennmaradnának a rostán. Nagyon valószínű, hogy sokkal több keresztény fekete-afrikai, mint mohamedán közel-keleti.

A fentiek végrehajtására azonban csak akkor lenne bármely országnak erkölcsi alapja, ha az összes állampolgárától megkövetelnénk ugyanazt a fegyelmet, amit a bevándorlóktól. Az igazság ugyanis az, hogy a becsület kultúrakomplexumának és politikai szélsőségeknek a jelenléte, az eltömegesedés, az erkölcsök lazulása már a bevándorlási hullám előtt az Unió lassú halálát vetítette előre. A terrorizmus eszkalálódásával és a menekülthullámmal tehát nem történt más, minthogy az eddigi negatív folyamatok a paroxizmusig fokozódtak. További létünknek tehát bármennyire is visszatetsző egyeseknek, a nagyon szigorú rendpártiság az ára.

Az EU keleti felének országai még a mai úton haladva is fenn tudnak maradni, de a kihágásokkal szembeni nagyobb intolerancia nélkül messzire nem jutnak. Nyugat-Európán viszont már csak a Szingapúri recept segíthetne, vagyis a demokratikus államberendezkedés mellett nulla tolerancia minden kihágással szemben. A jelenlegi út azonban egyértelműen afelé mutat, hogy Nyugat-Európában egy idő múlva a kőkemény közel-keleti mintájú diktatúra modellje valósul meg, vagy ami valószínűbb, egy bűnbandák uralta anarchia alakul ki tehetetlen korrupt bábkormányokkal.

Amint a szingapúri példa mutatja, a globális maffiabirodalom uralta fősodratú sajtó rágalmai és a politikusok többségének félelmei ellenére egy erős, rendpárti állam nem jelent szükségszerűen diktatúrát, de a kapcsolati rendszerek közül törvényszerűen a tekintély rangsorolás megerősödésével jár. A jelen feltételek mellett erre ugyanolyan égető szükség van, mint a másik, eddig csak említett kultúrakomplexum, a közösségi megosztás és az egyenlőségi összemérés erősítésére, és vele ellentétben a piaci árszámítás valamint a becsület és a gyűlölet kultúrakomplexumának maximális háttérbeszorítására. Mindezek megvalósítása esetén nyilván háttérbe szorulnának a globális maffiabirodalom birtokában álló bankok és multinacionális cégek, és megvalósítható lenne egy a természetet tisztelő, azt regeneráló emberi mértékű boldog társadalom.

Istenem! Hol állunk mi még ettől?

Mindez azonban a jelenlegi kilátások mellett csak álom.  GDP helyett nemzeti boldogság csak Bhutánban van. Kérdés, hogy ők meddig bírják a nyomást. A globális maffiabirodalom gyengül ugyan, de még mindig nagyon erős, miközben nemcsak Kína, de Oroszország is erősödik. A maffiabirodalom belső köreinek ellentéteit megmutatta Trump megválasztása és Soros elmérgesülő viszonya a cionistákkal. A mostani folyamatokat azonban ez nemigen zavarja meg. A barna bőrű Európa megvalósulását Coudenhove-Kalergi még hosszú spontán folyamatnak képzelte el. Thomas Barnett azonban ezt már a globalizmus kiterjesztésére, a világállam megteremtésére szolgáló fegyvernek tekintette. A lényeg pedig az, hogy a Popper féle nyílt társadalom eszméjével összekapcsolva ez totális Európa ellenes háborúvá vált, a maffiabirodalmat pedig gyengülése egyre idegesebbé, kiszámíthatatlanabbá teszi.

