Embertan

A rendszerelmélet és hierarchia-elmélet alapján álló globális antropológia egy nagyon jó tudományelméleti, tudományfilozófiai háttér, amely kimutatja az eddigi kutatás hiányosságait. A testi, lelki és szellemi szféra szétválasztásával legélesebben éppen a társadalomra erőltetett új liberális áltudományos szemlélet abszurd és káros voltára világít rá (lásd előző írásomat). A homoszexuális propaganda által kiváltott indulatok minden korábbinál aktuálisabbá tették a szembenézést a humán tudományok politikai terheltségével, a liberális ideológia és az úgynevezett politikai korrektség nevében terjedő áltudományok szembeállítását a valódi tudományossággal. A propaganda célú, kézi irányítású tudományszemlélet alapja a kontra-náci Frankfurti iskola, amelynek tanításai alapján Hitler kifordított kabátját húzzák a világra, és a tudományos oktatásban kontra-Mengelék seregeit igyekeznek kinevelni.

A humán tudományokban a filozófiától a gazdaságtanig megvannak a helyes, stabil alapok, melyekre építeni lehet, csupán ideológiai hozzáállás kérdése, hogy azt megtegyük. Egyes szakterületeken viszont úgy elméleti, mint gyakorlati szinten nagyon határozott kiállásra van szükség. Ilyen a fejlődés-pszichológia, pedagógia, mely területen határozottan szembe kell fordulni a gender elmélettel. Nincs napirenden, de lényegében ugyanilyen kulcsfontosságú a szociálpszichológia, amelynek keretén belül a kultúrakomplexumok tanulmányozása meghatározó jelentőségű, különös tekintettel a becsület kultúrakomplexumára. A gond az, hogy ezt a problémakört valósággal eltitkolják. Az ELTE Szociálpszichológia tanszékén például, ahol a „társadalmi előítéletek, szociális identitás, kisebbségi identitás, társadalmi nem kutatás, a test szerepe az elutasításban” a kiemelt érdeklődési terület, tudtommal a népek, világrészek közötti különbségekkel, a kultúrakomplexumok kérdésével egyáltalán nem foglalkoznak.

Sajnos az ELTE-n kívül sem tudok róla, hogy tudományos körökben foglalkoznának valahol a kérdéssel, hacsak a múlt világához tartozó érdekességként nem említik, pedig az észak-déli szembenállás, a keresztény és a mohamedán világ közti ellentétek ugyanúgy ebben gyökereznek, mint a konzervatívok és balliberálisok közötti kibékíthetetlen ellentét, ugyanis az utóbbiak ideológiája szintén a becsület kultúrakomplexumában gyökerezik. A legsúlyosabb vetülete a kérdésnek, hogy amikor valaki a hagyományos európai értékek nevében védekezni próbál a vele szemben álló bűnözői csoportok szubkultúráival, vagy agresszív idegen kultúrákkal, akkor a balliberálisok összemosva a kulturális szintet a genetikaival, rögtön rasszizmust kiáltanak.

A kultúrák, szubkultúrák közti különbségeket tagadó hamis egyenlőség jegyében születnek a segélyekre, alapjövedelemre építő politikai akciók is, szemben a hagyományos értékeken nyugvó munkaalapú társadalmat támogató politikával.

A humán tudományok terén vannak más elhanyagolt, illetve félremagyarázott területek is. Ilyen például néhány őstörténeti kérdés. Ezek közül legakutabb az emberiség bölcsőjének, korai történetének kérdése. A csak egy nem által örökölhető genetikai markerek kutatási eredményeinek félremagyarázásából születet „ki Afrikából” elméletből dogmát csináltak és egész ipart építettek rá. Az igazság az, hogy a modern ember korai hullámai Dél-Ázsiából kerültek ki, innen népesítették be például Ausztráliát. Afrika nem bölcső, hanem a legnagyobb refúgium, ahol nagyon archaikus markerek maradtak fenn. Eurázsiában viszont a jégkorok, özönvizek, vulkánkitörések elpusztították a legöregebb markerek hordozóit. A Toba szupervulkán 70.000 évvel ezelőtti kitörése nyomán kipusztult dél-ázsiai területekre apró termetű, fekete bőrű, göndör hajú afrikaiak költöztek be. 60.000 évvel ezelőtt viszont Észak-Kínából megindult világhódító útjára az, az embercsoport, amely asszimilálta a neandervölgyiek maradékait és uralkodóvá vált az egész világon. Ennek a két, egymástól független és ugyancsak eltérő fajsúlyú népmozgásnak az egybemosásából gyártották a „ki Afrikából” elméletet.

