Embertan

A magyar és a hun nyelv

Az alábbi írást gondolatébresztőnek szánom és remélem, összeállhat egyszer egy olyan kutatócsoport, melyben ott lesznek mindazon nyelvek szakértői, melyek szükségesek a téma kimerítő feldolgozásához. Az alábbiakban amennyire hiányos ismereteim megengedik a keleti hunok, vagyis xiongnuk nyelvének megfejtésére irányuló néhány tanulmány anyagát próbáltam revízió alá venni és más megközelítési lehetőségeket is feltárni.

A számtalan megfejtési kísérlet ellenére a kevés nyelvi adat miatt a hunok nyelve a mai napig ismeretlennek tekinthető. A történészek számára mára általánosan elfogadottnak mondható, hogy az európai hunok a keleti hunoknak, vagyis xiongnuknak a leszármazottai, de ez nem garancia arra, hogy nyelvük is azonos volt. Nyelvészeti szempontból még a kínai lejegyzésű xiōng-nú és túlsó végen a latin hun, hun(n)i „hunok”, és a köztük lévő nyelveken lejegyzett alakok egyeztetése nem problémamentes (Athwood 2012). A képet bonyolítja még, hogy mindkét birodalomban biztosra vehető a többnyelvűség. Jellemző például, hogy a néhány feljegyzett európai hun közszó egyértelműen valamely őslakos népességtől származik: kamon, vagy kamos „árpasör”, v.ö. kelta vagy pannon camum, camus „u. az”; medos „mézsör”, melynek megfelelői a környék számtalan nyelvében megvannak, pl. kelta medu „u. az”; vagy a homályos eredetű strava „halotti tor” (Németh 218-220).

A valódi nyelvemlékek hiányában azt tartom járható útnak, hogy a hunok nyelvének a környező európai nyelvekre, első sorban a germán nyelvekre gyakorolt hatásából vonjunk le következtetéseket. A germán hangeltolódások, a gótok megjelenésétől a német nyelv kialakulásáig legegyszerűbben ősmagyar, vagy ős-oszét hatással magyarázhatók. A ős-oszét nyelvet a késői szarmata hullámok beszélhették, ők a gótokra és nem utolsó sorban a szlávok őseire lehettek hatással. Az a történelmi nép pedig, amely a felnémet nyelv kialakulásában játszott szerepet a hun lehetett. Azt nem tudhatjuk, hogy a hunok milyen nyelvet hoztak magukkal, de annak a nyelvnek a fonetikai rendszere az ősmagyarral és az ős-oszéttal egyező lehetett. A germán hun keveredés már Kelet-Európában megkezdődött és olyan intenzív volt, hogy a Kárpát-medencei hunok névanyaga inkább utal már germán, mintsem ősmagyar jellegre. A mai magyar nyelv tehát nem lehet ennek folytatása, hanem újabb, immár ómagyar jellegű néphullám(ok)hoz köthető. Ennek alapján feltehető a kérdés: az ősmagyarral egyező fonetikai hatásról honnan lehet tudni, hogy valóban magyar irányból jött? Onnan, hogy nem korlátozódik a fonetikára, hanem jövevényszavak is bizonyítják. Ebben az írásban néhány helyen még kitérek erre, de a téma megér egy külön tanulmányt.

A xiongnuk nyelvéről több ismerettel rendelkezünk, de az a több is felettébb kevés. Mintegy ezer xiongnu szót jegyeztek fel, de sajnos ezek többsége személynév, törzsnév, méltóságnév és csupán pár tucatnyi közszó alapján van remény beazonosítani az ázsiai hunok nyelvi hovatartozását. A korábbi időkben a legtöbben, így például Kurakichi Shiratori, Gustav John Ramstedt, vagy Annemarie Von Gabain, a török nyelvek irányából próbálták megközelíteni a xiongnu nyelvet, melyben mások, például Munkácsi Bernát, Paul Pélliot, vagy Sinor Dénes mongol nyelvet sejtettek mögötte. Ezután Ligeti Lajos majd Edwin Pulleyblank a jenyiszeji nyelvekkel való kapcsolatra terelte a figyelmet, Harold Bailey és Harmatta János pedig az iráni nyelvekkel rokonította a xiongnut. Valószínűleg a nemzeti érzések hatására számtalan mai török, illetve mongol nyelvű kutatót találunk, kik a maguk nyelvét vélik felfedezni a xiongnuban, mint például Ucsiraltu a mongol nyelvet. Az eddigi kutatók módszereit nem célom értékelni, de egy-egy szó kapcsán nem tudom azt megkerülni.

A gyanúba kevert nyelvek tágas tárháza elvileg már fonetikai alapon szűkíthető. Pulleyblank szerint a xiongnu esetében a lehetséges szókezdő l-, és n- hangok kizárják a török nyelvűséget (Pulleyblank 240.). Többek közt hasonló okok miatt zárta ki egyébként az európai hunok török nyelvűségét Moór Elemér. Érvelésük ellenére sokan kitartanak a török hipotézis mellett, Omeljan Pritsak például török nyelvi alapon „fejtette meg” a nehezen értelmezhető hun személyneveket. A személynevek azonban sajnos nem tekinthetők mérvadónak egy nyelv hovatartozásának megállapításában. Más szempontból viszont a kínai jelek feloldása körüli bizonytalanságok miatt nem szabad feladni még a török hipotézist sem a xiongnu nyelvvel kapcsolatban. A szókezdő l-, r- hangok esetleges megléte gyengíti a török és mongol rokonításnak, de nem mond ellent az iráni, vagy a Ligeti Lajos, Edwin Pulleyblank és Alexander Vovin által képviselt proto-jenyiszeji hipotézisnek. A már csak messze északon élő, sőt a ket kivételével, vagy talán már azzal együtt kihalt jenyiszeji nyelvek őseinek jelenléte a hun területeken egyáltalán nem zárható ki, azonban a fennmaradt pecsétnyomók valószínűsíthető szövegének nyelvtani szerkezete – legalább is annak a déli xiongnu nyelvnek a vonatkozásában, melyen ezek íródtak – kérdésessé teszi a jenyiszeji hipotézist. A jenyiszeji nyelvekben, amint a velük szegről-végről rokon archaikus kínaiban is, gyakoriak voltak a belragok, és egyes jenyiszeji nyelvekben az előragok voltak dominánsak. A xiongnuknál viszont eddigi ismereteink alapján kimondottan csak az utóragok jelenléte valószínűsíthető. A tipológiai érvek ugyan a nyelvrokonság szempontjából nem mérvadóak, de gondoljunk arra, hogy az archaikus kínai nyelvnek a vele rokon ős-jenyiszejihez egykor hasonló tipológiája észak felől főleg a xiongnu hatására változott meg. Az esetben viszont, ha mindkettő hasonló lett volna, inkább erősítették, nem pedig gyengítették volna egymás tipológiáját.

Az európai hunokkal kapcsolatban egyéb, például szláv, vagy akár gót hipotéziseken kívül, sokan vetették már fel a hun-magyar nyelvi rokonság lehetőségét is a magyar történelmi hagyományok alapján. Az európai hunokkal kapcsolatos sejtésemet azonban nem lehet automatikusan kivetíteni a xiongnukra. Az eddig említett szókezdő l- és r-, valamint az utóragok szempontjából azonban kizárni sem lehet a magyart. A fent említett török és mongol nyelvű kutatókhoz hasonló indíttatásból voltak újabb kísérletek a xiongnu-magyar összehasonlításra, így Csornai Katalin, Czeglédi Katalin és Obrusánszky Borbála felvetései, de ezek még nem tekinthetők a nyelvészet akadémiai értelemben vett tudományos ismeretei alapján elfogadhatónak.

A téma kutatásában új szempontot képvisel az Észtországban élő Jingyi Gao hipotézise, miszerint a xiongnu nyelv ugyan a jenyiszeji nyelvek közé tartozik, de az ugor eredetű magyar nyelv alaprétegét képezi (Gao). A gond csak az, hogy a három szóból melyekkel szabályos hangmegegyezéseket vél felfedezni, a tó és a hó uráli eredetű, tehát a jenyiszeji kapcsolat erre a korra tolódhat ki, a harmadik szó a só pedig valószínűbb, hogy kaukázusi eredetű. A távoli nyelvcsaládok közötti alapnyelvi egyezések gyakran ősi kapcsolatokra is utalhatnak, így például az uráli *towɜ „tó”, jenyiszeji *deˀG „tó”, munda *dak „víz” közül – feltéve, ha összefüggenek egymással – akkor a munda őrizheti az eredet jelentést, de az ilyen jellegű összefüggések magyarázatától még fényévnyi távolságra van a nyelvészet tudománya.

Ezekhez képest a hun-magyar viszony ugyancsak egyszerű. Annak ellenére, hogy a nyelvészek nem számolnak a hun-magyar nyelvi rokonság lehetőségével, a kérdést nincs jogunk megkerülni. Nemcsak „sportszerűségből”, vagyis nemcsak azért, mert nincs jogunk határozottan állítani olyasmit, aminek lényegében senki sem nézett utána, hanem ennél nyomósabb nyelvi okokból. A magyar nyelv szoros kapcsolata a török nyelvekkel nem szorul bizonyításra. Elhanyagolt terület viszont magyar nyelv külön életében végbement hangváltozások areális kapcsolatainak tanulmányozása. A magyar nyelvben végbement komplex spirantizációs folyamatot az iráni nyelvi hatásként értelmezték, aminek lehet valami alapja, azonban az ősmagyar hangváltozások elsősorban az altaji nyelvi areában végbement spirantizációs jelenségekhez is szerves módon illeszkedik. Nem kizárt tehát, hogy a magyar nyelv a közvetítője az altaji nyelvek felé az Eurázsián nyugat-keleti irányban széles sávban végighaladó jelenségnek. Elkerülhetetlen tehát ennek okait alaposabban megvizsgálni, egyúttal a kapcsolatok más aspektusait is revízió alá venni.

Az eddigi egyoldalú szemléletre jellemző, hogy a magyar nyelvnek a török és más nyelvcsaládok tagjaival közös szavainál gyakran tévesztették el a kölcsönzés irányát. Az árok és arat szavak megfelelői a török nyelvekben nem elemezhetők tovább, uráli vonalon viszont magyarázható az irt-arat <uráli *šurɜ, (UEW 491) szócsalád tagjaként. Máskor a valós helyzet felismerésének az akadálya, hogy egyes népekkel való érintkezés lehetőségét eleve kizárták. A török eredetűnek tartott ige szavunk sokkal valószínűbb, hogy a mongol üge átvétele, mintsem egy nem létező török szóé (TESz 2:191). A kölcsönzés természetesen mongol-magyar viszonyban is lehetett fordított irányú. Amellett, hogy több töröknek gondolt jövevényszó mongol eredetű lehet, a mongolban több magyar jövevényszó is van. A magyar eredetű mongol szavak megléte feltétlenül magyarázatra szorul, és ezzel ismét eljutottunk az esetleges magyar-xiongnu kapcsolat vizsgálatának szükségességéhez.

A magyar nyelvészek „mongol-fóbiája”, az uráli őshaza Uráltól nyugatra, a töröknek pedig attól keletre való helyezése mind olyan tétel, amely fölött rég elszállt az idő. E kérdésekben nehezen alakulhat ki a közel jövőben konszenzus, de eddigi kutatásaim alapján a finnugor nyelvek szintjén a Juha Janhunen székfoglaló beszédében (Janhunen 2014) felvázolt koncepció lehet, hogy közel áll a valósághoz. Azon a területen viszont ahol ő parauráli nyelveket sejt, valószínűleg az ősmagyar is jelen lehetett. A magyarra jellemző hangváltozások és más nyelvi kapcsolatok terén a mongol és török nyelvek mellett a szamojéd nganaszán és a „paleoszibériai” jukagir nyelv is szomszédja lehetett az Altaj-Szaján, illetve a Bajkál térségében egykor a proto-magyarnak. A proto-magyar, vagy egyszerűség kedvéért ősmagyar szibériai és más ázsiai areális kapcsolatai külön tanulmányt érdemelnek.

A Juha Janhunen és hasonló keleti őshazával kapcsolatos elképzeléseket azonban külön kell választani az urál-altaji nyelvrokonság hipotézisétől. Sinor Dénes például korábban az urál-altaji nyelvcsalád bizonyítékát látta a számtalan közös szóban, sőt közös nyelvtani elemekben. Élete vége felé már határozottan tagadta az urál-altaji nyelvcsalád létét. A közös elemek nyilván az uráli és altaji nyelvek erős kölcsönhatásaként terjedhetett el. A kölcsönzések irány mára már kibogozhatatlan. A közös elemek egy része rég kihalt nyelvektől származó közös kölcsönzés lehet, más része egymástól való kölcsönzés.

A közös közszavak és nyelvtani elemek mellett például hajdan határozószó és mongol megfelelője, nehezen választhatók el egymástól, és ugyanúgy lehet magyar, mint mongol eredetű. A magyar eredet mellett szólhat, hogy a hajdanhoz hasonló a majdan felépítése is (TESz 23). A hajdan eredeti jelentése nemcsak „egykor a múltban”, de „egykor a jövőben”, tehát lehetséges egy ősmagyar *χojtan, *qoitan ˃ ősmongol *χoitan, *qoitan „a jövőben” kölcsönzési irány. Mongol oldalról lehetséges, hogy az ősmongol *koji– „északi-, hátsó oldal” (mongol 55) szó fejleménye, a qoina „következő” szóhoz hasonlóan.

A kölcsönzés iránya ez esetben nem biztos, de vannak olyan összetett szavak, amelyek egyértelműen a magyarból kerültek a mongol nyelvbe. Ilyen például az ősmagyar *semsaj („szem”+”száj”= „arc”) ˃ ősmongol *samsai̯ „állati pofa” ˃ „orrcimpa”; ősmagyar *selbür (”szél”+„bőr”) ˃ ősmongol *čilbür „gyeplő”, amely Sztarosztyin véleménye ellenére (altaji 442.) nem valószínű, hogy meglett volna már a közös altaji alapnyelvben. Sokkal valószínűbb, hogy ősmagyar eredetű vándorszóként jutott el az altaji nyelvektől a kaukázusi oszétig (Abajev 519.). Pontosabban a hunok útja mentén jutott el a tunguz nyelvektől a kaukázusi oszétig.

