Embertan

A rendszerelmélet alapú globális antropológia elméleti háttere

Rendszerelméleti megközelítés, hierarchikus világrend

Minden tudományág fejlődésében van egy bizonyos jellegzetes minőségi ugrás, és hogy ez melyik tudományágban mikor következik be, az nem egészen véletlen. Ettől a pillanattól az illető tudományágat egzaktnak tekintik. A matematika esetében ez az ugrás már az ókorban bekövetkezett, a fizikában az általános tömegvonzás törvényének felismerése, a kémia terén a periódusos táblázat megalkotása jelentette ezt a momentumot; a geológiában a globális tektonika elvének felfedezése, a biológiában pedig az evolúciós elmélet és a genetika. Nem nehéz megjósolni, hogy most a humán tudományok vannak soron. Az emberi jelenségekről felhalmozódott ismerethalmaz óriásira dagadt, a szakterületek kutatási módszerei egyre kifinomultabbak, pontosabbak, azonban e kutatások nem vezetnek automatikusan oda, hogy egységes kép alakuljon ki az emberi jelenségekről. Ennek az egységes képnek a kialakítása a rendszerelmélet-alapú globális antropológia feladata.

Mielőtt ezt a módszert részletesebben leírnám, az alábbiakban az új megközelítés hátteréről szeretnék néhány szubjektív gondolatot közölni. Módszerem az emberi jelenségek tanulmányozását tűzte ki célul, de nem a klasszikus fenomenológia jegyében, így nincs sok köze Husserl fenomenológiájához (Husserl 1972). Mivel az emberi jelenségek hierarchikus rendjére épül a vizsgálatom, ehhez fontos alap Niklas Luhmann munkássága is (Luhmann 2006), de legfőbb előzményének az általános rendszerelméletet tekintem, amely – mint a tudomány csontváza (Boulding 1975) – megadja a keretet egy globális antropológiai modell felépítéséhez. Mindenek előtt azonban az általános rendszerelmélet Ludwig von Bertalanffy által képviselt vonala biztosítja a globális antropológia elméleti hátterét (Bertalanffy 1968).

A rendszerelméletet előzménye, a méltatlanul elfelejtett orosz kutató Alekszander Bogdanov által kidolgozott kibernetika egy komplexebb globális antropológiai modell alkotásában fontos szerepet játszhat, de alkalmazása meghaladja az én lehetőségeimet. Ludwig von Bertalanffy is a kibernetikából indult ki, és nem túlzás György Lajos állítása, miszerint a kibernetika segítségével visszatalált a kozmikus világrendhez (György 1999). Bertalanffy később már kora programozóira támaszkodva fejlesztette elméletét (Bertalanffy 1975).

A Bertalanffy-féle rendszerelmélet előzményének tekintendő Nicolai Hartmann munkássága is, mert az általa megalkotott lételmélet felismerte a valóságot fedő kauzális determinizmust, szemben a fatalista finális determinizmussal (Hartmann 1972 127-190.). Lévén szó azonban a természettudományokhoz közelebb álló gyakorlati módszerről, „filozófiai háttérként” számomra elégséges Bertalanffy munkássága annak ellenére, hogy ő az élő szervezetek filozófiai problémáit elhanyagolta, de nagy lépést tett a biológiai kutatások tökéletesítésében (Jonas 1975). A Bertalanffy által az „ember új modelljeként” ajánlott „aktív személyiség rendszerét” (Bertananffy 1968, 192-193) viszont tovább kell fejleszteni.

Nagyon fontos, hogy Bertalanffy tovább lép Hartmannál a nyílt rendszerek szerves teleológiája révén (Bertalanffy1975). A nyílt rendszerek lényege végső soron a szinergia vagyis az, hogy egy rendszer több mint részeinek összege. Fontos még a visszacsatolásokon keresztül megvalósuló önszabályozás, amely dinamikus egyensúlyhoz vezet. Mindezek eredményeként negatív entópia valósul meg.