Az egész emberiség szempontjából nyilván nem ilyen jelentőségű, de a magyarság és az európai népek szempontjából ugyancsak fontos az indoeurópai és az uráli népek őstörténetének tisztázása.  Az indoeurópaiakkal kapcsolatban legismertebb, egyúttal legelfogadottabb a sztyeppei eredet elmélete, amely régészeti alapokra épül. Itt rögtön megállapíthatjuk, hogy ez éppen régészeti alapon kizárt, ugyanis az indoeurópai népekre markánsan a halotthamvasztás jellemző, az egyéb temetkezési formák másodlagos, vagy idegen eredetűek. A sztyeppei népekre viszont döntő módon a korhasztásos temetés volt jellemző, amint az uráli népekre is. Régészetileg az uráli népeket egyértelműen a sztyeppei kultúrák kapcsolják össze, vitatkozni csak azon lehet, hogy közülük melyikek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem lehetett minden sztyeppei ősnép volt uráli nyelvű. Az indoeurópaiak egyértelműen közép- és délkelet-európai származásúak, kelet felé pedig Kis-Ázsián és Iránon keresztül vándoroltak. A nyelvet sokkal nehezebb területhez kötni, ráadásul a genetikai állomány is jobban kötődik a területhez, mint a nyelv. Egy alaposabb, precízebb analízis azonban a ugyanazt a képet vetíti ki, mint a régészet.

kissé tágítva a globális antropológia kereteit, érdemes szólni az ember és környezete kapcsolatának legégetőbb kérdéseiről is néhány szót. Laikusként, a globális felmelegedés, a klímaváltozás tanulmányozásához szükséges szakismeretek teljes hiányában természetesen csak a különböző vélemények, állítások logikai egybevetéséből tudok következtetéseket levonni. Ami viszont a kérdés ökölógiai részét illeti, ott már rendelkezek némi ismerettel.

Mindenekelőtt életbevágóan fontos kérdéskör a klímaváltozás okainak tisztázása. A világgazdaságot meghatározó tényezővé lépett elő az a hipotézis, miszerint a klímaváltozásért az emberiség által kibocsátott széndioxid okozta üvegházhatás a felelős. Ez a tézis ezer sebből vérzik. Tudtommal konkrét számításokat a széndioxid üvegházhatásával kapcsolatban egyedül dr. Miskolczi Ferenc végzett el, aki pontosan azért hagyta ott a NASA-t, mert számításai figyelembe vétele nélkül bocsátottak ki, és bocsátanak ki azóta is hamis jelentéseket. Miskolczi tanulmányában egyedül azt tudják kritizálni, hogy a légkör vízgőz tartalmával kapcsolatban elavult adatokra épít, Miskolczi adatai szerint a légkör víztartalma csökken, de az valójában növekedik. A lényeg talán pontosan ez! Miskolczi kiindulópontja az az egyszerű tény, ami a magam fajta laikus számára is egyértelmű. A légkörben lévő szilárd és cseppfolyós részecskék nyilván összehasonlíthatatlanul jobban visszaverik a fényt, mint bármely gáz. Ezért az üvegházhatásért döntő mértékben a vízgőz a felelős, nem a széndioxid, vagy bármely más gáz. Kritikusai tehát tulajdonképp igazolják Miskolczi széndioxiddal kapcsolatos számításait? A növekvő üvegházhatással kapcsolatban nem a széndioxid kibocsátást kéne vizsgálni, hanem inkább azt, hogy mitől növekszik a vízgőz mennyisége a légkörben?

Talán nem járunk messze a valóságtól, ha a klímaváltozásban legfőbb tényezőnek az emberi tevékenység révén egyre fokozódó hő kibocsátást tekintjük. Az általunk elhasznált energia nem vész el, hanem nyilván a talaj és főként a légkör felé sugároz. Az egyre több betonfelület, a talaj el sivatagosítása pedig a napfényt is fokozott mértékbe veri vissza. Nem tudom mi a véleménye erről a meteorológusoknak. Az egyre több, egyre hevesebb viharok milyen mértékben függenek össze a Föld felületének megváltoztatásával? Az egyre erősebb hő kibocsátással? Mindezek ellenére például a naptevékenység tizenkét éves periódusú növekedése és egyéb kozmikus tényezők az emberi tevékenységnél összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben befolyásolják a föld hőháztartását. Tehát ne értékeljük túl tevékenységünk hatását, de ne értékeljük alul sem. Tevékenységünk az időjárás drasztikus megváltozásában jelentkezik leginkább, de ott van még a mérhetetlen környezetszennyezés, környezetpusztítás.