Ismert, hogy a kölcsön- és vándorszavak mindegyik nyelvben jócskán meghaladják azok számát, melyek a nyelv ősi örökségét képezik. Valószínű, hogy annál is nagyobb mértékben, mint a kutatók gondolják. Eddigi vizsgálataim alapján a magyar nyelvben lényegesen kevesebb a valódi ősi örökséget képező lexikális réteg, viszont gyakori a rokon nyelvekből való kölcsönzés. A tolvaj szó például sokkal könnyebben magyarázható egy proto-szamojéd *tåläjə̑ „tolvaj” (szamojéd 146), vagy még könnyebben egy aránylag késői vogul tulmaχ „tolvaj” átvételeként, mint ugor kori örökségként. Szamojéd eredetű szó biztos, hogy több is van a magyarban. A magyar mű valószínűbb, hogy a proto-szamojéd *mej „csinál” átvétele, mintsem azzal közös uráli örökség (szamojéd 92). A proto-szamojéd *tə̑k-, *tə̑kkə̑l- „elrejt” és a szölkup taqqilko „összegyűjt” bizonytalan kapcsolatát (szamojéd 146)) érdekes módon a szamojéd jövevény magyar (be)takar, (be)takarít kapcsolatával lehet megerősíteni.

A fenti felismerések után biztos voltam benne, hogy az ősmagyar nyelv az ős-mongol és ős-török szomszédságában formálódott, de mivel a xiongnu nyelvet eme két néphez kötöttem, úgy gondoltam, hogy az ősmagyar a nyugati szomszédjuk lehetett. A xiongnu és az ősmagyar esetleges azonosságára végső soron Kovács Vilmos egyik írása hívta fel a figyelmemet, ezután kezdtem a xiongnu nyelvvel is foglalkozni. Előbb a meglévő egyetlen mondatra koncentráltam, majd az éppen kezembe kerülő tanulmányokból kezdtem kimazsolázni azokat a szavakat, melyek valóban közszavaknak tekinthetők. Így vettem sorra Kurakichi Shiratori, Alexander Vovin, Edwin Pulleyblank, Harold Walter Baylei, Anna Dybo, Ucsiraltu, tanulmányait, végül a Csornai Katalin fordította kínai krónikákból mazsoláztam ki, amit még lehetett. Ily módon nem egy teljes, de már reprezentatívnak tekinthető szóanyagot tudtam feldolgozni, amely mindenképpen objektívebb a korábbiaknál, mert nem csak azokat a szavakat válogattam ki, amely az általam preferált nyelvhez illeszthetők, ráadásul azokat – amennyire hiányos tudásom megengedte – nemcsak a magyar, hanem minden gyanúba hozható nyelvvel igyekeztem egyeztetni.

Az alábbiakban tehát az egyetlen rövid, valamely a xiongnu birodalom területén beszéd nyelven írt szöveg és néhány szórvány szóemlék megfejtését kísérelem meg, a kínai feljegyzések feltételezhető korabeli kiejtése alapján. A xiongnu szavakat lejegyző korabeli archaikus-kínai nyelvállapot rekonstruálásában első sorban sorban Zhèngzhāng Shàngfāng, William Baxter és Laurent Sagart, valamint Axel Shuessler, Edwin Pulleyblank egymásnak sokszor ellentmondó rendszerét vettem mérvadónak. Tudatában vagyok annak, hogy az olvasatok bizonytalansága miatt sokat veszít a hiteléből bármilyen megfejtési kísérlet, de a többféle átírás egybevetése már ad némi támpontot a lehetséges eredeti kiejtésre.

Tudatában továbbá annak is, hogy a népnevek, személynevek nem bírnak semmilyen bizonyító értékkel egyetlen nyelv, így a xiongnu hovatartozását illetően sem, mintegy bevezetésként engedtessék meg mégis, hogy a xiongnu népnévnek egy a jelentésére utaló adatból kiindulva kifejtsem gondolataimat feltehető magyar vonatkozásáról.

A népnév jelentette kitérő után szigorú módszertani megfontolások alapján rátérek az egyetlen ismert jelentésű mondat elemzésére, majd előbb azokra a közszavakra, melyeknek biztos a jelentése, s csak azután kalandozok bizonytalanabb területekre. A magyar megközelítés mellett közlöm az általam ismert török, jenyiszeji, iráni illetve mongol egyeztetéseket, és amely esetekben szerény ismereteim megengedik, igyekszem e nyelvek, vagy a térség más nyelvei irányából is újabb megfejtéseket találni. Egyedül a biztos jelentésű szavak alapján alkothatunk esetleg véleményt a xiongnu nyelv nyelvcsaládi hovatartozását illetően, pontosabban a kirajzolódó kép alapján inkább a xiongnu nyelvek hovatartozásáról. A kevésbé biztos jelentésűek megközelítéséhez pedig csak a biztos jelentésűek megfejtése adhat némi támpontot.

Az eddigi eredményeimről előzőleg csak annyit, hogy  a xiongnu nyelvterületen valószínűnek tartom a magyar, a török és mongol jelenlétét valószínűnek tartom. A jenyiszeji pedig nyilván kapcsolatban állt a térséggel, de nehéz megmondani milyen módon. A térségen belül a magyar nyelv a mongollal a töröknél sokkal bensőségesebb kapcsolatban állhatott, mert a magyar nyelv török jövevényszavai, vagy legalábbis azok zöme a xiongnu kor utáni átvétel. 

匈奴 xiong-nu

Christopher Atwood szerint a xiongnu népnév az északi hunok Luándī dinasztiájának a neve, amely végső soron az Ongi folyó nevéből származik. Az északi hunokon kívül a xiongnu népnév egyúttal az összes íjfeszítő népre kiterjesztették. Atwood szerint a birodalomnak a Góbi-sivatagtól délre élő népességét viszont hú/quai < *ga néven nevezték (Athwood 2015). Észrevétele magyar szempontból mindenképp figyelemre méltó, hiszen az északi hunok vándoroltak nyugatra, viszont a népnévnek a folyónévvel való kapcsolatát nehéz lenne bizonyítani.

A xiongnu nevet kapcsolatba hozták már a mongol kümün „személy” szótól a szintén mongol „farkas”, török „tíz”, vagy „erős” jelentésű szavakig sok mindennel. Ezek a népetimológiánál alig tekinthetők többnek (a mongol kümün korábbi alakja például *küγün.). Ucsiraltu szerint a népnév ó-mongol alakja unnu lehetett. Szerinte ennek a birtokos eset –na jelével ellátott szónak a töve a belső-ázsiai hitvilággal kapcsolatos (Ucsiraltu 7-14). A xiongnu népnévről talán érdemes kiemelni még Bailey feltevését is, aki annak avesztai hjaona változatát kapcsolatba hozza a védikus syoná– szóval, melynek jelentése „úr, királyi cím, vagy törzsnév” (Bailey 39).

Nyilvánvaló, hogy a népnevek, vagy személynevek többsége nem bír semmilyen bizonyító értékkel egyetlen nyelv, így a xiongnu hovatartozását illetően sem, de a xiongnu népnévnek a védikus értelmezésnél van egy még konkrétabb jelentéstani adata, ezért ennek a feltehető magyar vonatkozásáról a találgatásnál több alapom van véleményt alkotnom.

A xiongnu népnév és a magyar ön névmás közötti kapcsolat lehetőségét Kovács Vilmos vetette fel „Látjuk-e a fától az erdőt?” című kéziratában. Szerinte a xiongnu népnév avesztai hyauna változatából „…az oszétban χī-on, χe-un ’ön, saját, hozzátartozó, vér szerinti rokon, nőági rokon’, a magyarban pedig – a h- törvényszerű elhagyásával – ön, régi een, en ’saját’ lett.”.

A magyar ön névmás viszont egyértelműen finnugor örökség. Az oszét szó pedig – feltéve, ha tényleg a xiongnu népnév származéka – a szoros történelmi kapcsolatok, az egykori kétnyelvűség révén megőrizhette annak eredeti jelentését. Visszakapcsolva a xiongnu-magyar kapcsolatok kérdésére, ez után jogosan vethetjük fel, hogy a xiongnu népnév ősmagyar eredetű. Ebből a megközelítésből viszont feloldódik a xiongnu népnév és a hun népnév alakváltozatai közötti különbségek dilemmája is, amit végső soron se nem etnikai, se nem földrajzi szempontból, hanem az idő függvényében végbement szabályos hangváltozások jegyében kell vizsgálni.

Az ázsiai hunok nevét a korabeli kínaiak legalább húszféle módon jegyezték le (Ucsiraltu 8.), de a legismertebb és valószínűleg leghitelesebb alak a mai kínai kiejtés szerinti xiōngnú. Ennek archaikus kínai kiejtése Bernhard Karlgren szerint ̜xiʷong ̜nuo (Karlgren 161, 674), Robert Shaffer szerint X’ŏṅ-no, vagy Xyŏṅ-no (Shaffer 6), Pulleyblank szerint a közép kínaiban *hi̯on-nou, az archaikus kínaiban pedig *flōη-nah̑ (Pulleyblank 240). Ucsiraltu szerint a szó korai kiejtése xiongna (*hioηna?), később pedig a szókezdő *h– lekopott (Ucsiraltu 12-13).  William Baxter szerint a név Han és Zhou dinasztia korabeli kiejtése *x(r)joη-na (Baxter 779, 798). Amint láthatjuk a rekonstrukciók között jelentős különbségek vannak, ami nyilván összefügg azzal, hogy szerzőiket számtalan szubjektív tényező befolyásolta. Pulleyblank kissé bizarr rekonstrukciójában az archaikus kínai változatot a kétes értékű, görög feljegyzésű φσοῦνοι népnévhez, Shaffer pedig a hun népnév iráni nyelvű alakjaihoz igazította azt.

Megjegyzendő, hogy bármelyik átírást vesszük alapul, a kínai írásjeleknek is csak a körülbelüli kiejtésével számolhatunk. A kínai nyelvtörténet terén nyugati kutatókkal szemben nyilván a kínai anyanyelvűeké lesz a döntő szó. Az archaikus kínai nyelv fonetikai rekonstrukciójával foglalkozó kínai nyelvű tanulmányok hun vonatkozásaira eddig csak Ucsiraltu utalásai révén van némi rálátásom. Az már az általa idézettek alapján nyilvánvaló, hogy a kínai nyelv fejlődését nem lehet merev korszakokra osztani. Wang Li szerint a legnagyobb változások Keleti-Han (Kr. u. 25-220) időszakban mentek végbe, de ezek főleg a magánhangzók változásaira vonatkoznak (Ucsiraltu 35.). A mássalhangzók változásai főleg a Tang-dinasztia (618-907) közepére tehetők (Ucsiraltu 51.). Más szóval a késői archaikus kínai és a közép-kínai korszak mássalhangzói lényegében megegyeznek.

A zömében az archaikus kínai nyelvkorszak végén lejegyzett xiongnu szavak vonatkozásában tehát a szótagkezdő hangzók tekintetében bizonyos mértékben az archaikus kiejtésre lehet építeni, de arra is gondolni kell, hogy a kínai nyelv rendkívül hosszú archaikus korszaka sem múlt el változások nélkül. A Baxter-Sagart féle archaikus kínai rekonstrukció több ezer éves állapotokat próbál visszaadni, tehát szótáruk alapján inkább a közép-kínai nyelvállapotokra lehet támaszkodni. Azonban főleg a magánhangzók tekintetében számolni lehet már a változásokkal, és bizonyos mértékben a szótagzáró mássalhangzók vokalizálódására is gondolni lehet.

Visszatérve a xiongnu népnév elemzésére a név fonetikájával kapcsolatos legfőbb kérdés, amely amint látni fogjuk több más xiongnu szó értelmezésénél is kulcsfontosságú lesz, a következő dilemma: Azok a nyelvek melyekben nincsenek a magyar ö, ü szerű ajakkerekítéses magas hangok, idegen szavakban ezt gyakran jo, ju szerű hangkapcsolattal helyettesítik. Így például a francia bureau „iroda” szó angol kiejtésben bjurou, bjuǝrou, az oroszban pedig bjuro. Ugyanakkor a j szerű félhangzó jelezheti az előtte lévő mássalhangzó jésített jellegét is. Kérdés tehát, hogy a népnév xiong részében vajon a szókezdő mássalhangzó a palatalizált, és utána veláris magánhangzó következik (*x’ong), vagy pedig az utána következő labiális magánhangzó palatális (pl. *xöng), vagy netán mindkettő (pl. *x’öng)? Ezzel kapcsolatban és egyúttal a szókezdő mássalhangzó fejlődési tendenciájával kapcsolatban figyelemre méltó a mongol anyanyelvű és kínai kultúrájú kutató Ucsiraltu észrevétele. Tekintettel arra, hogy a mongol nyelvben a szó eleji h– időközben eltűnt, a népnév hangzása a mai mongolban *üni lehetne (Ucsiraltu, 14.). Tehát szerinte legalábbis a későbbi időszakban palatális magánhangzót tartalmazott.

A xiongnu és a későbbi hun népnév pontosabb kiejtésével kapcsolatban a más nyelveken való lejegyzések sem adnak sok táppontot. A népnévre vonatkozóan a hunok nyugat felé tartó útját jelzi a pehlevi χyōn, ind hūṇa, a szír hun az örmény hon, majd az egy időben (Kr.u. II. sz.) megjelenő görög ὺνοι és Οὐ̃ννοι, valamint a latin huni, hunni. A kínai nyelven feljegyzett, de már szogdiai hun uralkodóra utaló 溫那 wen-na, (*enna) alak nem kizárt, hogy a szókezdő *h– elnémulását mutatja, és arra is utal, hogy legalábbis az első magánhangzó palatális. A pehlevi viszont ugyanazzal a palatális jelleggel kapcsolatos dilemmával állít szembe, mint a korábbi kínai adatok. Az ind, görög és latin adatok ilyen szempontból szintén ellentmondásosak, akárcsak a szókezdő h- esetleges elnémulása tekintetében.

Mindezek után, legalábbis a későbbi hun népnév eredeti kiejtésének rekonstruálása szempontjából nagyon fontos a német Hüne „óriás”, ófelnémet hiune, alnémet hüne (német 155), a hunok nevének közvetlen átvételéből származhat. Valószínűleg ugyancsak a hun népnevet őrizheti a skandináv Ynling dinasztia neve. Ezeket a germán adatokat egybevetve Ucsiraltu észrevételével feltételezhetjük, hogy az ázsiai és az európai hunok nevének első magánhangzója egyaránt palatális és labiális hang, nagy valószínűséggel –ü– lehetett (megjegyzem a mai mongol és a magyar ü között jelentős különbség van).

Ez a magánhangzó, bármilyen is lehetett a pontos hangértéke, úgy tűnik nem változhatott sokat, viszont a Krisztus előtti 318-tól a késő-római korig tartó időszak alatt a népnév fokozatosan rövidült. A folyamat a következő képen rekonstruálható: *hi̯uηna/*hüηnä > *hi̯unna/*hünnä > *hi̯un/*hün >*ün. A hun népnév tehát a nyugati adatok tükrében is ugyanazt a fejlődési irányt mutatja, amely a mongol nyelv alapján feltételezhető, és amely e téren pontosan megegyezik a magyar ön szó azzal egyidejű hangfejlődésével.