Sajnos a XX. század közepén oly nagy lendületet vett rendszerelmélet sokáig háttérbe szorult, életképesebbnek sokáig csak a rendszerszemlélet gazdasági alkalmazása mutatkozott. Jelentős előrelépés az ökológiával való szerencsés összekapcsolódása. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy az ökológiában inkább csak kvázi hierarchia szintekről beszélhetünk (Potochnik, McGill 2012), mert a lényeg az, hogy az ökológiai szemlélet élesen rávilágít modern szemléletünk alapvető hibáira (Borsos, 2002, 53-55.). Borsos Béla könyve pedig sajátos látásmódjával nagy lépést tesz egy globális antropológiai modell felé.

A Bertalanffy után számtalan kutató által végzett nagyszabású rendszerelméleti munka folytatásának tekinthetjük például Csányi Vilmos általános evolúciós elméletét, amely mondhatjuk, életet lehelt Valera eléggé mechanisztikus autopoezisébe, egyúttal tisztázta az élőlény-szerű Földanyánk, Gaia viszonyát „fiaihoz”, a biológia tudományának tárgyát képező élőlényekhez (Csányi, 1986, 138-146.). Varela és az őt korrigáló Csányi, vagy John Maynard-Smith és Szatmáry Eörs újabb evolúciós szintézise szintén fontos lépéseket jelentenek az antropológia fejlődése szempontjából is.

Az ember és környezetének kapcsolata terén leginkább a modern ökológia organikus rendszerszemlélete (Borsos 2002, 89-91.) jelent továbblépést, de ez csak lazán kapcsolódik a globális antropológiához. Számunkra ebből leglényegesebb, hogy az ember része a biológiai szintnek, de már egyúttal ki is emelkedik abból. Hogy mennyire, arra az ökológia csak részben ad választ. Niklas Luhmann rendszeralapú társadalomszemlélete szintén csak egy aspektusát vizsgálja ennek a kérdéskörnek (Luhmann 1994). Az újabb kutatási eredményeket csak a válaszok keresésével ősidők óta foglalkozó szellemtudományok egészíthetik ki.

Egy rendszerelmélet-alapú globális antropológia megalkotásához ezért mindenekelőtt tisztáznunk kell néhány alapfogalmakat. Az egyik legalapvetőbb dolog a sok félreértésre okot adó szellem fogalma. Az alábbiakban, mivel az emberi jelenségek alkotják tanulmányom témáját, a szellemi szférát az emberi jelenségek legfelső hierarchia szintjének tekintem, tehát nem a halhatatlan szellemet értem alatta, mint például Hartmann. Ugyanakkor a kutatási köröm lezárása nem jelenti azt, hogy egyetértek azokkal a pozitivista, vagy marxista gondolkodókkal, kiknek világképébe nem illenek bele az ember számára ismeretlen, térben és időben számunkra végtelen, tehát „halhatatlan” erők. Antropológiai modellem megalkotásához ezért igyekszem felhasználni az „őshagyomány” leglényegesebb elemeit, de maradok a rendszerelméleti és a hierarchiaelméleti alapoknál.

A rendszerelmélet-alapú globális antropológiához nélkülözhetetlen tehát a nyílt rendszerek hierarchikus szerveződésének elve is (Érdi 1982), amelynek alapja a hierarchia elmélet (Simon 1962). Egyszerűsítve világunk alsó szintjén a fizikai jelenségek állnak, melyek törvényei érvényesek a ráépülő kémiai szintre, azonban a kémiai szint törvényei értelmezhetetlenek a fizika világában. A biológiai szint viszonya is hasonló az alapját képező vegyi szinthez, de természetesen az élőlények szintjén is érvényesek a fizika törvényei. Az egyik szintről a másikra való átmenet alapja az emergencia, vagyis a struktúrák tovább bonyolódása, amely a nyílt rendszerek szerves teleológiája nevében az előző szintre minőségileg új szintet épít rá és tart fenn. Az emergengia, teleológia és evolúció fogalmának összekapcsolása Bertalanffy és Pattee mellett Polányi Mihály nevéhez fűződik, aki ezt ismeretelméleti alapon is kidolgozta (Paksi 2009).