Ebben az apokaliptikus folyamatban pedig a széndioxid inkább barátunk, mint ellenségünk, hiszen a növényzet fő éltető eleme. Ugyanakkor a növényzet a megváltozott körülmények közt sokfelé ellenségünk, hiszen az erdőtüzeket táplálja. Ez ellen viszont az állatvilág lehet a segítőnk. Ausztráliában a bozótégetés, majd a serkenő új füvet lelegelő kenguruk állíthatják meg a bozóttüzet. A mediterrán térségben, vagy Californiában a fák közti bokrokat lelegelő kecskenyájak, adott helyeken pedig a juhok, és egyéb legelő állatok. Ne bántsuk a teheneket sem a vízfogyasztásért, és főleg ne a felböfögött széndioxidért!  Az esőerdők irtásáért talán többet tehetnénk még, de az esőerdők beszűkülést a spontán tüzek miatt nem lehet megakadályozni. A száraz évszaknak a klímaváltozás miatti meghosszabbodása ugyanis elkerülhetetlenül erdőtüzekhez vezet.

Vannak még olyan a globális antropológia területén kívüli eső kérdések is, melyeket már csak teljesen kívülállóként tudok a hierarchia-elmélet alapú rendszerelmélet szemszögéből megközelíteni, és mintegy tudományfilozófiai értelemben mutatni rá hiányosságaira. E hiányosságok oka többnyire szintén politikai ideológiai manipuláció.

Az einsteini téridő és a hagyományos éterelmélet tulajdonképpen nem zárja ki egymást, hiszen rendszerelméleti alapon feltételezhetjük egy az elemi részecskék alatt is vannak hierarchikus szintek. Így a hagyományosan éterinek nevezett részecskék felelősek a gravitációért, amint azt már 1690-ben tisztázta Nicoles Fatio de Dullier. Dullier elmélete viszont csak akkor érvényes, ha az éter sugárzás, de nyilván nem elektromágneses sugárzás, ahogyan azt többek közt Nikola Tesla is elképzelte, hanem az elemi részecskéknél alacsonyabb szintet képvisel és „összetett”, ahogyan minden tévedése ellenére világosan látta Tom Van Fandern. Ez esetben pedig az einsteini téridő tulajdonképpen az éteri szinten zajló események összefoglaló megnevezése. A gravitációs hullámok például a téridő létével együtt a legkevesebb egy éteri szint létezését is igazolják. Ugyancsak éteri szint lehet az alapja a Louis de Broglie féle vezérhullámnak is, amely megmagyarázza a „két rés kísérletet”. Az elemi részecskék alatti hierarchikus szintek másik bizonyítéka a fekete anyag és energia. Ugyanakkor feltételezhető, hogy az elérhető sebesség összefügg a mozgó elem nagyságával. Nyilván nem érheti el a fénysebességet az űrhajók, mint az elemi részecskék világában. Az elemi részecskéknél nagyságrenddel kiseb részecskék világában létezhet a fénysebességnél nagyságrenddel nagyobb sebesség „szuperfény”, amellyel magyarázható a kvantum összefonódás jelensége. Mindezek alapján talán meglehetne alkotni egy valós egységes fizikai elméletet, egyúttal cáfolni lehetne olyan tudománytalan elképzeléseket, mint a húrelmélet, és nem kéne részecskegyorsítókban hajkurászni a nem létező gravitont.

Közvetlenül nem függ össze a fentiekkel, de mivel hamis analógiára épül, érdemes lenne megvizsgálni a fúziós energia kérdését. Az elképesztően sok pénzt felemésztő kísérletek annak idején abból indultak ki, hogy a Napban a hidrogén folyamatos fúziója valósul meg. Azóta már tudjuk, hogy ez nem így van, hanem a hidrogénbombákéhoz hasonló iszonyatos robbanások egymásutánisága szabadítja fel az energiát. Kérdem, vajon meglehet-e valósítani földi körülmények közt azt, ami még a Napban sem lehetséges? Bár ne lenne igazam, és mégis sikerülne.