Ezek után térjünk át a hun népnév magyar vonatkozásának konkretizálásához. Amint említettem, a hun népnév gyaníthatóan azonos a magyar ön névmással. A TESz szerint a magyar ő (HB iv, uvt) a finnugor *sɤ̈ tő *η névmásképzős származéka, az ön pedig az ő-nek –n névmásképzős alakja. Ezek alapján tehát finnugor *se > ugor *ϑɤ̈ηi > ősmagyar *hüηi, *hüη > ómagyar *öü ˃ mai magyar ő. Az ön pedig ebből a személyes névmásból keletkezett *–na, *-nä névmásképzővel: ősmagyar *hüηnä > *hünnä > korai ómagyar önn, enn, ünn. A kettős mássalhangzót tartalmazó forma eszerint a TESz véleményével ellentétben az ön névmás korábbi alakját őrizheti (TESz 2:27). Az ősmagyar-korra rekonstruálható alak tehát nagymértékben egyezik *hiuηna, pontosabban *hüηnä olvasatú népnévvel. Jelentéstanilag a népnév azt hiszem, nem szorul magyarázatra.

A népnévnek a mai magyar névmás felé vezető útját illusztrálja a szogdiai hun wen-na alak, amely már pontosan a késői ősmagyar ennä, esetleg önnä megfelelője, de arra is utalhat, hogy már az ősmagyar korban is meglehetett valami az ómagyar kortól adatolható szókezdő ü- ~ ö- ~ e- nyelvjárási eltérésekből. Még egy adalék, amely talán a népnév még korábbi hangalakjára világít rá: a Bailey által lejegyzett, fentebb említett védikus syoná királyi cím, vagy népnév – abban az esetben, ha tényleg kapcsolatban áll a hyaona népnévvel – nem kizárt, hogy annak nagyon archaikus ugorkori *ϑüηnä, *ϑöηnä vagy akár még finnugor fonetikájú *seηnä *söηnä hangalakját őrzi. Az óind s ugyanis visszaadhat egy idegen ϑ hangot is. Az óind s hangnak egyébként az iráni h a szabályos megfelelője, ami jól jelzi az iráni és a magyar nyelv hasonló hangfejlődését.

Ön szavunknak közvetlen népnévi jelentése nem maradt fenn, azonban az elavult ín „szolga”, és a máig élő ínség „szegénység, nyomor” szavak korai alakjai teljes azonosságot mutatnak az ön hangváltozataival. Nagyon valószínű, hogy e szavak népnévi eredetűek, tehát az eredetileg saját megnevezésre utaló büszke népnév egy új uralkodó osztály nevének átvétele után előbb „köznép” jelentésű lett, majd degradálódott és a szegénység nevévé vált.

A fentiek alapján talán az a kép alakulhat ki, hogy a xiongnuk a magyar nyelv előzményét beszélték. A birodalom eleve többnyelvű lehetett, azon kívül a birodalom lakóinak csak töredéke távozott nyugatra, és feltehetően velük kerültek a magyar nyelv beszélői is Európába. Az ott maradottak leszármazottjai napjainkban részben mongol, részben török, részben kínai nyelvet beszélnek. Sokat mondó tény, hogy az egységes xiongnu birodalom felbomlása után az „öt barbárról” beszéltek Kína északi peremvidékén. Ezek közül csak egyik a xiongnu, egy másik az alábbiakban tárgyalandó ősmagyarként is értelmezhető mondatot hátrahagyó jie nép, a xianbei pedig kelet felől érkezett, feltehetően mongol nyelvű lovas nép. A di nevű földműves nép hovatartozása ismeretlen, a hegyvidéki qiang pedig feltehetően a tibetiekkel volt rokon. Eme barbár népek, majd az utánuk következő zsuan-zsuanok, majd türkök tömegei asszimilációjának következményei a kínai nyelv fejlődésének középső korszakát fémjelző hangváltozások. Eme hangváltozások érdekessége, hogy bár csak a közép kínai nyelvben váltak általánossá, már évszázadokkal azelőtt jellemezték a Keleti-Han, más néven késői Han-kori nyelvet, legelőrehaladottabbak pedig a kínai nyelv északnyugati nyelvjárásában voltak, ami egyértelműen jelzi, hogy a hun népek hatására mentek végbe. Ezek a hangváltozások szervesen kapcsolódnak a magyarban és a Bajkál-tó térségének nyelveiben végbementekhez.

A hun utódnépek asszimilációja évszázadokig tartott, majd a Kr.u. 7. században a Tang dinasztia kezdeti időszakában jelent meg a kínai nyelvben Alexander Vovin és David McCrow szerint néhány török eredetű rokonsági név, amely később el is tűnt. Ez a jelenség arra utal, hogy ebben az időben többnyelvűek voltak itt az emberek. A többnyelvűség megszűnte után a használt idegen szavak java része feledésbe merült. Ezek a rokonsági nevek a szerzők szerint a következők:

哥 kâ „báty” < török aqa „báty”
娘, 孃 njaη „anya” < török ana „anyád” (ana „anya” + η E/2 birtokos személyrag)
爹 tjæ „apa” < török ata „apa”
爺 yæ „nagyapa, apa” < török uya „rokon”
姐 tsjæ „nővér” < török eče „nővér”

Magyar szemmel nézve az ötből kettő inkább magyar, mint török. A njaη, és a tjæ jésített volta miatt közelebb áll a magyar anyához, és atyához, mint a török alakokhoz. A rokonságneveknek ez a sorozata azonban csak a török nyelvekre jellemző. A jésített mássalhangzók a legkorábbi mongol nyelvemlékekben is megtalálhatók, tehát ebben az időszakban még jellemző areális vonás volt, később azonban már nem. Nyilvánvaló, hogy a helyben maradt xiongnu népcsoportokat asszimiláló első mongol és török nyelvű népcsoportok hangrendszere még az őslakosság hatása alatt állt, de a későbbiek már nem.  Összegezve tehát az eddigieket, valószínű, hogy a keletre távozott északi xiongnuk maradékait a mongol előd xianbe és a talán bolgár török jellegű zsuan-zsuan nép asszimilálta, a déli xiongnukét, illetve az „öt barbárét” pedig a köztörök nyelvű népek.

Az említett rokonságnevek tehát csak az ősmagyar nyelv késői utóhatását jelzik, az igazi ősmagyar hatás megértéséhez sokkal korábbi korokba kell visszamennünk, és több eddigi elképzelést kell átértékelnünk. A „méz” jelentésű 蜜 mì, közép kínai hangzása mjit (BS), mjiet (Sch) miɪt̚ (Zh), az archaikus kínai *mit (BS, Sch), *mliɡ (Zh). A szót a proto-tokhár *mjǝt-ből származtatják (Sch 383), de nem lehet kizárni ősmagyar eredetét sem (finnugor, ugor, ősmagyar *mete). A „méhviasz, gyertya” jelentésű, közép kínai lâp (Sch 342), lap (BS 64) lɑp̚  (Zh), archaikus kínai  *k.rˤap (BS), *raːb (Zh) hangalakja ugyanis nehezen választható a magyar léptől főleg, ha számításba vesszük, hogy az archaikus kínai r idegen l hangot is visszaadhat. A magyar lép a lep „beborít, takaró” (finnugor *läppɜ) származéka, amelyek ilyen jelentésváltozása csak a magyar nyelvben ment végbe. A „lép” jelentésű 蠟 là legkésőbb a Qin-kor korban, tehát a hunokkal egy időben megjelenő jövevényszó. A kínai mì „méz” eredete esetleg kérdéses, de a là „viasz” minden bizonnyal ősmagyar eredetű. A lép és a méz együttese mindenképp a magyarral szoros kapcsolatban álló, netán mára már ismeretlen magyar nyelvjárásra utal, nem pedig a tokhár nyelvre. A méz magyar-tokhár egyezése egyébként nem a két nyelv, hanem az ősi uráli-finnugor kapcsolatokat tükrözi. Az archaikus és legkeletebbre eljutott indoeurópai tokhár nyelv azonban nemcsak egy-két szó ősrokonsága révén áll csak kapcsolatban a magyar nyelvvel, hanem azáltal is, hogy az ős-tokhár nyelv ugor alaprétegre épült rá (Ivanov). Ennek alapján valószínű, hogy a Tarim-medencében a tokhárok előtt ugor jellegű népesség élt.

Hasonló ugor, valószínűleg az ősmagyar jellegű nyelvnek a térséggel való kapcsolatára utal az „öszvér” jelentésű kínai 騾 luó és a szamár jelentésű 驢 lǘ feltételezhető összefüggése a magyar lóval (< ugor *luwɜ, *luγǝ UEW 863). A kínai nyelvben ezek is jövevényszavak (Sch 367). A kínai „öszvér” és „szamár” és a magyar ló szókezdő mássalhangzója a léphez hasonló fonetikailag. A 騾 luó ”öszvér” közép kínai megfelelője lua (Zh), az archaikus kínai pedig *roːl (Zh), *ra (Sch). A 驢 lǘ „szamár”, közép kínai alakja lɨʌ (Zh), lia (Sch), archaikus kínai *b·ra (Zh), *ra (Sch). A mai kínai l archaikus r megfelelés szabályos, de az idegen r– mellett esetenként idegen l-et is átírhatott, tehát az átadó magyarhoz közeli nyelvben vagy szókezdő l– volt, vagy l>r hangváltozást feltételezhetünk, ami valószínű, hogy bizonyos esetekben a xiongnu nyelvre volt jellemző. A szóbelseji hangzók egyeztetése már sem egyértelmű. Nincs jogom beleszólni a sinológusok munkájába, de az ugyancsak eltérő archaikus kínai rekonstrukciók arra utalnak, hogy még sok tennivalójuk van. Csak remélni tudom, hogy a magyarral való kapcsolatok bevonása megkönnyebbítheti az archaikus kínai nyelv rekonstrukciójával foglalkozók munkájukat is, amint az ősmagyar szavak rekonstrukcióját is egyértelműen megkönnyíti. A méz, ősmagyar *mete ~ archaikus kínai *mit megfelelés valószínűleg ősmagyar nyelvjárási „ízésre” utal, nem pedig ősmagyar e ~ archaikus kínai i megfelelésre. Az archaikus kínai *ra, *la hangalakban valószínű, hogy a zárt szótagokat kedvelő archaikus kínaiban az ősmagyar véghangzó elhagyása szabályosnak tekinthető, tehát *row,*low, *rou, *lou   ̴ *ra,*la megfelelés is szabályos, mivel a közép kínai alapján valószínű, hogy zárt a (å) volt az archaikus alak magánhangzója, ami szabályos megfelelője lehet egy ősmagyar o, netán szintén å hangzónak. A két szó archaikus alakja tehát nagy valószínűséggel egybeesett, ami közös eredetüket igazolja. A lóval való kapcsolatot igazolja az is, hogy az „öszvér” jelentés a korábbi a „szamárral” szemben.

Ami a méz, lép és ló szavak átadásának helyszínét illeti, az nem valószínű, hogy a Tarim-medence, ahol a tokhár nyelv ugor alaprétegre utal, az archaikus kínai nyelvet ugyanis annak idején még a Hoangho nagy kanyarjától keletre beszélték, tehát itt is számolhatunk ugor, valószínűleg ősmagyar jelenlétre. A nyelvi adatok alapján a térségben elsőként megjelenő ugorság kapcsolatai a sztyepp felé mutatnak. Az egzotikus nyugati jellegű indoeurópai nyelvet beszélő tokhárok valószínűleg már 3000 éve érték el a Tarim-medencét, de nem kizárt, hogy csak Kaniska korában telepedhedtek ide az írásrendszerükkel együtt. Az utánuk  jövő a kelet-iráni nyelvű khotáni szakák nyelvi alapon is igazolhatóan Észak-Indiából érkeztek a Tarim medencébe (Peyrot 279-280.). Valószínű, hogy előttük a tokhárok is az Indiai szubkontinens legészakibb csücske felől a Gilgit-hágón keresztül érkezhettek a Tarim-medencébe. Az indoeurópai tokhárok, majd irániak a közhiedelemmel ellentétben a Balkán felől a mai Iránon és Afganisztánon keresztül vándoroltak keletre. Az iráni nyelvű népek nem a sztyeppén éltek, igazolható elterjedtségük pontosan lefedi az Achaimenida birodalom egykori területét, melybe bele tartozott az Indiai télsziget északi csücskében, a Gilgit-hágó felé vezető úton lévő Takszila városa is, ahonnan a Tarim medencébe került úgynevezett „khotáni szakák” is származhattak. Az eredeti szakák ugyanis sohasem beszéltek iráni nyelvet, ez a khotáni nép pedig sohasem nevezte magát szakának.

A szakirodalomban széles körben elterjedt elképzelésekkel ellentétben a keleti sztyeppéken semmi nyoma sincs iráni nyelvű népeknek. Még az Iránnal és a mai Afganisztánnal északról szomszédos szaka területeken és a Tarim-medencében is egyértelmű előbb az ugor alapnépesség, majd az ősmagyarok jelenléte. Az óperzsa nyelv például az ugor alapnyelvvel közös hangtani változásokon esett át, a későbbiekben pedig folyamatosan olyan szavak kerültek oda észak felől, melyek révén a magyar nyelv fejlődését követhetjük nyomon. Az óperzsa birodalmat Nagy Sándor döntötte meg, utódainak birodalmát viszont ismét a szaka népek foglalták el.

Előbb az úgynevezett indo-szkíták, majd a kusánok, végül a hun népek hatására a mai Észak-India és Afganisztán ind, illetve iráni nyelveit erős ősmagyar nyelvi hatás érte. Az Afganisztán területén élő kelet-iráni nyelvekben például egy újabb spirantizációs folyamat indult meg. A kelet-iráni nyelvek közül egyedül a mai oszétok ősei állnak igazán közel a magyarhoz. Nem zárhatjuk ki, hogy az ős-oszét nyelv hatására indult be az ősmagyarban az általános spirantizációs folyamat, azonban földrajzi elhelyezkedésük alapján valószínűbb, hogy ezért úgy az ősmagyarban, mint az ős-oszétban az ismeretlen hovatartozású yuezhi nyelv a felelős. Az oszétok ősei valószínűbb, hogy a wusunok voltak, de az is lehetséges, hogy egy keletiráni közegbe került ősmagyar törzs. Az utóbbi esetben úgy kell tekinteni az oszétokra, mint nyelvet váltott ősmagyar népességre, amely megtartva eredeti életmódját lovas nomádként később eljutott Kelet-Európába, talajt adva azoknak a hamis elképzeléseknek, miszerint a sztyeppei népek iráni nyelvűek lettek volna.  A nyelvtani hatások mellett szerencsénkre az archaikus kínaihoz hasonlóan számtalan ősmagyar szó került be az ind és az iráni nyelvekbe is, melyeken keresztül jól követhetjük nyelvünk hangfejlődését.