A fenti elvek alapján a nagyobb hierarchiaszintek további alszintekből épülnek fel, és ez a tény a rendszerelmélet-alapú globális antropológia kiindulópontja. A globális antropológia gyakorlati megközelítése felé első lépésként a hierarchikus szemlélet alapján tehát a struktúrát kell keresnünk. A biológiainál, tehát a testinél magasabb szinteken jó kiindulópont lehet Claude Lévi-Straussnak a kulturális antropológia keretein belül mozgó strukturális antropológiája (Lévi-Strauss 1978), de ennél többre van szükségünk. A hierarchia elmélet kapcsán a rendszerelmélet-alapú globális antropológia felé vezető lépésként értelmezhető Abraham Maslow létpiramisa is, vagyis az emberi szükségletek hierarchiájának a pszichológia irányából való vizsgálata (Maslow 2006), de megközelítési módunk már az első lépésnél is átfogóbb kell, hogy legyen a maslowinál. Alapja sokkal inkább a luhmanni megközelítés kell, hogy legyen.

Modellalkotásunk közben tehát szellemi képességeink alapján le kell ereszkednünk a génekig, és a testi szinttől a lelkin keresztül vissza kell jussunk a szellemiig. Egy geológiai hasonlattal élve az így feltáruló struktúrát a földkérget alkotó kőzetrétegekkel állíthatjuk párhuzamba. A geológia tudományától amúgy is elválaszthatatlan a paleontológia, paleoantropológia és a régészet tudománya, amely múltunk geológiai rétegekbe zárt nyomait kutatja, de egy hasonlattal élve az emberi jelenségek rétegeit is úgy kell feltérképezni globális szinten, amint a geológia teszi azt a maga területén. A jelenlegi állapotok felmérése után eme jelenségek egymásra épülésének módját és tömbösödését, valamint a tömbök mozgását ugyanúgy követnünk kell, mint ahogyan a globális tektonika elve alapján a geológia követi a kontinensek mozgását, feltárva azok múltját és jelezve jövőjüket.

Az elméleti alapok ugyan megvannak, viszont az embertani ismeretek ilyen irányú feldolgozása eddig elmaradt, miközben az ismereteink egyre dagadnak. A legnagyobb fejlődést kétségtelenül a legalsó szinten, a molekuláris biológia terén értük el, de az Allan Wilson és Rebecca Cann által megnyitott úton nyert iszonyatos mennyiségű genetikai anyag közelről sincs még megbízható módon feldolgozva. A molekuláris biológia, valamint a sejtbiológia az óta már nemcsak génállományunkat térképezi fel, de az „agy évtizede” után a molekulák szintjén belelát az agy működésébe is.

Lelki szféránk megértésében hatalmas lépés a molekuláris biológia és az etológia összekapcsolódása, amely megszületése óta a viselkedésünket is új szempontok alapján vizsgálja. Pszichénkkel és a hozzá tartozó területekkel kapcsolatban az ismeretek áttekinthetetlen mennyisége gyűlt fel, és ez a halmaz egyre dagad.

Szellemi szféránk terén annak ellenére, hogy ez mindig érdeklődésünk középpontjában állt, jóval nagyobb a lemaradás, és habár a társadalmak felépítéséről, működéséről egyre több új ismeretünk van, ezeknek a világunk jobb megértése érdekében való felhasználása elsiklik. Új lehetőségként kialakult már a híd a biológia és a társadalomtudományok között a szociobiológia formájában és az evolúciós pszichológia is kezd testet ölteni (Buss, 2001). Ezen az úton haladva eljutottunk a kulturális összehasonlító pszichológiáig (Fiske 2006), amely végre kiegészíti és korrigálja a kulturális antropológia és a szociológia hiányosságait. Más oldalról a történelemtudomány finomodása, például a gazdasági földrajz történelmének, valamint a történelmi demográfiai kutatásoknak a fellendülése az utóbbi időkben, szintén nagymennyiségű és nélkülözhetetlen anyagot szolgáltat egy globális antropológiai modellhez (Becsei, 2004).