A bizonytalanságból fakadó veszélyforrás miatt még jobban oda kell figyelni a birodalom legfőbb geopolitikai doktrináira. Az Oroszországgal szembeni hisztéria egyértelművé teszi, hogy a Trianoni békediktátum óta folyamatosan érvényben van a MacKinder doktrína, miszerint a világ ura csak az lehet, aki uralja a világ szívterületét, vagyis lényegében Oroszországot, melyhez az út a peremterületek belső gyűrűjén, tehát többek közt Kelet-Európán keresztül vezet. Amint Ukrajna esete mutatja, ezt a mai napig halálos komolyan veszik. Az Iránnal szembeni háborús hisztéria pedig azt tanúsítja, hogy a Mackinder doktrína az amerikai héják fejében elválaszthatatlanul összefonódik Izrael állam védelmével. Azok a politikusok akik útjukban állnak akár az életükkel is fizethetnek. E bajok halmazát tetézi, hogy a globális maffiabirodalomnak és a nemzeti Amerikának egyaránt érdeke Európa és Oroszország párhuzamos gyengítése a legkülönbözőbb hazug ürügyek alatt embargókkal azért, hogy gazdaságilag ne tudjanak egybekapcsolódni.

Csak hintapolitikát ne!

Ma is sokat tanulhatunk tehát a birodalmak közt morzsolódó Erdély halálos hintapolitikájából, vagy az1848-as forradalomból, de akár 1956-ból is. Amikor az erdélyi fejedelmek közöl valamelyik Habsburg szövetséget keresett, valós uraik a szultánok azonnal nyakukra küldték a tatár hadakat. Eme büntető hadjáratok eredményeként pusztult ki Erdély lakosságának többsége és így tudtak helyükbe betelepülni a románok. 1848-ban pedig, ha a trónfosztás helyett megelégedtünk volna egy József nádor uralma alatt elkülönülő Magyar Királysággal, akkor talán jobb pozícióba kerültünk volna, mint a kiegyezés után. Kossuth és társai azonban szemben Széchenyivel már a globális maffiabirodalom és a gyűlölet kultúrakomplexumának hatása alatt álltak. 1956-ban pedig 1848-hoz hasonlóan a legtisztább hazafias érzelmek is e hatások alatt működtek.

1956 után napjaink paradoxona, hogy minden politikai irányzat ugyanarra a 48-as hagyományra épít mint ahogyan Franciaországban a francia forradalom a politika „szent Grálja”. A magyarországi jobboldal azonban a gyűlölet kultúrakomplexumát levetve már rég Széchenyi nyomdokain jár, míg a baloldali ellenzék Kun Béla hagyatékára cserélte Kossuthét azzal a különbséggel, hogy a Szovjet Unió helyett most a globális maffiabirodalom lelkes és feltétel nélküli kiszolgálója. A birodalommal szembeni ellenállás most teljes mértékben a kormánypártok kezében van. A hasonlatok ellenére azonban ez nem Dávid és Góliát küzdelme. Ezt nem lehet egy parittyagolyóval elintézni. Helyzetünk most is ugyanolyan mint az Erdélyi Fejedelemség korában volt.

Most is ugyanaz a lényeg: a meglévő szövetségest nem szabad elárulni, de még a minket katonai erővel sakkban tartó birodalommal sem szabad nyíltan szembefordulni. Vagyis eszünkbe ne jusson kilépni az Unióból, vagy a NATO-ból. Ha netán Oroszországgal szövetkeznénk titokban, akkor még lengyel testvéreinket is magunkra haragítanánk. Ugyanakkor az USA csicskásaivá sem szabad válunk, mint Románia, hanem tovább kell haladnunk az Unión belül saját visegrádi, tehát mindaddig kelet-közép-európai (és nem közép-kelet-európai) utunkon okosan feszegetve a határainkat, hogy ebből teljes közép-európai legyen. Politikusain java mindezzel nyilván tisztában van, de a laikusok számára talán nem árt ezeket az összefüggéseket megemlíteni.

Nemzeti egység és függetlenség

Mondhatni ez a kettő az, ami nincs, pedig nagyon kéne. Első pillantásra lehet, hogy nem egyértelmű, de a nemzeti egység és a függetlenség szorosan összefügg egymással. Hogyha megnézzük milyen törésvonalak mentén állnak szemben a magyar nép egyes csoportjai, már érthetővé válik az összefüggés.