Michael Witzel szerint az óind *sengha, *singha, aveszt. siṃha, pártus šarg, horezmi sarγ, khotáni sarau archaikus kínai *suān-ƞei > Jpn. shi-(shi), Tib. seṅ-ge „oroszlán”, örmény inc, inj „leopárd”, tokhár śiśäk, śecake „oroszlán” mind egy ismeretlen közép-ázsiai nyelv **sengha? „oroszlán” szavából származik (Witzel 56). Witzel itt több réteget csúsztat egybe. Nagyon valószínű, hogy az óind *sengha, *singha, aveszt. siṃha a magyar szög „szőke, barna” (ugor *s’äƞkɜ „világos”,TESz 3,792) színnévből származik. Az osztják megfelelők alapján ennek hangzása *s’äƞki lehetett, jelentése pedig inkább „ragyogó, fényes”. A magyar alakváltozatok szerint a korai ősmagyarban az eredeti *säƞki alak mellett egy hangátvetéses *siƞgʰä *seƞgʰä is létezhetett. Az óind *sengha, *singha ez utóbbi szabályos átvételének tekinthető. Az archaikus kínai *suān-ƞei a hangalakja alapján a hangátvetés előtti ugor *säƞgʰi, vagy ősmagyar *säƞgi átvétele lehet. A kínai nyelvben viszont oroszlánt jelent még a 獅 shī, és az összetett 獅子 shī zhǐ közép k. ʃˠiɪ  t͡sɨ^X (Zh), arch. k. *sri  ʔslɯʔ alak is. Ezek nyilván közvetlenül függenek össze a japán shi és tokhár śiśäk, śecake „oroszlán” szavaknak, valószínűleg azok forrása, de a többivel való kapcsolatuk nem világos.

Érdekes módon az ősmagyar *s’äƞkʰi, *siƞkʰä *seƞkʰä után évszázadokkal később az oroszlán neveként a török eredetű magyar sárga szó megfelelői jelentek meg: pártus šarg, horezmi sarγ, khotáni sarau. Az alapszó „sárga, fehér” jelentésben széles körben elterjedt vándorszó. A tunguz megfelelők alapján eredeti jelentése a szög-höz hasonlóan „fényes, ragyogó” lehetett (altaji 1264). Időrendje alapján egyértelműen a hunok terjeszkedésével függ össze. Valószínű tehát, hogy a feltételezésem szerint ősmagyar jellegű szaka nyelvterületen a hunok révén jelent meg, mint török jövevényszó. A török nyelvek terjeszkedése idején viszont már a szintén színnév eredetű oroszlán megfelelői terjednek el a térségben.

Visszatérve a keleti térség magyar jövevényszavainak kérdésére, a finnugor nk > magyar g hangváltozás az iráni térségben a  magyar ország hangfejlődésében is nyomon követhető. Az ország és uraság szavak közös eredetűek, mindkettő az úr -ság, -ség képzős származéka, de eltérő nyelvjárásból származhatnak (TESz 2, 1095). Az ország első írásos adatolását Herodotosznál (VII. 85) perzsa szóként találhatjuk meg orosang „birtokos, a birodalom nagyjai közé tartozó” jelentésben (Munkácsi 617). Később valószínűleg ugyanez a szó tűnt fel a nomád eredetű Arszakidák Aršaka családnevében.  Az orosang pontosan adja vissza a korai ősmagyar *orosaηa,  *orosaηga alakot, eltekintve a véghangzótól, amelyet az iráni nyelvérzék nyelvtani elemként értelmezett, ezért eltűnt. Az Aršaka forma viszont már a késői ősmagyar *orsaga közép-perzsa nyelvhez való idomulását, vagyis az addig ősmagyar nyelvű uralkodó család nyelvváltását tükrözi vissza.

Az úr szó esetleges másik korai emlékét őrizheti esetleg a kínai sài-wáng „királyi szaka” megfelelőjeként Lukianosznál szakaurakai alakban leírt népnév. Rendkívül bizonytalanná teszi viszont az egyezést, hogy Ptolemaiosznál ez szagaraukai, Sztrabonnál pedig szakarauloi. Végső soron tehát nem lehet tudni melyik alak állhat közelebb az eredetihez. Ezen kívül bekerült a köztudatba Götz László feltevése, miszerint egy indiai szaka érmén a népnév egyes számú szakaur változata lenne olvasható (Götz 133). Sajnos a forrás pontos megnevezése híján nem tudtam megtalálni ezt az érmét, de egyértelmű, hogy a korai „Heraiosz” érmék, vagyis valószínűleg Kozola Kadaphes indiai kusán érméinek a téves olvasatával állunk szemben. A Götz által saka kogganoy, illetve saka koyyannoy-ként olvasott rész például egyértelműen ΣANA(B) KOþþANNOY, vagyis a vitatott jelentésű sana(b) mellett koššannoy, vagyis a kusán nép, illetve nemzetségnév szerepel. A ΣANA(B) szót esetenként valóban ΣAKA-ként is lehet értelmezni, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a kusán uralkodóház már rég a helyi, baktriai iráni nyelvet beszélte. Ugyancsak Götz figyelt fel a Bokhara oázis kusán kori pénzeinek ϒPKΩΔOϒ feliratára, melyet a kutatás egy “Hyrkades” dinasztia neveként értelmez. Götz viszont a magyar úr, úrkodik szavakkal hozta azt kapcsolatba. Nem zárhatjuk ki, hogy ez a felirat az úr és ország perzsa nyelvterületen felbukkanó előzményeivel együtt a kusánok elődeinek, a yuezhiknek a nyelvéhez adja meg a kulcsot. Valószínű, hogy a yuezhik a perzsákkal szomszédos szaka népek leszármazottjai, akik a perzsa birodalom terjeszkedése elől vonultak Észak-Kínába, majd onnan a xiongnuk elől mentek vissza korábbi hazájukba.

A hunok szomszédságából kiszakadó yuerik kínai nevével kapcsolatban szakaurakai, kontra szakaraukai kérdés tisztázása vihet bennünket előre. Ezt a népet legelőször a baktriai görög Szeleukida dinasztiát megdöntő népek között említették, a kínai forrásokban viszont sai wang-ot vagyis „szaka királyokat, királyi szakákat” említenek ugyanott. Ennek alapján szokták a szakaraukai név második tagját indoeurópai alapon „királynak” értelmezni, magyar alapon pedig a szakaurakai változat második tagját szintén „királynak”. Mivel erre a területre érkeztek kelet felől a yuezhik elvárnánk, hogy az ő nevük is feltűnjön a térségbe. Valójában lehet, hogy fel is tűnik, ugyanis a -raukai fonetikailag talán egyeztethető a yuezhik nevével, amely egy idegen rughi, rukghi, népnév átirata is lehetett.

 

Megadott jelentésű xiongnu glosszák:

A jié mondat

Ismeretlen nyelvek hovatartozását szórvány adatok alapján megállapítani szinte reménytelen. Megbízható eredményt csak összefüggő kétnyelvű szövegek kiértékelése hozhat. Ez a szöveg a Jìn shū, vagyis a Jin dinasztia történetének 95. kötetében (2486) maradt fenn, és lejegyzője szerint jié (羯) nyelven hangzott el. Azonban a xiongnu népek etnikai viszonyairól, a közéjük tartozó különböző népek nyelveiről semmit sem tudunk. A jie nép összekötése a yuezhikkel csak spekuláció, melyre egyedül az ad okot, hogy a jieket határozottan europid jellegűnek írták le.

A lejegyzett mondat a déli hun Han Zhao államban uralkodó Liu Yao Kr. u. 329-ben való elfogásához és kivégzéséhez kapcsolódik. A könyvben a krónikás egyenként adja meg előbb a mondat szavainak kiejtés alapján való átírását, majd kínai jelentését.

秀支 [xiù zhī] azt jelent 軍 “hadsereg”; 替戾剛 [ti lì gāng] azt jelenti 出 “kimenni”; 僕谷 [pú gŭ] 劉曜胡位 “Liu Yao rangja”; 劬禿當 [qú tū dāng] azt jelenti 捉 “elfogni”.

A szöveg tehát ugyancsak rövid, mindössze négy szóból áll, amelyek közül az egyik ráadásul méltóságnév. A rövidség komoly bizonytalansági tényező, ezért nem véletlen, hogy Kurakichi Shiratori (1900) első kísérlete után török nyelvek alapján is több, egymástól eltérő megfejtési kísérlet született, de megpróbálták a jenyiszeji nyelvek alapján is megfejteni. A yuezhi-ket viszont (értelem szerűen tehát a jie népet is), a legtöbb kutató kelet-iráni nyelvűnek tartja. Harold W. Bailey meg is próbálta a kelet-iráni nyelvek alapján elolvasni, de kísérlete ugyancsak önkényes (Bailey 40-41).

Ezeket a megfejtési kísérleteket nem vagyok jogosult kritikailag értékelni, mivel az illető nyelvek nyelvtanában nincsenek meg a megfelelő ismereteim. Azonban komolyabb szakértelem nélkül is világos, hogy török nyelvi alapon nem sikerült a mondat egyetlen szavát sem igazán megnyugtató módon megfejteni. Egy újabb megfejtési kísérletben – amint az már többször előfordult – a szavak határának önkéntes átírásával „értek el eredményt” (Shimunek et al.). Az ezzel kapcsolatos bírálathoz nem sokat lehet hozzátenni, viszont maguk a bírálók, akik jenyiszeji alapon próbálkoztak, igazából csak a „kimenni” jelentésű szót tudták kétféle változatban is megfejteni (Vovin, Vovin et al.). Munkájuknak elvitathatatlan érdeme viszont az igényes fonetikai rekonstrukció, és e téren azt hiszem, nyugodtan támaszkodhatunk rájuk.

A magyar nyelv felőli megközelítéshez úgy gondolom az a legcélravezetőbb, ha Vovinékhoz hasonlóan előbb megkeressük a szöveg legújabb kutatási eredményekre támaszkodó leghitelesebbnek tekinthető átiratát és ezt próbáljuk elolvasni a magyar nyelv korabeli nyelvállapota alapján. Hangsúlyozom az objektív módon leghitelesebbet, nem pedig azt, amelyik a feltételezett magyar olvasathoz legközelebb áll!

A mondat olvasatához Alexander Vovin, Edward Vajda és Étienne Vaissièr (Vovin et al.) szerint az alábbi fonetikai rekonstrukciók alkalmazhatók:

1. a jie mondat szavai és pinyin átiratuk;
2. Shimunek és Beckwith: korai közép kínai;
3. Baxter és Sagart: korai közép-kínai;
4. Coblin: korai északnyugat kínai és keleti han;
5. Schuessler: késő han;
6. Pulleyblank: korai-közép-kínai.

1               2                   3                      4                   5                     6

秀xiù       suw/su           sjuwH                sjok               siuᶜ                 suwʰ

支zhī          ke                 tsye                   kie?               kie                tc̨iǎ/tc̨i

替tì           tʰey               thejH                 thiǝi-              tʰes                  tʰɛjʰ

戾lì        leyr/ler           lejH/let              liǝt/liǝi-          les/let              lɛjʰ/lɛt

剛gāng      kaN               kang                   kaη                kaη                   kaη

僕pú         bok               buwk                  bok                bok             bǝwk/bawk

谷gŭ         lok      kuwk/luwk/yowk           iuok       kok/lok/yok    kǝwk/lǝwk/juawk

劬qú          qu                 gju               gjuah/gjuaγ        guo                   guǝ̌

禿tū          tʰuk               thuwk                        ?               tʰok                  tʰǝwk

當dāng       taN               tang                     taη              taη(ᶜ)                 taη

Amint láthatjuk, a rekonstrukciók között vannak különbségek, és ezek közül néhány jelentősnek mondható. Liu Yao korában a közép-kínai nyelv korai változatát beszélték, más osztályozás alapján a keleti-, vagy késő han nyelvet. A keleti jelző tehát nem területi, hanem a késő Han-dinasztia megnevezése. Ebben a korban a kínai nyelvnek már több nyelvjárása volt, ezek közül minket az északnyugati nyelvjárás érint. Abból a szempontból, hogy ki a legmegfelelőbb nyelvjárás specialistája W. South Coblin-re illik támaszkodni, vele szemben talán csak a legnagyobb szaktekintélyek újabb műveinek előnybe helyezés lehet az objektív hozzáállás. Ezért rajta kívül elsőként Zhèngzhāng Shàngfāng, Axel Schuessler, valamint William H. Baxter és Laurent Sagart fonetizációjára támaszkodom.

A következőkben szavanként elemzem a mondatot, kielemezve annak nyelvtani szerkezetét is.

 

秀支 xiù zhī

Coblin alapján sjok kie(?), Zhèngzhāng alapján közép kínai sɨu^H t͡ɕiᴇ, archaikus kínai slus kje. A többi lehetséges fonetizáció is hasonló, mindent egybevetve egyedül a második írásjel hangértéke kérdéses.

A *k-s kiejtés alapján szavunk leginkább a székely szó szék tövével, valamint a szeg,szög szóval egyezik, melyek közül mindegyiknek volt „településrész, területrész” jelentése. A székely népnév szék– töve Klima László szerint etimológiailag a szeg, szög szóval függ össze, tehát ezekkel együtt az ugor *seηkɜ (TESz 3, 694) származéka.Ezt leginkább úgy magyarázhatjuk, hogy egyrészt ηk>gg>g, másrészt  ηk>kk>k hangváltozás ment végbe. Az ősmagyar szóban nagy valószínűséggel gemináta zárhang lehetett, tehát a hangzása leginkább sekke, sökke lehetett. Végső soron nem zárható ki egy sjokkie hangalak sem, amely még az eredeti gemináta kk-t őrizte, tehát hangzása sökk’e lehetett, amely kiejtésben a jésítetségnek nem volt fonológiai jelentősége. A régi sztyeppei népeknek megfelelően a katonai szervezet és a településrendszer szorosan összefüggött, tehát a szög és szék a sor, szer, sok szavakhoz hasonlóan jelenthetett katonai egységet is. A szigorúan nemzetségi alapon szerveződő régi nomád hadrendet a kora középkorban már csak a székelyek őrizték. A sztyeppei hagyományokat őrző székelyek egy-egy településrészt alkotó tizedei, századokba szerveződtek, a századok pedig a hadnagy vezette székekbe szerveződbe vonultak hadba. A településen belül a tíz (pl. Altíz, Feltíz) a szeg, ritkábban a szer szinonimája, a legnagyobb közigazgatási egység pedig a szék. A legnagyobb katonai és területi egység, a székely szék tövének nyilván a homonim „ülőeszköz” jelentésű szék hatására homályosult el az eredeti „szeg” jelentése. A hun katonai szervezetben is „ékekbe”, más fordítás szerint „szarvakba” osztották a hadsereget. Érdekes módon a régi finnugor népeknél is gyakorlat volt, hogy a ruhájukra varrt ék-alakú rátéttel jelezték a közösséghez való tartozásukat.