Mindezek ellenére a szellemi szféra területén naiv elképzelés lenne azt gondolni, hogy az eddig egységesült részterületekkel a többi önmagától áll majd össze, hatalmas egységet képezve. Szellemi szféránk kutatása terén óriási ellentmondások feszülnek. Sehogy sem látszik még, hogyan alakulhatna ki ebből egy rendszerelmélet-alapú globális antropológiai tudomány, de még a direkt az emberre utaló antropológia megnevezés sem kapcsolódik túl szorosan a globális antropológiához.

Az antropológia, vagyis az embertan fogalmát jóformán sohasem használták az emberrel kapcsolatos jelenségek összességére vonatkozóan. Az eltérő korokban sokféleképpen értelmezték, végül a huszadik század végére teljesen kisajátította az angolszász szemléletű kulturális antropológia, amelynek alapja elsősorban a hermeneutika (Biczó 2003, 9-10.), ezért a klasszikus anatómiai alapú fizikai antropológiával való kapcsolata teljesen megszakadt. A kulturális antropológia célja végső soron az eltérő kultúrájú emberek világának megértése, de többféle elméleti megalapozása is van (Kisdi 2012).

Az antropológia megnevezés előbb az angolszász világban, majd nyomában mindenhol a kontinentális néprajztudomány megfelelője lett, amely végső soron a periférikus társadalmakkal foglalkozik, a „fejlettebb” társadalmak vizsgálata pedig a szociológiára hárult. A kulturális antropológia csak napjainkban közelített ahhoz, hogy a tágítsa kutatási körét, de a szubkultúráknál messzebbre nemigen jutott.

Amíg a múltban a kontinens néprajztudósai, etnográfusai, etnológusai a parasztságon keresztül kutatták múltjukat, keresték a néplélek titkait, addig az angolszász világban a szociológia szakterülete lett a helyi társadalom vizsgálata, antropológusaik pedig az úgymond „vadak” archaikus világából próbálták múltunkat megérteni. Egyesek az ősi, „aranykori” állapotokat igyekeztek rekonstruálni, mások pedig a modern társadalmakig vezető evolúció útját akarták feltárni.

Áthidalhatatlan szakadék tátong a történeti etnológia, valamint a szintén múltunkat kutató történelemtudomány közt is. E téren a téma olyan nagyhatású klasszikusai, mint Bachofen vagy Frazer a klasszika-filológia stabil alapjain álltak, de már hatott rájuk az evolúció gondolata. Morgan viszont elszakadt a latinos műveltségtől, nála elementáris erővel bontakozik ki a tévesen alkalmazott evolúciós eszme.

A hibák felismeréséhez a Bronislaw Malinowski által bevezetett terepmunkára épülő kutatási módszer vitt csak el. Húszadik századi utódaik, mint Émile Durkheim és Marcel Maus, vagy Róheim Géza pedig az evolúció szempontjának mellőzésével megtalálták az utat a pszichológia felé. Nyomdokaikon haladva Claude Lévi-Straus a Prágai Nyelvészeti Kör elvei alapján az időbeli változások kérdését szintén mellőző strukturalizmushoz jutott el (Biczó 2003, 101-102.). Lévi-Straus strukturális antropológiája nagy lépés a globális antropológia felé, de hiányzik belőle a rendszerelméleti alap, egyúttal az idő, a fejlődés tényezője. A kutatás evolucionista és nem evolucionista irányai végig kísérték a kulturális antropológia történetét és ellentétüket a mai napig sem sikerült kiküszöbölni.

Szellemi szintünk kutatásában a jogi antropológia korai kutatói közül a német Albert Hermann Post, vagy a holland Cornelius van Vollenhoven nevével fémjelzett irányzatok sok ellentmondást oldhattak volna fel, amint azt Joseph Kohler munkássága bizonyítja, de sohasem váltak kellő képen ismertté (H. Szilágyi 2000, 22.). Amint e témakör nem tudott a rokontudományokkal összekapcsolódni, úgy a kulturális antropológia sem és igazi elméleti alapjai sok más irányzathoz hasonlóan nem tudtak sohasem megfogalmazódni.