A legfőbb politikai törésvonal

A magyar nép, számtalan más néphez hasonlóan annak alapján bomlik két táborra, hogy tagjai közül ki mennyire áll a globális maffiabirodalom hatása alatt. Az organikus társadalmi viszonyok hívei lényegében az isten, haza, család hármasát fogadják el még akkor is, ha nem vallásosak és az isten fogalmát a természettel, az univerzális törvényekkel helyettesítik be. Azon kívül a lokalitásnak a globális érdekek elé való helyezése sokak számára akkor is fontos, ha nincs nemzeti elkötelezettségük. A globális maffiabirodalom bűvkörébe kerültek viszont egyre jobban elidegenednek ettől a hierarchiától, számukra az egyén áll a középpontban. E tábor tagjai az elidegenedés fokától függően helyezkednek el azon a skálán, amely az isten, haza, család hármasának sorban való elvetésétől a nemek kettősségének a megsemmisítése felé halad, hogy az új ideológia mennyire hatott rájuk.
Az igazi választóvonal azonban az ellenségkép. A különböző népek esetében ez nyilván eltérő lehet, de Magyarországon az első csoport szerint országát a globális erők fenyegetik, míg a másik szerint az országon belüli kiskirályok, oligarchák, kizsákmányolók a legfőbb ellenségek, és a globális maffiabirodalommal kapcsolatos információk csak összeesküvés elméletek. Az internacionalista tábor legfőbb fegyvere a gyűlöletkeltés, melynek szerves része, hogy ellenfeleit vádolja ezzel.
Ez a hozzáállás törvényszerű, hiszen a becsület kultúrakomplexumának és származékainak így a gyűlölet kultúrakomplexumának, a piaci árszámítást alkalmazó szervezeteknek és magának a maffiabirodalomnak is állandó kísérője a terror valamely durvább, vagy kifinomultabb változata. Napjainkban ennek a terrornak a legfőbb eszköze a fent leírt, a belső hatalmakra “oligarchákra” irányuló gyűlöletkeltés, amellyel a létező összes államalakulatot igyekszik fellazítani, az összes társadalmat atomizálni, hogy minden politikai pozíciót a globális maffiabirodalom helytartói foglalhassanak el. Az “oligarchák” és a “korrupció” iránti frontális támadás történelmileg annak a folyamatnak a része, mely során előbb az koronás főket, feudális urakat és az egyházat támadták és köztársaságot, nemzetállamot követeltek, majd magát a nemzetet, az államot és ezzel párhuzamosan a családot igyekeznek lebontani, határok és struktúrák nélküli világállam teremtése céljából.
Az új ideológiát gyártó társadalmi mérnökök a nyílt társadalom megvalósítására irányuló migrációval azonban túllőttek a célon, azzal még a globális maffiabirodalomnak közvetlenül el nem kötelezett tömegeket, illetve az organikus társadalmi modelltől még csak félig elidegenedetteket is a nemzeti táborba terelik, mert e személyek biztonságukért cserében hajlandók elviselni „tolvaj oligarcháikat” is. A nemzeti táborba kerülve viszont van rá remény, hogy lassan felismerik a valós helyzetet.