A szó hangtani kérdéseihez csak annyit, hogy a nyelvészek szerint az ősmagyar korban még nem volt ö hang, azonban nyelvjárási szinten semmi akadálya, hogy számoljunk vele. Főleg mivel az ülőeszköz nevével való egybeolvadás előtt a szeg, szög szó magánhangzója lehetett benne, tehát csupán a mai nyelvjárási megoszláshoz hasonló korábbit kell feltételeznünk.

A Zhèngzhāng alapján való közép kínai sɨu^H t͡ɕiᴇ alakból kiindulva véglegesen nem zárhatjuk ki a szer, vagy az annak valószínűleg szóhasadásos párja a sor szavakat sem, habár az r ilyen módon való átírása szokatlan. Anne-Marie von Gabain (1947) is egy török särig alakot rekonstruált. A TESz szerint sereg ótörök eredetű, de egyáltalán nem zárhatjuk ki, hogy a sor és a szer közös előzményéből alakult ki.

 

替戾剛 ti lì gāng

Coblin alapján thiǝi liǝt/liǝi kaη Zhèngzhāng alapján közép kínai tʰei^H lei^H/let̚ kɑŋ, archaikus kínai *tʰiːds *rɯːds/*rɯːd *klaːŋ. Feltételezésem szerint a mai magyar tér- ige előzményének ragozott, tereγäη/teretγäη szerű alakja illik ide. Az első két magánhangzó hangértéke ugyancsak bizonytalan, de biztos, hogy e, vagy i-szerű hangot ad vissza. A harmadik magánhangzó egyértelműen a, ami magas hangrendű ősmagyar szóban egy nyílt ä szabályos átírásának tekinthető.

A szó megfejtése nyelvtörténeti szempontból ugyancsak tanulságos. A tér, térül, terül stb. szavak gazdag családjának tagjai mind visszavezethetők egy finnugor kori *terɜ, vagy ugor kori *tärɜ tőre (TESz 3:893, 894). A tér(ül), tér(ít) esetében nem zárható ki a török eredet sem. A szó származása ugyan nem egészen világos, de a magyar nyelvben ma vele egybevágó szavak mögött nagyon fontos ősi szavakat, esetleg egyetlen szócsaládot sejthetünk. Eredetétől függetlenül azt biztosra vehetjük, hogy a tér(ül), tér(ít) ige ősmagyar töve *tere– lehetett. Az ősmagyar *tere– szótő elsődleges jelentésében az irányváltoztatás a fő mozzanat. Az ősmagyar nyelv viszonylatában ugyan a szófajok még nem váltak a mai értelemben teljesen szét, de a szó kínaira való fordításánál a 出 chū „kijönni, kimenni” igét használták, tehát a *tere– „kitérni” értelemben tökéletesen ide illik. Ettől függetlenül akár igeként, akár ige funkciójú névszói konstrukcióként is értelmezhetjük a szó ragozott alakját.

A tőhöz nem kizárt, hogy csatlakozik egy –t elem, ezen kívül biztosan hozzájárul egy –γ, és egy –äη. Feltéve, ha a tőhöz hozzájárul egy –t, akkor inkább egy mai műveltető igeképzőre illik gyanakodnunk, mintsem melléknévképzőre. Azonban a mai nyelvben az egyszerű -t képzős *tért alak nincs használatban, csak az -ajt, -ejt, -ít képzőbokros térít, de ez még nem zárja ki az egyszerű –t képző egykori használatát. Az, a legvalószínűbb, hogy a –t az eredeti jie nyelvű szóban nem volt jelen, tehát valószínűleg a tereγäη olvasat a helyes.

A –k– szerepe is többféle lehet, ennek jegyében a terekäη egyaránt lehet igei vagy névszói konstrukció, de még igei értelmezésben is kétféle lehet. A kínai fordítás nem adja vissza a jié mondat modalitását, értelme alapján pedig lehet felszólítás, de a feltételes mód is ide illik.

A magyar feltételes mód jele az uráli korig visszavezethető -na, -ne nyilván nem jöhet számításba, viszont az itt található –k– megegyezik a felszólítás –j– módjelének ősmagyar előzményével, amely finnugor *k-ra vezethető vissza. A –k– azonos az -ó, -ő igenévképzőnk előzményével, tehát nem kizárt egy birtokos raggal ellátott melléknévi igenévi konstrukció sem, amely a mai térője megfelelője lenne. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az ősmagyar korban még számolhatunk egy hasonló konstrukciójú feltételes móddal is. Az osztják nyelv archaikus szövegeiben a feltételes mód kifejezésére valamilyen személyraggal ellátott melléknévi igenevet használtak (Riese). Valószínű, hogy ez az ugor nyelvekben valamikor általános volt. Az ősmagyar nyelvben felszólító mód k jele egybeesett a k igenévképzővel, így amikor a feltételes módú, állítmány szerepű konstrukcióban a –k melléknévi igenévképzőhöz birtokos személyrag kapcsolódott, az alakilag teljesen egybeesett azzal, amikor a felszólító mód -k– jeléhez az egyes szám harmadik személy ragja járult. Végső soron a terekäη, egyaránt előzménye a mai térője és térjen alakoknak, ráadásul még „ha (ki)tér”, jelentéssel is bírhatott. Az  –äη végződés igei konstrukció esetén az egyes szám első személyt jelzi, névszói végződésként pedig birtokos személyrag.

Összegezve az eddigieket, mai szemmel nézve ez a konstrukció egyaránt lehet igei, vagy névszói. Lehetséges tehát egy a mai térjen-nek megfelelő felszólító, vagy feltételes módú ige; de lehetséges egy (ki)térője szerű névszói konstrukció is. Az ősmagyar nyelvben valószínű, hogy szófajilag nem volt elkülönülve még a kétféle ragozás. Mai füllel értelem szempontjából a térjen változat a valószínűbb, de ezt korai lenne az ősmagyar nyelvállapotokra visszavetíteni.

Az esetleges félreértés elkerülése végett még annyit, hogy a kínai átírásban a szóvégi –η ugyan –n-nek is olvasható, de nem tévesztendő össze a mai felszólító módú térjen –n végződésével, mert az csak az ómagyar kor lezárulta után járult a harmadik személyhez.

 

僕谷 pú gŭ

Ennek a szónak az olvasata sem egyértelmű. Zhèngzhāng alapján közép kínai buk̚/buok̚ kuk̚, Archaikus kínai *boːg/*buːg *kloːg. Coblin szerint bok iuok, de a minden véleményt számba véve a második jel kezdődhet akár l hanggal is. Véglegesen nem vethetünk el egy *bokok, *bokuk olvasat pontosan megfelelne az ismeretlen eredetű magyar bakó szónak, de lévén ez Liu Yao a déli xiongnu Han Zhao állam császárjának címe, nincs nagy valószínűsége a megfelelésnek. Hasonlóan kevés a valószínűsége a bika szóval való egyeztetésnek. A „bika” jelentés „vezér” értelemben több török alapú megfejtési kísérletben köszön vissza. Hasonló képen spekulált Anne-Marie von Gabain is, amikor „szarvas” jelentésűként értelmezte (Gabain).

Csábító az a gondolat is, hogy a magyar bű(bájos) szóval egyeztessük, de a kínai lejegyzés egyértelműen mély hangrendre utal, és semmi sem utal arra, hogy ez lenne jelentése.

A sokkal valószínűbb –j-s, netán –l-es olvasat esetén lehetséges, hogy a mai magyar bíró szó előzménye rejlik a szóban. A bíró az eddig ismeretlen eredetűnek tartott bír ige fejleménye, melynek jelentésköre a középkorban még sokkal szélesebb volt a mainál. A bír(ó) mély hangrendje és hosszú mássalhangzója alapján egy ősmagyar *bokr(ok) alakból is származhat, amely alak egyeztethető a jie mondat szavával. A bír ige levezethető a Közép- és Belső-Ázsia nyelveiben vándorszóként terjedő közép-iráni bag/bay „isten, uralkodó” szóból, mint annak –r gyakorító igeképzős alakja. Eredeti jelentése ezek szerint „uralkodik” lehetett, az ebből képzett ősmagyar*bakrak *bokrok, vagy talán *båkråk pedig „uralkodót”, vagy akár „császárt” is jelenthetett. Ily módon tökéletesen megfelel Liu Yao rangjának. Az idők során azonban több uralkodói címhez hasonlóan ez is degradálódott előbb újabb, más titulusú uralkodók alatt „vezető beosztású emberré”, majd pedig „bíróvá”.

 

劬禿當 qú tū dāng

Coblin alapján gjuah/gjuaγ ? taη,  vagyis a második hieroglifre nem ad megoldást. Zhèngzhāng alapján közép kínai ɡɨo tʰuk̚ tɑŋ, archaikus kínai *ɡo *tʰoːɡ *taːŋ. Shussler korai közép kínai guo tʰok taη(ᶜ), Shimunek és Beckwith korai közép kínai qu tʰok taN formában oldja fel.

A magyarban ide illő hoz igénk a húz szóhasadásos párja, és az ősmagyar korban még nyilván nem vált külön a két szó. Előzménye a TESz szerint az ugor *kutɜ– (TESz 2:177), az UEW szerint viszont egy ugor *kupɜ-tɜ- (UEW 859). Ezek jelentése „tép, szakít”.

A szókezdő visszadhat akár egy ősmagyar χ hangot is, de valószínűbb, hogy egy q hangot ad vissza. A korabeli jie nyelv a réshangúsodás valószínűleg még csak a kezdetén állt Ezt igazolhatja tʰ is, amely az első lépés az ugor szóbelseji t-től a mai magyar z felé való fejlődés útján. A többféle olvasat, qohtʰoktaη/quhtʰoktaη qoχtʰoktaη/quχtʰoktaη lehetőségének egyik oka a magánhangzó többféle értelmezhetősége. Mivel az ősmagyar nyelvben a két szó valószínűleg még nem vált szét, a magánhangzó –u– lehetett. Az első szótag második mássalhangzója Coblin szerint *-γ vagy *-h, és mindkettő visszaadhat ősmagyar *-h vagy *-γ vagy akár *χ hangot is. A hangalak az UEW feltevését igazolhatja a TESz-el szemben. A szabályosnak mondható ugor *-p– > ősmagyar *-w– hangváltozás az ősmagyar korra a húz-ban hosszú magánhangzót eredményezett, a hoz-ban viszont elnémult. Emellett számolhatunk *-w- > *–χ– > -j- elhasonulással is. Eme alakváltozatok közötti különbségeknek azonban nyelvtani szempontból nincs jelentősége.

A húz szó elsődleges ómagyar kori jelentése „erőszakkal magával von”, ami pontosan megfelel a kontextusnak, és valószínű, hogy a hoz és húz szavak különválása előtt ez volt az elsődleges jelentés. A szó végén feltételezéseim szerint a *-kt– képzőbokor és az egyes szám harmadik személy ragja állhatott. Az előbbi mai megfelelője -ajt, -ejt, -ít műveltető képzőbokor. Előzményének egy uráli *-kt képzőbokrot tartanak, de ez a feltevés nem fogadható el. Az uráli, finnugor *-kt-, *-tk- hangcsoport ugyanis a -k- elnémulása révén t-vé alakult az ómagyar korra, pl. finnugor *äktɜ > üt, uráli *utka > út, *totkɜ > tat (hal). Az –ít fonetikailag tehát akkor lehet egy -*kt fejleménye, ha az csak az ősmagyar kor vége felé keletkezett. Nem uráli kori képzőről van tehát szó, csupán arról, hogy a két leggyakoribb, egyúttal legtermékenyebb uráli képző későbbi kombinációjának törvényszerűen meg kellett valósulnia egymással párhuzamosan több uráli nyelvben is.

Valószínű tehát, hogy a szóbelsei *-k– az előző ige *-k– toldalékával azonos, vagyis a mai -ó, -ő névmásképző vele egyező előzménye lehet.  Az eredetileg befejezettséget jelző –t- amellett, hogy azonos a múlt idő jelével és a megfelelő névmásképzővel, itt igeképzőként visszaigésíti a névmásképzős szerkezetet, és a kettő együtt a mai -ajt, -ejt, -ít műveltető képzőbokor előzménye. Az egy mai magyar *hozajt, (*húzajt) alaknak megfelelő ősmagyar szóban lévő *-kt– mássalhangzó torlódás ez esetben érthető, mivel ősmagyar kori raghalmozás történt. A gond csak az, hogy a mai magyarban nem használatos a *hozajt. A magyarázat valószínűleg abban rejlik, hogy az egyszerű -t képző és az -ajt, -ejt, -ít képzőbokor közötti jelentésbeli különbség elhomályosult. Felvethetjük tehát, hogy a jelentéstanilag azonosult képző, illetve képzőbokor közül a későbbiekben véletlenszerűen rögződött esetenként az egyik, vagy a másik. Ez esetben a *quhtʰoktaη a mai kijelentő módú tárgyas ragozású hozatja igei alakulat előzménye is lehet.

Nem tekinthetünk viszont el attól, hogy mivel a két képző az ősmagyar kor végén még nem olvadt össze, nem lehetett egyszerűen műveltető igeképző szerepű. Tekintettel a *-kt- képzőbokor elemeinek eredeti jelentésére, a *quhtʰok- „hozó” névszói szerkezet elkülönítése sokkal közelebb vihet bennünket az eredeti jelentés megértéséhez. A korabeli nyelvérzék még valószínűleg szó szerint értette a „műveltetést”, ez esetben úgy, hogy „hozóvá tesz”, a személyraggal együtt „hozóvá teszi”. Később azonban a névszói vonatkozást már nem volt érzékelhető és a személyrag nélküli *quhtʰok- alak egyszerű -t műveltető képzős fejleménye a hozat tárgyatlan igeragozásúnak minősül, az eredetileg birtokos személyragos *χuhθoχtaη alak viszont tárgyas ragozásúnak. Tévedés lenne azonban arra gondolni, hogy ezzel tetten értük a tárgyas igeragozás kialakulásának folyamatát, ugyanis valószínű, hogy a harmadik személyben ez már az ősmagyar kor elején végbement, viszont a teljes paradigmára a jie mondatból nem következtethetünk.

A mondat tehát körülbelül így alakul:

sökke terekäη bokrok quhtʰoktaη.

Ennek jelentése névszói állítmányú mondatként:

„A sereg kitérője uralkodó hozató”

Névszóból képzett igei állítmányként:

„A sereget kitérője uralkodó hozóvá teszi.”