A kulturális antropológiával párhuzamos etnológia továbbfejlődött, és elméleti alapjai tisztázásában a kevésbé híres, józan és szerény skandináv kutatók nagyobb eredményeket értek el, mint a legtöbb angolszász, vagy francia nyelvű kollégájuk. Birket-Smith a néprajz és a régészet egységes szemlélettét alakította ki, látásmódja már teljesen megfelelt egy globális antropológiai szemléletnek. Thomas Eriksen szintén hatalmas lépést tett, sikerült a kulturális antropológia és a szociológia közötti mesterséges válaszvonalat átlépnie (Eriksen 2006, 46-48.). Eriksen mellett pedig az új iskolát alapító Edward Hall volt az, aki elfogulatlan éles szemléletével megelőlegezte a szociálpszichológia és a kulturális antropológia szintézisét (Hall, 1996).

Hasonlóképpen eredményesnek tekinthető számtalan a nemzetközi tudományos életben ismeretlen kelet-európai kutató, mint a román falukutató szociológus Dimitrie Gusti, kinek kutatási módszere a fizikai antropológiától a szellemi szféráig mindenre kiterjedt (Gusti, 1976). Hasonlóképpen sokoldalú volt tanítványa, a magyar Lükő Gábor, aki kutatási módszereinek komplexitásával szintén a globális antropológiát előlegezi meg (Lükő, 1942). Jelentős lépés volt az egységesülés felé az állam antropológiájának megteremtése (Abélès, 2007), és fordulópont Eric Wolf munkássága a globális kultúrtörténet megalkotása irányába, egyszerűen a nem Európa-centrikus történelemszemléletével (Wolf 1995).

Ezután az elméleti megalapozás folytatása helyett inkább nagyon fontos új szempontok kerültek az előtérbe. A valódi tömeglélektan megszületése is nagy lépés a teljesség felé (Surowiecki, 2007). További lépés az emberi jelenségek legelvontabb részeinek, például az irodalomnak a rendszerelméleti megközelítése (Plumpe, 2001), a társadalomtörténet új útjainak keresése (Schöttler 2001). Ami még fontosabb, a XX. század második felének etológiai és szociobiológiai irányzata már magasabb szinten közelítette a társadalmi kutatások felé a biológiát, de a kulturális antropológiával egyik sem tudott összekapcsolódni.

A kutatások fő áramlataiban – a globális antropológia szempontjából sajnos még mindig csak részeredményként – napjainkban jutottak el az igazán átfogó holisztikus szemléletig, amely közelebb vitt bennünket az részterületek összekapcsolásához. Ehhez erőforrásaink véges voltának az ökológia szempontjából való felismerése volt szükséges (Diamond, 2007).

Az ezredforduló tájától egyértelmű, hogy a molekuláris biológia hihetetlen fejlődése révén a hagyományos diszciplinák helyett a genetika és az agykutatás vált központi jellegűvé az emberrel foglalkozó tudományok között. Egyértelmű, hogy ebből az irányból juthatunk el legkönnyebben a szellemi szinthez is. A genetika kezd fokozatosan összekapcsolódni a szomszédos területekkel, a neurális evolúció lassan összefonódik a pszichológiai kutatásokkal (Nánay, 2001.). Közben megkísérelték géntérképünket a világ nyelveivel egyeztetetni (Cavalli-Sforza, 2002, 152.), de ez még a mai napig is csak gyerekcipőben jár, habár az emberi jelenségeknek ez már egyfajta, de még sok hibát tartalmazó összemérését jelenti. Talán sokkal fontosabb fejlemény az emberi tudat és a nyelv együttes fejlődésének kutatása. Egy fontos lépést e téren Derek Bickerton (2004) tett meg, majd őt kiegészítve Merlin Donald (2001).

A jelenségcsoportok tehát elvileg rendszerezhetők, mérhetők, az antropológia már rég egzakt tudomány lehetne. Az egzaktság ugyanis nem csak az ismeretek mennyiségének kérdése, sőt tévedés arra gondolni, hogy az egzaktsághoz elég a pontos statisztikai megközelítés, arról nem is beszélve, hogy induktív módon nehezen juthatunk el új felismerésekhez. Bűn elfelejteni, hogy a matematikának mennyire fontos része a geometria, vagy a mértékeket egyáltalán tekintetbe sem vevő, csak a kapcsolatokkal foglalkozó topológia, egészen más irányból pedig a játékelmélet, vagy a kibernetika.