A nemzeti szuverenitás és függetlenség kérdése

Az EU-ba lépéssel Magyarország feladta függetlenségének egy részét, ami önmagában nem lenne baj. Azonban a fentiek ismeretében nyilván nem kérdés, hogy az EU nem egy független politikai entitás. A világot uraló pénzügyi és gazdasági szervezetek a tekintély rangsorolás alapján működnek, egymáshoz való viszonyukat pedig a piaci árszámítás alapján rendezik. A piaci árszámítás legfőbb célja viszont a profitmaximalizálás, minek érdekében a társadalmi felelősségvállalás és az adófizetés alól maximális mértékben kivonják magukat. A liberális ideológia által fetisizált piaci árszámítás az egyenlőtlen felek között az erősebb dominanciájához, a gyengébb kliensi helyzetbe kerüléséhez vezet. Ezáltal a nemzetközi pénzintézetek, multinacionális vállalatok és államok egymáshoz való viszonyában is tekintélyrangsorolási kapcsolati rendszer alakult ki. Eme formációk közül a nyugati világban egyértelműen a pénzintézetek és az általuk birtokolt multinacionális cégek a legerősebbek, az EU és a tagállamok viszont egyre lejjebb kerülnek a rangsorban.
A függetlenség legfőbb záloga tehát mindenekelőtt a valóban független pénzrendszer és a nemzeti tulajdonú gazdaság megerősödése lenne. Mindaddig azonban, amíg a globális maffiabirodalom uralja a világ eme részét, amelyben élünk, vagyis mindaddig, amíg a Fed korlátlanul nyomhat pénzt, az eurót és a forintot is felügyelő Európai Központi Bank viszont a dollár alá van rendelve, nem beszélhetünk függetlenségről. Tökéletesen igaza volt Garfield elnöknek abban, hogy aki az USA pénzmennyiségét irányítja, az minden iparág és a kereskedelem abszolút ura. A Fed a karmester, ő határozza meg a pénzmennyiséget, tehát magában az USA-ban is a Fed mögött álló valós személyek a szuverének, nem pedig az amerikai nép. A nyugati világ államainak jegybankjai pedig elvileg függetlenek az illető ország kormányától, de nem függetlenek a Fed-től. Ezek szerint az EU-ban is a Fed mögött álló néhány személy, család a szuverén! Az amerikai jegybank szoros kapcsolatban áll a legnagyobb amerikai bankok hálózatával, melyek tulajdonosai közösek. A fenti bankok közül is kiemelkedik a Goldman Sachs azáltal, hogy a globális maffiabirodalom érdekeinek képviselői onnan kerülnek át legtöbben a politikai életbe.
Elsődleges érdekünk tehát a függetlenség kivívása. A magyar jegybank rendkívül hátrányos helyzetből indulva bravúros lépésekkel bekerült a kedvezőbb helyzetű, aránylag nagy mozgástérrel rendelkező európai jegybankok közé. A valóban független pénz nyomására a jelenlegi struktúrák keretei között azonban semmi remény sincs; a jelenlegi struktúrák gyökerei nagyon mélyek, kitépni nem lehet őket. A globális maffiabirodalom vehemensen védi pozícióit, semmi jele a kompromisszumkészségének. Nem látszik lehetőség arra, hogy nyílt tárgyalásokat követelhetnénk ki, és olyan alkut köthetnénk, amelyben mindegyik fél nyer, pedig talán nekik is ez lenne az érdekük. Az eddigi rendszer ugyanis csődbe jutott. Ez az út egyértelműen az EU-nak az USA-tól és mindkettőnek a távol-keleti világtól való végleges lemaradásához vezet, amely lemaradás a dollár tulajdonosainak sem lehet az érdeke, hiszen ők is egyre inkább háttérbe szorulnak Távol-Kelet mögött. Úgy tűnik azonban, hogy a globális maffiabirodalom kényszerpályán mozog. Oly mértékben gyakorolta be a válságkeltés (pénzügyi válság, háború, stb), kölcsönnyújtás, majd ennek fejében az uzsorakamat mellett privatizáció révén való harácsolást és számtalan más módszerrel való gyors vagyonszerzést, hogy ez a folyamat piramisjátékká vált, nem tudja abbahagyni amíg össze nem omlik. Sajnos nem tudhatjuk összeomlásakor mit nem temet maga alá.
Számunkra az egyetlen járható út valószínűleg az, hogy a birodalom gyengülését kihasználva egyre erősödünk anélkül, hogy Európán kívüli hatalmaknak köteleznénk el magunkat, mígnem eljön a napja a valódi függetlenségnek.