Tisztán igei megközelítésben:

„A sereg térjen ki/ha kitér, (az) uralkodót (el)hozatja.”

Igaz ugyan, hogy a kínai fordításban igéket használtak, de az izoláló nyelvtanú kínaiban nyilván nem törekedtek az idegen nyelvtani szerkezetek körülírására. Ami a modalitást illeti, a mai magyar nyelvből kiindulva első sorban felszólításra gondolhatunk, de nyelvtörténeti okokból a feltételes módot sem zárhatjuk ki. Ezek visszavetítése az ősmagyar korra azonban önkényes. Amint eddigi ismereteink alapján elvárhatjuk, a mondatból hiányoznak a határozott névelők, hiányzik a tárgyrag és annak ellenére, hogy összetett mondat, nincs kötőszó. A mellérendelő jelleg is megfelel az ősmagyar nyelvi állapotokról alkotott elvárásainknak. A mondat szerkezete tehát hasonló az archaikus jellegű „Lassan járj, tovább érsz” közmondáséhoz.

A szintén mellérendelő „A víz folyik, a part marad” közmondásnak a mai határozott névelő kialakulása előtti formáját őrzi a „Vize folyik, partja marad”. A hasonló, nem kötőszavas analitikus szerkezetű obi-ugor mondatokban a feltételes módot igenévképzővel és a hozzájuk járuló személyjelekkel fejezik ki (Riese). Az obi-ugor nyelvekben továbbá fontos szerepe van az elidegeníthető-elidegeníthetetlen birtok megkülönböztetésének és ez nemcsak az ismert kettős jelző második tagjára vonatkozik (piros sapkás nő~piros hajú nő), hanem ennél sokkal szélesebb körű, például a tárgy kifejezésében is szerepe van (Honti). Egyértelmű, hogy ez az ősmagyar nyelvben is így volt még. Mondatunkban a birtokos személyrag végső soron a hozzájuk kapcsolódó igék elidegeníthetetlen voltát és a határozottságot is kifejezi. A mai magyarban viszont a birtokos személyrag már csak az ige tárgyas voltát jelzi.

A jie mondat tehát leginkább így értelmezhető:

„Sereg kitérője, uralkodó hozatója.”

A protouráli nyelvviszonyokkal kapcsolatban a birtokviszonyok kutatásával alig foglalkoztak, pedig egyértelmű, hogy alapvető fontosságú volt az elidegeníthetetlen birtok (szerves tartozék) és az elidegeníthetetlen birtok megkülönböztetése, és a nyelvtanuknak ez a központi eleme számtalan más funkciót látott még el. Ez arra utal, hogy a protouráli, protofinnugor, protougor nyelvek még mind olyan nyelvi areába tartoztak, amelyben az elidegeníthető-elidegeníthetetlen birtokviszony megkülönböztetése a nyelvtan alapját képezte. Az ilyen típusú nyelvek, mint például a japán, vagy a polinéz mára már a Csendes-óceán térségébe szorultak, más nyelvek pedig Amerikába vándoroltak át. Jó úton járhatnak tehát azok a kutatók, például Pusztay János, vagy Juha Janhunen akik a lehető legkeletebben keresik őseink nyomát, azonban ez a fontos aspektus elkerülte a figyelmüket. Jellemző például, hogy Pusztay János nyelvi metszetének 12 pontjából is kimarad a birtokviszony vizsgálata (Pusztay).

Az ősmagyar kor késői szakaszában íródott mondat hangállománya ugyan félúton áll még az ugor kori és a mai között, de nyelvtani szerkezete még nagyon konzervatív. Közelebb áll az ugor kori nyelvállapotokhoz, mint a maihoz. Szókészletéből egyedül a bokrok töve jövevényszó, de képzése magyar. A söke és a bokrok szavak korabeli jelentése elavult, de a mondatnak söke-n kívül nincs egyetlen olyan szava sem, amely nyelvjárási jellegzetességet mutatna a mi magyar nyelvvel szemben. Megjegyzem hasonló nyelvjárási jellegzetességet mutat a xiongnu népnév is. A mai magyar előzményével való nagyfokú egyezés valószínűsíti, hogy a jie nép Gansu tartománybeli lakóhelye nagyon közel lehetett a mai magyar nyelv beszélőinek őshazájához.

Tekintettel arra, hogy Liu Yao, „a fehér ember” (egyesek szerint albínó) és fia meggyilkolása után riválisai mindent megtettek nagy szakállú, világos szemű népe kiirtásáért (habár nevük még évszázadok múltán is fel-felbukkant), a jie nép nem lehet közvetlenül a mai magyarok elődje. Ezen kívül azért sem lehet, mivel a jiék a déli xiongnu népek közé tartozott, a mai magyarok ősei viszont a nyugatra vonuló északi xiongnuk közé. A magyarban bekövetkezett réshangúsodás a térség areális kapcsolatai alapján az északi xiongnu területeken ment végbe, nyilván miután a magyarok ősei a jiéktől elszakadtak.

Abból, hogy úgy a xiongnu népnév, mint a jie mondat ősmagyar nyelvű, logikusan következhetne a két nép azonos nyelvűsége. Arra a kérdésre tehát, hogy milyen nyelvet beszéltek a xiongnuk, illetve a hunok, eddig nem kaptunk választ. Erről nyilván csak a megadott jelentésű szavak további aprólékos elemzése útján alkothatunk némi fogalmat.

 

Irodalom:

Abaev, V. I. 1965: K alano-vengeszkim lekszicseszkim szvjazjam. Europa et Hungaria – Congressus Ethnograficus in Hungaria, Budapest, 16-20. X. 1963, Akadémiai Kiadó, 517-537

altaji: Starostin, S. A. – Dybo, A.V. – Mudrak, O. A. 2003: An Etymological Dictionary of Altaic Languages. Handbook of Orientalistic
http://www.bulgari-istoria-2010.com/Rechnici/etymological_dictionary_of_altaic_languages.pdf

Atwood, P. Ch. 2012: New Throughts on an Old Problem. Slavica Publishers, 27-52
https://scholarworks.iu.edu/dspace/bitstream/handle/2022/15172/Atwood.Huns+and+Xiongnu-1.pdf?sequence=1

Baxter, H. W. 1992: A Handbook of Old Chinese Phonology. Mouton de Gruyter, Berlin

Bailey, H. W. 1985: Indo-Schythian Studies: being Khotanese Text VII. Canbridge 1985, 25-41

BS: Baxter, H. W. – Sagart, L. 2014: Old Chinese reconstruction, version 1.1 (20 September)
http://ocbaxtersagart.lsait.lsa.umich.edu/BaxterSagartOCbyMandarinMC2014-09-20.pdf

Collinder: Collinder, B. 1977: Pro hypothesi uralo-altaica. Suomalais-Ugrilaisen Seuren Toimituksia, 158, 67-73

Gabain, A.-M. 1949: Animal traits in the army commander. Journal of Turkish Studies, 1, 95-112.

Honti L. 1999: Ugor alapnyelv: Téves, vagy reális hipotézis? Budapesti Uráli Műhely I. Ugor Műhely, 19-41.

Janhunen, J. 2014: A legkeletibb uráliak.
http://mta.hu/data/dokumentumok/i_osztaly/1_osztaly_szekfoglalok/Janhunen_szekfoglalo_20140317.pdf

Karlgren, B. 1940: Grammata Serica. Script and Phonetics in Chinese and Shino-Japanese. Repr. The Bulletin of Museum of Far Eastern Antiquities, Vol. 12. Stockholm.

Klima L. 2001: A székelyek nevéről. In: A Kárpát-medence és a sztyeppe. Magyar Őstörténeti Könyvtár 14, 148-161

Kulonen, U.-M. 1999: Object marcin gin the Ugric languages. Uráli Műhely I. Ugor Műhely, 63-71.

mongol: Mongolian etymology
http://starling.rinet.ru/cgi-bin/response.cgi?basename=%5Cdata%5Calt%5Cmonget

német: Kluge, F. 1891: Etymological Dictionary of the German Language. Bell & Sons, London
https://ia800301.us.archive.org/31/items/etymologicaldict00kluguoft/etymologicaldict00kluguoft.pdf

Pulleyblank, E. G. 1962: The Consonantal System of old Chinese, Part II, Asia Major 9, 206-265

Pusztay J. 1990: Nyelvek bölcsőjénél. Akadémiai Kiadó, Budapest

Rédei K. 1997: A magyar nyelv helye a finnugor nyelvek között. In: Kovács L. – Veszprémi L. (szerk.) Honfoglalás és nyelvészet Balassi Kiadó Budapest, 25-42.

Riese, T. 1982: The Conditional Sentence in Ostyak Langage. Nyelvtudományi Közlemények, 84, 229-243

Schuessler, A. 2007: ABC Etymological Dictionary of Old Chinese. Honolulu University of Hawai’i Press
https://www.bulgari-istoria-2010.com/Rechnici/Etymological_Dictionaryof%20old%20chinese.pdf

Shimunek, A. et al. The Earliest Attested Turkic Language The Chieh (*Kɨr) Language of the Fourth Century A D. Journal Antique 303.1, 143-151

Shiratori, K. 1900: Über die Sprache des Hiung-nu-Stammes und der Tung-hu-Stämme. Tokio, Kokubunshi

Sinor D. 1982: Tanulmányok. Nyelvtudományi értekezések 110

Szilágyi N. Sándor 2003: Honnan ered a j a -ja, -je toldalékban, Magyar Nyelvjárások, Debrecen, 41, 518-592

Taskin, V. S.  1990: The Hun sin Chinese Annals, Synopsisof Eastern Hun History
http://s155239215.onlinehome.us/turkic/10_History/Taskin/TaskinHunsJie1990En.htm

TESz: Benkő Lóránd (szerk.) 1967-1976: A magyar nyelv történeti etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest

UEW: (Rédei Károly (szerk.) Uralisches etymologisches Wörterbuch. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988-1991

Ucsiraltu 2008: A hun nyelv szavai, Napkút, Budapest

Veres P. 2009: Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Napkút Kiadó Budapest

Vovin, A. 2000: Did the Xiongnu speak a Yeniseian language? Central Asiatic Journal, 44, 1, 87-104, 389-394.

Vovin. A. et al. 2016: Who were the *Kjet (羯)and what langage did thei speak? Journal Asiatique, 304, 1, 125-144
https://www.academia.edu/28673935/WHO_WERE_THE_KJET_%E7%BE%AF_AND_WHAT_LANGUAGE_DID_THEY_SPEAK 

Zhèngzhāng Sh. 2003: 上古音系 [Old Chinese Phonology]. A Wiktionary alapján https://en.wiktionary.org/wiki/Wiktionary:About_Chinese

 

A rokon nyelvcsaládok

Az Eurázsiát napjainkban uraló nyelvcsaládok nem egy időben jelentek meg, de a nosztratikusnak nevezett nyelvi hálózat – legyen rokonságuk „valódi”, vagy akár areális jellegű – nagy valószínűséggel a „neolitikus forradalomnak” nevezett nagy, közel-keleti népességrobbanás eredménye. A lezajló folyamatot a nyelvi adatok rendkívül hiányos volta miatt legtisztábban a régészet alapján lehet térhez és időhöz kötni. A genetika vonalán ez azért jóval nehezebb, mert egy ideig követhető ugyan a közel-keleti génállomány terjeszkedése, de a törzsterülettől nagyobb távolságra egyre inkább a helyieké került uralomra. A régészet terén a kiindulási pont valószínűleg az Ubaid kultúra. Az annak területéről nyugati irányba több hullámban elvándorlók alkothatták a kelet-európai sztyeppvidéken az uráli népek magvát. A Halaf kultúrán keresztül érkező újabb hullámok pedig a kárpát-medencei Baden kultúrában az indoeurópai, a délnyugatra elvándorlók az afro-ázsiai nyelvcsalád alapnépességét tisztelhetjük. Az Ubaid kultúra északi peremvidékén a Kura-Arax kultúra népe a kartveliek elődje, Délnyugat-Iránban az elámiak, az Indus-völgyében pedig a dravidák formálódtak. A Nyugat-Turkesztán, vagyis Közép-Ázsia déli régióiban a neolitikus Dzsejtun kultúrából újabb mezopotámiai bevándorlók révén kibontakozó bronzkori oxusi kultúra, vagy más néven Baktria-Margiana kulturális komplexum pedig első sorban az altaji nyelveknek korai előzményét jelenti, másrészt a sztyeppen nyugatra vándorolt csoportjaik az uráliak komponensévé váltak. Ez természetesen mindegyik nyelvcsalád szempontjából csak a nosztratikus kiindulási pontot jelenti, amelyet régészetileg még számtalan kultúrán való átmenet, számtalan más kultúrával való ötvöződés követte.

Az uráli nyelvcsalád

Az Altajon inneni sztyepp helyi és délről érkező elemek alkotta neolit-, illetve rézkori népességei nyugatabbra indo-urálinak, a Volga vidékén proto-urálinak, Közép-Ázsiában pedig para-urálinak tekinthetők. Az e nyelvek alkotta nyelvszövetség nagy hatással lehetett egyrészt a formálódó uráli, másrészt az az indoeurópai és az altaji nyelvekre. A térségben fennmaradt nyelvcsaládok egyes közös elemei, például a hasonló személyes névmásrendszer, vagy számtalan közös szó valószínűleg e nyelvszövetség öröksége. Hasonlóképpen az úgynevezett paleoszibériai nyelvekkel való nyelvi kapcsolatok java része is ennek köszönhető. A kelet-európai kora bronzkori majkopi és katakomba síros kultúra népessége egy-egy oxusi néphullám. E népeknek a déli irányba terjeszkedő Hvalinszk kultúrával való ötvöződése szülhette meg az uráli alapnyelvet. Az északnyugat kaukázusi nyelvek hatására gazdagabbá váló hangállományú és az indoeurópaiakkal is kapcsolatban álló déli csoportjaik már a finnugor alapnyelv közvetlen előzményét, a Volga-Urál térségében az Abasevo kultúra népe pedig az archaikusabb szamojéd alapnyelv előzményét beszélhette.