Ludwig von Bertalanffy a kibernetikai alapelveket alkalmazva fedezte fel a szerves rendszerek visszacsatolási mechanizmusai és a célszerűség, a teleológia közötti összefüggéseket (Bertalanffy 1975). A Bertalanffy által nyújtott elméleti háttér segítségével eljuthatunk a globális antropológiának a metafizikai hagyományokkal és egyúttal az elméleti fizikával való egyesítéséhez, teljessé téve ez által az általános rendszerelméletet, egyúttal világképünket.

A teljesség mellett azonban továbbá is alapkérdés az egzaktság, pontosság, ami végső soron annak függvénye hogyan, mennyire arányosan tudjuk a jelenségeket a tér és idő négy elméleti dimenziójában elhelyezni? Mennyire valószerű módon viszonyítjuk őket egymáshoz? A matematika csak eszköze ennek. A matematika az adatok hamis elhelyezésének, hamis kép kialakításának, akár visszacsatolások révén működőképes, de a valóságtól elszakadt fantáziamodell készítésének eszköze is lehet. Az adatok mennyiségétől pedig nem a kialakuló kép hitelessége, hanem annak élessége függ. Nyilván hamis kép is lehet éles, ezért az élesség, tisztaság valósághoz viszonyításának legjobb eszköze a modell organikus jellegének vizsgálata.

A való világ felépítésének organikus jellege miatt az információk szinte végtelenszer ismétlik önmagukat. Egy hamis kép nem valószínű, hogy az adatok redundanciájára törekedne, és egyetlen ember másokéra nem támaszkodó munkája könnyen ilyenné válhat. Komplexebb világképünk, azon belül pedig egy teljesebb rendszerelmélet-alapú globális antropológiai modell is csak kollektív munka eredménye lehet.

A valós világban érvényes kódokra való ráérzés alapján alkotott munka törvényszerűen ismétlésekbe bocsátkozik, ezért az ebből kibontakozó kép egy hologramhoz hasonlítható. Az adatok szóródása miatt a hologram töredékéből is rekonstruálni lehet az egészet, hasonlóképp egy valóságot jól ábrázoló nagyobb kép részleteiben is benne kell rejtőznie az egésznek. Ezzel visszatalálhatunk az ősi tudás legmagasabb fokához, az ősi Kelet Cusius által közvetített bölcsességéhez: Ex omnibus partibus relucet totum (minden részből visszatükröződik az egész).

A világról alkotott képeink, elképzeléseink, elméleteink helyességét nem az arisztotelészi bizonyítási kényszer, de még csak nem is a Popper féle hamisíthatóság bizonyítja, hanem a modellünk működőképessége. Amikor akadozik modellünk, akkor igazítani kell rajta. Ebbe beleértődik természetesen az is, hogy nem vetjük el a bizonyítás módszerét, nem vetünk el az eddig bevált megismerési módszerekből semmit, de belátjuk, hogy bármit teszünk az elsősorban intuíciónkra támaszkodó barkácsolás. Igaza van Henri Poincarénak, hogy még a matematikai axiómák is csak konvenciók, és felismerésükben döntő szerepe van az intuíciónak. Be kell ismernünk azt is, hogy tudásunknak árnyéka a kételkedés (Bíró, 2001).

Bármilyen filozófiai magaslatra jutunk tehát spekulációnk révén, mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy az annak alapján kialakított világmodellünk csak akkor működőképes, ha összhangban áll az évmilliók alatt felhalmozódott tapasztalatainak sűrítményével. Csak akkor fedheti a valóságot, ha a legegyszerűbb ősi teremtésmítoszokkal, legnaivabb önismeretet képviselő népi antropológiával, és pszichológiával, valamint az ezek alapját képező, már részben genetikailag kódolt archetípussal összhangban áll. Mai tudományosságunk ugyanis eme ismeretek szervas folytatását képezik.