A lovas forradalom

A történelem alakulása szempontjából a neolitikus forradalomhoz mérhető jelenségű folyamatot jelentett a középső bronzkorban végbement harcászati forradalom. A Dél-Urálba vándorló kis-ázsiai fémművesek és a pontuszi sztyepp felől felvándorló népesség alkotta meg a Szintasta-Arkaim kultúrát. Ennek népe a helyi hagyományok szerint zablával irányított lovakat fogott az általuk gyártott sokküllős igazi harci kocsikba, melyen a kocsihajtó mellett egy reflex íjat használó harcos állt, majd koruk eme csodafegyverével a Szintasta-Arkaim kultúra népessége világhódító útra indult. Nyugati irányú hódításaik során egészen Egyiptomig jutottak el. Útjuk során a Balkánon, vagy talán már Anatóliában az indek őseivel társultak és maguk előtt tolták kelet felé a későbbi tokhár nyelvet beszélők őseit. Innen az újabb hullámaik, az indo-uráli jellegű nyelvet beszélő hettiták nyomására az indek is kelet felé mentek. Nyugati irányú, illetve a Balkánon keresztül vezető hódításaik során etnikailag az indoeurópai elem maradt fenn, amit utódaik nyelve és halotthamvasztásos temetkezési szokása igazol. A harcikocsis népek indekhez hasonló indoeurópai dárdás segédcsapatai később önállósították magukat, és az úgynevezett tengeri népek hódításaival kezdve előbb Egyiptomot támadták, majd az indek nyomán az irániak és örmények ősei keletre vándoroltak.

A Szintasa-Arkaim kultúra népének sztyeppen való hódításai viszont a szamojédok és finnugorok népek nagyarányú kelet irányú terjeszkedését eredményezték, melynek nyomán kialakult az Andronovo kultúrkör. A hatalmas kultúrkör déli területein formálódó gerendavázas-alakuli kultúra főleg finnugor nyelvű lehetett. Az erdősztyeppen kelet felé induló Fjodorovo kultúrában a finnugor mellett jelen lehetett az abasevoi eredetű szamojéd elem is. A Fjodorovo kultúra népe az erdős sztyeppről kiindulva elfoglalta Kazahsztánon keresztül az oxusi kultúrát, keletebbre pedig Nyugat-Mongóliát, Kelet-Turkesztánt és Észak-Kínát. Déli irányú hódításival magával vitte a dominánsan finnugor Alakul kultúra népét is. Nyelvük ennek a közép-bronzkori terjeszkedésüknek a során a keleti sztyeppeken valószínűleg nem jutott uralomra. Az oxusi kultúra területén, már a dél felől szintén intenzíven terjeszkedő indoeurópai népekkel találkoztak. Mongólia területén pedig északon a jukagírok őseivel, keleten az alataji nyelvű népekkel, Észak Kínában pedig a kínaiakkal érintkeztek. Az indoeurópai népek az úgynevezett kurgán kultúrák, vagyis előbb az indouráli, később az uráli népek nyomására keleti és nyugati irányban hatalmas területeken terültek szét. Az indoeurópaiak terjeszkedését a halottak hamvasztása, főleg a hamvak urnába helyezése jelzi Európa szerte, keleti irányban pedig Közel-Keleten és Észak-Iránon keresztül az észak-indiai és baktriai hamvasztásos sírokig.

Az andronovoi kultúra oxusi csoportjából viszont kialakult a karaszuki kultúrkör, amely az ugor népek, az ugor alapnyelv megszületését jelenthette. A karaszuki kultúra elődei az oxusi törzsterületről részben a délről jövő indoeurópai nyomás, részben a klímaváltozás miatt tömegesen költözött az Ordosz vidékére, Nyugat-Mongóliába és fel Dél-Szibériába. Ezáltal a karaszuki kultúrkör több lokális csoportra bomlott. Észak-Kínában az ordoszi kultúra, Mongólia nyugati felében a szarvasos-kövek – khirigsuur kultúra, a dél-szibériai Minuszinszki-medencében pedig a névadó karaszuki kultúra alakult ki. A Karaszuk kultúra népessége és a szarvasos-kövek – khirigsuur kultúra népe a két obi ugor nép nyelvének előzményét beszélhette. Az ordosziak már a magyar nyelv előzményét képviselték, a magyarban végbement általános spirantizációs folyamat ugyanis valószínűleg a gyökeresen eltérő fonetikájú kínai nyelvvel való érintkezés eredménye lehetett.

A Lovasíjász harcmodor és a vas

Az ugor népek szomszédja a késő-bronzkorban a Mongólia keleti felében élő, valószínűleg ősi altaji nyelvet beszélő kőlapos kultúra népe lett, amely kialakította a lovasíjász harcmodort. Ezt az ugor népesség is átvette, és a harci kocsit nyeregre váltva indult újabb világhódító útra. Az általuk képviselt preszkíta kultúra az ugor népek elterjedését jelentette nyugati irányban. A dél-szibériai Karaszuk kultúra népe az erdőssztyepp mentén terjeszkedett egészen Kelet-Európáig. Az Észak-Kazahsztánba élő fjodorovkaiak egy abasevoi eredetű csoportja viszont a karaszukiak eredeti lakóhelyét foglalta el Dél-Szibériában, s az általuk alkotott Tagar kultúrában maradt fenn a szamojéd nyelv. A nyugaton kimmer néven ismert népesség valószínűleg az ordoszi proto-xiongnuktól, proto magyaroktól elszakadt, Iránon keresztül előrenyomult csoportja. Hatásukra indult meg Irántól Dél-Európán keresztül Nyugat-Európáig a magyarhoz hasonló spirantizációs folyamat. Kis-Ázsiában a kimmerek megtanulták a vasgyártás tudományát és további hódításaikon magukkal vitték minden felé, így megindult annak gyors elterjedése. A kimmerek egyik csoportja a Balkánon főleg a trákokba, Közép-Európában a keltákba, a Fekete-tenger mentén keletre forduló része pedig az észak-kaukázusi népekbe olvadt bele. Az Irán területén maradt részük körül kristályosodott ki a perzsa birodalom, viszont az innen északi irányba vándorló csoportjuk alkotta az Altaj-hegységbeli Pazyryk kultúrát. A Transz-Kaukázusban maradt részük az örmény nép alkotóelemévé vált, a Kis-Ázsiában a nyelvét helyi anatóliai nyelvre váltó csoportjuk leszármazottjai pedig az etruszkok voltak.

A szarmaták és a finn-permi népek

Az alakuli és gerendavázas kultúra népének maradéka az ugor nyelvű preszkíta testvéreik elől Nyugat-Kazahsztánban és a Volga mentén tömörült, miközben erősen keveredett a preszkítákkal is. Ők alkották a szauromatákat, akik valószínűleg megtartották archaikusabb finnugor nyelvüket, vagyis ők a finn-permi ág ősei.

A számik, vagyis lappok korai őseit valószínűleg az ananyinoi kultúrában kell keresnünk, amelynek magja a Kaukázust megjárt kimmerek alkották, de végül a Közép-Volgához települt finn-permi nyelvű szauromata csoportok nyelve jutott náluk uralomra. A továbbiakban a szuromata eredetű szarmaták vándorlásának mindegyik csoportját valamely mozgékonyabb, az egykori oxusi kultúra területén formálódott vegyes iráni-ugor kultúrájú nép indította el. A nyelvileg a többi finn-permi néptől a lappokhoz hasonlóan hamar elkülönülő cseremiszek, vagyis marik ősei egy archaikus finn-permi eredetű korai szarmata csoportban keresendők. A mordvinok a földműves szkíta néven ismert proto-szamojéd, vagy talán proto-uráli nyelvet beszélő, helyben maradt népességre rátelepült közép-szarmata aorszok leszármazottja. A finnségi népek pedig ugyanennek a szarmata népességnek a visszavonuló hunokkal együtt a Közép-Volga vidékére települt részéből kialakult imenykovoi kultúra népének leszármazottjai, akik onnan a Balti-tenger mellékére települtek. A permi népek egykor közös nyelvet beszéltek a mordvinok és finnek őseivel, de a szarmata népvándorlásban nem vettek részt, hanem horezmi őshazájukban maradtak, ahol nagyon erős iráni nyelvi hatás érte őket. A két mai permi nyelv tulajdonképpen a Baskíria területén és Perm vidékén keresztül a Baltikumig vezető kereskedelmi utakat elfoglaló horezmi kereskedőktől származik.

Szkíták, szakák és az obi-ugorok

A kimmerek nyomában Kelet-Európába hatoló szkíták a tuvai Arzsan kultúra leszármazottjai. Eredetileg a szaka testvéreikkel együtt nyilván valamilyen ugor nyelvjárást beszéltek, de az iráni népekkel és a kaukázusiakkal való szoros kapcsolatuk akár nyelvváltáshoz is vezethetett. A szakák a szarvasos-kövek – khirigsuur kultúra népének leszármazottjai. Utódaik az obi-ugor népek, akik északra vándorolva asszimilálták a Dél-Szibéria felől az erdőssztyeppet nyugati irányban elfoglaló karaszukkiakat. Az osztjákok ennek a népességnek a Felső-Ob mentén formálódó csoportjától, a vogulok pedig a Szargatka kultúra területén kialakult ágából származnak. A két obi-ugor nép délebbi csoportjai a magyar nyelvű, vagy magyarral rokon yuezhik és hunok uralma alá kerültek és velük kereskedőként felvándoroltak egészen a Jeges-óceánig, ahol a rénszarvas-pásztorként északra vándorolt szamojédokkal találkoztak.  Az obi-ugoroktól délre az altaji szkíták, yuezhik és hunok ötvöződéséből alakultak ki a Dél-Urálba költözött baskírok. Az obi-ugorok délebben maradt részeit a török nyelvű népek és oroszok asszimilálták.

Hunok, yuezhik és a magyarok

A magyarok a hun előd xiongnuk és a yuezhik révén az Észak-Kínában maradt ordoszi népesség leszármazottjai. Ebből a nyelvi areából elsőként a kimmerek vándoroltak nyugatra. Nyelvük nem kizárt, hogy ősmagyar volt, de nem maradt fenn csak fonetikai hatásuk.  A következő nagy kirajzás a xiongnuké volt. A xiongnuk magvát e népesség legkeletibb, a Mandzsúriától délre fekvő Linzi város környéki csoportja alkotta, amely innen kiindulva alkotta meg hatalmas birodalmát. Elsőként a hozzájuk nagyon közelálló, vagy talán azonos nyelvű yuezhiket és a még beazonosítatlan nyelvű wusunokat mozdították ki lakóhelyükről. A wusunok eredeti nyelvét a kimmerekhez hasonlóan nem, csak annak szintén a magyarhoz hasonló fonetikáját ismerjük, ugyanis miután a kelet-iráni nyelvű népekkel keveredtek és nyelvüket átvették, azt mai leszármazottjaik az oszétok is megőrizték.

Végül az északnyugat-mongóliai, Bajkál környéki északi xiongnuk maguk is elindultak nyugat felé. Egy részük az erdős-sztyeppen keresztül lassan nyomult előre, másik részük viszont gyors hódítóként hamar eljutott a Kárpát-medencéig. Nem tudni, hogy ők beszélték-e még eredeti nyelvüket, a vezetőik fennmaradt névanyaga ugyanis már idegen volt. Visszavonulásuk után csak kisebb csoportjuk maradt a gepidák között. A nyomukban jövő, immár kengyelt is használó avarok ogur, vagyis bolgár török nyelvűek voltak. Mandzsúriából indultak el és a Duna-Tisza közén telepedtek le, a Tiszántúlra viszont Kelet-Európában maradt hunokat telepítettek, akik vagy a hunok, vagy a yuezhik örökségeként ősmagyar nyelvet beszélt. Ezt követően a Duna-Tisza közére jelentős tömegben telepítettek be Horezm térségében a permiek helyébe költözött szintén ősmagyar nyelvű hunokat és szakákat. Az avarokat követő honfoglaló magyarok már a nyugati türkök kipcsak, besenyő, kun csoportjába tartoztak, eredetük szempontjából azonban szorosan kötődnek a Kazahsztánban maradt hunokhoz. Részleges lovas temetkezésükön keresztül pedig egészen az archaikus finnugor alakuli, sőt szintastai kultúráig nyúlnak vissza a szálak. A honfoglalók betelepülésükkor a Duna-Tisza közi népességet, a székelyeket egyrészt a korabeli keleti, másrészt a nyugati határvidékre telepítették szét. Ezáltal ismét magyar nyelvűvé lettek azok a területek, ahová az avar kor végén elszlávosodott bolgárok települtek. Miután viszont a fejedelemség korában a Duna-Tisza közéből az új hatalmi központokba települt be a honfoglaló Árpád népe, korábbi szállásterületükre újabb bolgár és besenyő telepeseket hoztak. Ezeket azonban, akárcsak a később betelepített kunokat és jászokat a magyarság nyelvileg asszimilálta.

 

Fehérlófia, avagy a magyarság és a ló meséje

Egyetlen meséről, hőskölteményről, sőt a régmúlt egyetlen alkotásáról sem lehet elmondani, hogy valamely nép kizárólagos tulajdona. Így a Fehérlófia meséjének minden motívumát megtaláljuk valamely népnél, de sehol sem olyan változatos, gazdag formában, mint a magyar népmesék világában. Hasonlóképpen nem a magyar volt az egyetlen lovas nép a világon, amint hajós nép sem csak egy van, de magyarság és a ló között olyan különleges, egyedi a kapcsolat, mint a polinézek és a tenger között.

Felvetődik a kérdés: tudományos alapon fellehet-e deríteni valamit ennek az ősi kapcsolatnak a kezdeteiről? Hogyha igazán következetesek, vagyis tudományosak vagyunk, igen. Hogyha minden megerősítetlen szakvéleményt, minden szaktekintélyt figyelmen kívül hagyunk, vagyis ha csak az igazság érdekel bennünket, merem állítani, hogy fáradságos munkával sokat megtudhatunk róla. A napjainkig egyetemi szinten is tanított magyar őstörténet szerint a finnugor népek, köztük a magyarok ősei mióta a világ világ fenn az északi őserdőkben éltek. E szerint egyedül a magyarok ősei voltak azok, akik valahogyan délebbre keveredtek és a népvándorlás viharaiban a lovas népek valahogyan ide sodorták őket a Kárpát-medencébe. Veres Péter barátom – részben akadémikus körökben is elfogadott – véleménye szerint viszont pontosan a Krisztus születése előtt vagy ezer évvel délebbre ereszkedő magyarok voltak azok, akik kialakították a valódi lovas-nomád életmódot és a lovat nem harci kocsiba fogták, hanem megülték, úgy harcoltak.  A gond csak az, hogy mai ismereteink szerint ez a lovas-íjász harcmodor kb. kétezer kilométerrel keletebbre alakult ki. Ezek szerint tehát vagy nem az őseink alakították ki ezt a harcmodort, vagy jóval keletebbre éltek, mint ahogyan Veres és kollégái gondolták.

A huszadik század második felében kialakult véleményekkel ellentétben, a genetika eredményei előtt meghajolva, egyre többen hajlanak arra, hogy a gének, a kultúra és a nyelv vonala egymástól függetlenül mozog, és a magyarság génkészlete teljesen átmosódott, miközben a népvándorlás hullámai nyugatra sodorták őket a Dél-Urál vidékéről. Így a magyar nyelv és a magyar nép története teljesen különválik egymástól. Veres Péter azonban nyelvészeti érvekkel támasztja alá a magyarság és a lovaglás kapcsolatát, mögötte nyilván több lehet véletlen késői találkozásnál. Induljunk ki tehát abból, hogy Veres csak a helyszínt tévesztette el. Ez a feltételezés azonban súlyosan ütközik a napkelettől napnyugatig terjedő hatalmas füves pusztaságokat iráni nyelvű népek egykori tulajdonának tekintők szakvéleményeivel.

Ezért vizsgáljuk meg legelőbb, hogy mit is tudunk valójában a sztyeppe egykori nyelvi viszonyairól. Lényegében annyit, hogy a jazigok, a kaukázusi oszétok és a jászok ősei iráni nyelvet beszéltek. Az oszét nyelv azonban az Afganisztán környékén beszélt kelet-iráni nyelvek közé tartozik, ráadásul egyedi módon ősmagyar fonetikával, a magyar nyelvvel ezer szálon összefonódva. A jazigok tehát keleti őshazájukból magyaros környezetből jöttek Európában közvetlenül a hunok előtt, valószínűleg a hunok elől menekülve. No és mi az igazság az úgynevezett kurgán kultúrákkal kapcsolatban? Az indoeurópai népek a Marija Gimbutas nevével összefonódott, máig legnépszerűbb eredetelméletének mennyi valóságalapja van? Semennyi.

A régészet szempontjából az indoeurópai népeket összekötő legfőbb kapocs a halottak elhamvasztása, és a hamvak legtöbb esetben urnában való eltemetése. A kurgán kultúrák körében viszont a hamvasztás nagyon ritka, még annál is ritkább, mint az indoeurópai népek körében az egyszerű földbe temetés. Fogadjuk el a tényeket: az indoeurópai nyelvű népek őshazája Közép-Európa, ahol a halottakat a rézkor óta elhamvasztották, majd ahonnan Ázsia felé a Balkánon és Kis-Ázsián keresztül vándoroltak különböző időpontokban. A sztyepp világához tehát nekik semmi közük sem volt. Próbáljuk tehát a füves puszták nyelvi viszonyait más irányból megközelíteni. A hatalmas csordák legeltetésére és növénytermesztésre alkalmas füves területek nyilván sokkal több embert képesek eltartani, mint a jeges északi erdőségek. Nyilvánvaló, hogy a mindig számolhatunk a sűrűbben lakott területek felől a ritkábban lakottak felé irányuló népmozgásokkal. Az is nyilvánvaló tehát, hogy a füves területek felől az Urál és Nyugat-Szibéria erdős vidéke irányába a török nyelvű népek és az oroszok előtt uráli népek mehettek csak fel, iráni, vagy más indoeurópai egy sem. Az uráli népektől keletre vannak más népek, úgynevezett paleoszibériai népek, azon kívül tunguz és török ajkúak, de indoeurópai népet ott sem találunk az oroszok előtt. A szkíták, szarmaták, szakák, hunok tehát semmiképp sem lehettek iráni nyelvűek, de főszereplőként ott lehettek köztük az uráli népek a magyarok őseivel együtt.

A magyar gének, a kultúra és a nyelv története közelről sem látszik úgy külön válni, ahogyan újabban gondolják, de sokkal szélesebb körben kell keresni őseinket, mintsem a közelmúltban hitték. Ez a kör már annyira széles, hogy nehéz megmondani benne mikor hol tanyáztak. Ennek kiderítéséhez hívjuk segítségül hűséges állatunkat, a lovat. A lóhoz való viszonyunk alapján ugyanis vissza tudjuk követni őseink útját, de kezdjük talán az elején.

A vadlovaknak két faját ismerjük: az európai tarpánt és az ázsiai Pzsevalszki féle lovat. Annak ellenére, hogy a Pzsevalszki lovat Észak-Kazahsztán területén már több mint 5000 évvel ezelőtt megfejték, valószínűleg meg is ülték, teljesem mégsem háziasították, mert ez a vadló rendkívül szilaj, nehezen szelídíthető. Így a mai lovunk elődje mégis az európai tarpán lett. A ló történetének megértéséhez tulajdonképpen egy a ló csüdcsontjából készített bálványocska vihet legközelebb bennünket. A közepén megfelelő arányban elvékonyodó, felső vége közelében két kis gömbölyded dudorral rendelkező csüdcsont (phalanx) egy női torzóra emlékeztet.  Rákarcolva a női ruhát ábrázoló vonalakat valóságos női szobrocskává varázsolták a lovas népek távoli ősei. Hasonló szobrocskákat legkorább mintegy tíz, tizenegy ezer éve a Pireneusok környékén az átmeneti kőkor azili kultúrájának lelőhelyein találtak, majd innen a hosszú évezredeken át a Vaskapun és a Volga vidékén keresztül követhető Észak-Kazahsztánig ezeknek a szobrocskáknak az útja. Az azili kultúrával kapcsolatban felmerült az a gyanú, hogy már ott próbálkoztak a ló szelídítésével. Talán ez a magyarázata annak, hogy az európai vadló miért volt szelídíthetőbb ázsiai testvérénél. Azért, mert lehet, hogy már ötezer évvel korábban kezdett hozzászokni az emberhez. Talán együtt jött vele Nyugat-Európából Kelet-Európába ahol végül Kr. e. 3000 körülre teljes mértékben háziállattá vált.

Az események ezután felgyorsultak. Ukrajnában megjelenő háziasított lóval egy időben Dél-Szibériában, Belső-Ázsiában is feltűnt a háziasított európai ló, gazdájával együtt. Ez az időszak már az úgynevezett kurgán kultúrák korának első szakasza, amikor a halmok alatti sírokban legtöbbször még eledel maradványaként, de már vannak ló csontok. A sztyeppei népeknek ebben az első nagy kirajzásában a genetikai adatok alapján még nem vettek részt a magyarok elődei. A miénkkel is egyező géneknek az sztyepp széltében, hosszában való uralomra jutására Kr. e. 2800 évvel került sor, amikor a kelet-európai sztyeppen és a Dél-Urál vidékén megjelentek a félelmetes, ló vontatta harci kocsik, melyek tulajdonosai rögtön világhódító útra indultak. Gazdagabb sírjaikban a ló immár útitársként is megjelenik, gyakran a harckocsival együtt.

Egyik korai, a Duna torkolatvidékéhez közeli területről induló csoportjuk Kis-Ázsiában kötött ki és megalapította a Hettita birodalmat. Nyelvük az indoeurópaihoz közeli volt, de az uráli nyelvekkel is mutatott közös vonásokat. Ebből kikövetkeztethetjük, hogy az uráli népek ősei sem lakhattak túl távol a hettiták őshazájától. A harci kocsisok másik csoportja Közel-Keleten szemita nyelvű népességgel társulva meghódította Egyiptomot. Őket hükszosz néven ismeri a történelem. Harmadik csoportjuk neve valószínűleg árja volt, ők az indek őseivel társulva, fölöttük uralkodva végül Indiában kötöttek ki. Ezek a népek mind a Balkánon és Kis-Ázsián keresztül mentek át és valószínűleg mind a kelet-európai pusztákról indultak el. A harci kocsis népek fő központja azonban a Dél-Urálban volt, ahonnan keleti és nyugati irányba egyaránt hatalmas területeket hódítottak meg. Egyik csoportjuk eljutott Észak-Kínáig, ahol a helyi lakosokkal összevegyülve egyfajta szimbiózist alakított ki a kínaiakkal. Az uráli népek, köztük a magyarok őseit nagy valószínűséggel ennek a Dél-Urál felől terjeszkedő andronovóinak nevezett kultúrán belül kell keresnünk. Az andronovói kultúra uralma a középső bronzkorra esik. A késő bronzkorban gyökeres átalakulások voltak az egykori andronovóiak területén.  Korábbi markáns őseurópai embertípussal szemben egyre nagyobb teret hódított a sokkal gracilisabb pamíri embertípus, miáltal a népesség arculata egészen közel került a mai magyarokéhoz. A gyökeres kulturális és jelentős embertani változások ellenére azonban a génállomány alig változott. Az alapnépesség tehát az andronovoiak leszármazottja maradt.

A legnagyobb átalakulások azonban ezután jöttek, amikor Észak-Kína és a Tien-san hegység északi lejtői felől induló lovas-íjász népesség indult világhódító útjára. Ők már igazi nomádok voltak, ráadásul nem lóhátról, hanem a harci kocsinál fordulékonyabb lovat megülve, hátrafelé nyilazva, megfutamodásokat színlelve harcoltak. Az a folyamat, amit Veres Péter az ugor népekhez kötött tehát itt valósult meg, feltehetően tényleg az ugorok, köztük a magyarok ősei által. A kialakuló szkíta szarmata világban már a génállomány is jelentősebben megváltozott. Kelet felől behozták a kelet-eurázsiai géneket, a mongoloid arcvonásokat, de az alapnépesség még mindig döntő mértékben az andronovóiak leszármazottja maradt. A ló szerepe ebben a korban még jelentősebbé vált. A hatalmas, pompás, arannyal teli fejedelmi sírokban tucatjával küldték a lovakat gazdájuk kísérőjeként a másvilágra.

A következő korszakot már a hunok fémjelzik, kik szintén Észak-Kína felől indultak el. A hunok Európa felé tartó útjuk során kiszorították lakóhelyükről a kazahsztáni szakák, és tőlük nyugatra a szarmaták jelentős részét.  A Kárpát-medence hunok általi elfoglalása a magyarság történelme szempontjából döntő fontosságú esemény volt. Nem lehet tudni a hunok magul milyen nyelvet beszéltek, de egyértelmű, hogy Attila hun népének jelentős komponense volt az, amely a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélte. Igaz, hogy a hunok visszavonultak a Kárpát-medencéből, de egy töredékük itt maradt. Ami pedig döntő fontosságú a magyarság szempontjából, a visszavonuló hunoknak jelentős csoportja maradt Havasalföld területén. Ők a székelyek ősei. A visszavonuló hunok másik csoportja viszont a Moldova és Ukrajna területén élő szarmatákhoz csatlakozva a Közép-Volgánál alapított országot, majd onnan észak felé vonulva a Baltikum keleti feléből kiverte a vikingeket. Ők a finnségi népek ősei, kik a lappokat tolták maguk előtt északra. A további európai finnugor népek a még a szkítákkal rokon lappokon kívül a finnekhez hasonlóan a szarmaták leszármazottja.

A hunok visszavonulása után a hunok Kazahsztánban és a kelet-európai sztyeppen maradt népességét a belső-ázsiai eredetű bolgár-török nyelvű ugurok vonták uralmuk alá. Európában ezután onogur, utrigur, kutrigur neveken tűnnek fel a hun utódnépek. Ugyancsak bolgár török nyelvű és belső-ázsiai eredetű volt a Kárpát-medencét meghódító avarok vezető rétege is. Gyors hódításukat annak köszönhették, hogy már kengyelt használtak. Az avarok többféle népességet telepítettek be, de közöttük a többséget egyértelműen az a hun utód onogur, vagy hun-ugur népesség volt, azóta is ezen a néven ismer bennünket a világ. Az onogurok nyelve a Havasalföldön maradt székelyekhez hasonlóan a mai nevén magyar volt. Az avarokat követően országot alapító Árpád népe nem tudjuk milyen nyelvet beszélt, de főleg miután betelepítették ide a székelyeket is, az Árpád népének nyelve már nem befolyásolta a magyar királyság nyelvi viszonyait.

Érdekes módon az avar korban bejött őseink és Árpád honfoglalóinak származási helye szempontjából meghatározó a feláldozott ló feldarabolásának módja. Az avar koriak a lónak a lábát csonkolással vágták el, ami Belső-Ázsiából hozott hun hagyomány. Árpád népe viszont az ízületek mentén vágta le a lábat. Ez a hagyomány a mai Kazahsztán területén még a hunok előtt alakult ki.

Az ázsiai oldalon maradt nyelvrokonaink sorsa szintén a hunok mozgásának függvényében alakult.  Nyugat-Szibéria végtelen erdőségeit, sőt a sarkvidék tundráit a most ott lakók közül előbb a szamojéd népek foglalták el. A szamojédok előző lakóhelye az Altaj és a Szaján hegység térsége volt. Közéjük tartoztak a legismertebb pompás, jégbefagyott „szkíta” királysírokat hátrahagyó pazirikiak is. A Szaján környékén és a Tuvai medencében lakók helyben maradtak, de az északi szomszédságukban lakók az Altaj vidékiekhez hasonlóan kiszorultak lakóhelyükről és elfoglalták Nyugat-Szibéria délebbi és középső részét. Őket viszont két legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és manysik, vagyis osztjákok és vogulok elődei szorították a peremvidékekre, egészen föl a Jeges tenger partjaiig.

Ez a két nép a magyarság elődjének is tekinthető hun utódnépek lovas kultúráját vitte fel előbb Nyugat-Szibéria déli peremvidékére, majd onnan fel északra. Sírjaik, azok mellékletei, a halottat kísérő ló eltemetésének módja nagyon hasonló volt, mint a Kárpát-medencébe beköltöző hun utód avaroké. Bárhonnan is nézzük, a magyarok és legközelebbi nyelvrokonaik között ez jelenti a legfőbb kapcsot, annak ellenére, hogy testvéreink északra költözve átvették az ottani feltételeknek megfelelő életmódot, divatot, sőt a hiedelemvilág megfelelő részét is. A magyarok és az obi-ugorok származásában az jelenti a különbséget, hogy amíg a hun utódnépek világából a magyarok többsége a Közép-Ázsia déli részén élő heftaliták, fehér hunok közül került ki, addig az obi ugoroké a Szir-darja mentén élő kangarok közül.

Az obi-ugorok az utolsó percig ragaszkodtak a ló kultuszukhoz, képesek voltak sok száz kilométerre elmenni egy áldozati lóért. Mindenféle ősi, a hely szelleméből fakadó medvekultusz ellenére lelkük mélyén ők is megmaradtak a mai napig Fehérlófia népének.

Miután az obi-ugorok és a mi őseink elhagyták a sztyeppet, annak déli részén ott maradt továbbra is népünknek egy igen jelentős tömege. Az ő sorsuk már a térség embertani arcát is megváltoztató török népek tengerének történetével fonódott össze. A nevüket a bolgártörök uguroktól öröklő hun utódok Közép-Ázsiában maradt része Szergej Pavlovics Tolsztov véleménye szerint nyelvileg törökké válva ma oguz néven ismert. Vagyis ők az oszmán törökök, azeriek, türkmének. Az eredeti nyelvüket megtartók pedig a magyarok, illetve az obi-ugorok. Nyilván az sem véletlen, hogy a török birodalom területéről származó arabs lovakkal volt rokon az avar kori ló, Árpád népének lova viszont a világ talán legcsodálatosabb lófajtájával, a türkmének akhal tekével volt rokon.