A gyökeresen eltérő elképzeléseket is suta barkácsolások végtelen sora köti csak össze egymással. A spekulációk, kísérletezések sora pedig, amíg az ember gondolkodik és kutat addig nem érhet véget. Tökéletlenségünk ellenére azonban a bölcsek köve mindig is ott volt keresőinek orra előtt. Mindig ott lapult minden egészséges elméjű parasztember zsebében, csakhogy a szerényebb ember számára nem volt jelentősége, a felfuvalkodottak pedig azért nem találták, mert az emberi tisztánlátás helyett az isteni mindentudást hajszolták.

A megfelelő alapanyag rendelkezésünkre áll. A paleoantropológiától a nyelvészeten keresztül az irodalomtudományig, az evolúciós pszichológiától a technikatörténetig és régészetig, vagy a pénz-elméletektől a vallástörténetig minden emberi jelenségekkel foglalkozó tudomány alapanyag a globális antropológiának.

Csak az összehasonlíthatóság, a mérhetőség szükséges tehát az egzaktsághoz Szkeptikus megközelítésben azonban, ha a biológiai jelenségek mérhetősége is korlátozott, a lelki vagy szellemi jelenségeké már teljesen reménytelennek tűnik. Nyilvánvaló, hogy a hagyományos értelemben vett egzaktság továbbra is megmarad a fizikai, földrajzi, valamint egyes biológiai jelenségek körében. A globális antropológiában az elvontabb jelenségeknél a biológiai alapokhoz, valamint az egymáshoz való viszonyítás az egzaktság alapja.

Egy működőképes globális antropológiai modell legfőbb alapfeltétele tehát az arányosság. Az alsóbb szinteken, például a genetika, vagy a fizikai antropológia terén mellőzhetetlen a pontos, igényes mérése, de felsőbb szinteken ez aligha járható út. Összességében az átfogó, harmonikus világkép garantálja a kialakuló modell valós jellegét. A kép élességének viszont a megfelelő adatmennyiség felhalmozódása a garanciája. Végül az idő tényezőjének bevonása szükséges ahhoz, hogy az ilyen módon összeállt kép, modell, mozgásba lendüljön.

Magam nem foglalkozom filozófiai értelembe vett ontológiával, de nem gondolom úgy, mint Vajda Mihály, hogy aki azzal foglalkozik, az „zárójelbe” tenné az élő lét tudományát (Vajda 1968, 163.). Az általam ajánlott antropológiai modell lételméleti hátterét végső soron maga a rendszerelmélet képezi, azonban szemléletmódunk tisztázása végett nem kerülhetjük meg a kérdéskörnek a filozófia irányából történő megvilágítását sem. A filozófia ugyanis a globális szinten ma uralkodó nyugati kultúrkör egész szellemiségének egyik legfőbb alapját képezi.

Kutatási módszeremet filozófiai megközelítésben nagyon egyszerűen fogalmazhatom meg. Adva van a nagybetűs Valóság és az annak minél alaposabb megismerésére törekvő emberi Elme. A megismerésnek számtalan útja van, ezek közül döntő fontosságú, megkerülhetetlen a genetikailag örökölt alaptudás, amely irányt szab gondolkodásunknak és kijelöli elménk felfogóképességének határait. Bármilyen modellt építünk is szocializációnk, neveltetésünk, tanulmányaink alapján, elődeink számtalan kész modelljével találkozhatunk. Esetenként ezek valamelyikét igyekszünk teljességében átvenni, azonban születésünktől adott egyediségük és környezetünk egyedi jellege miatt ez a másolási folyamat sohasem lehet tökéletes.

A rendelkezésünkre álló kész modellekből és alapismeretekből bármennyit sikerül feldolgoznunk, a világból még akkor is alig ismerünk valamit. Az ismeretek törvényszerűen hiányos volta azonban nem zárja ki, hogy többé-kevésbé helyes legyen a világról alkotott képünk. A kép, a modell helyességét ugyanis holisztikus jellege, azaz ismeretek harmonikus eloszlása és a feldolgozás módja határozza meg. A holisztikus jelleget csakis úgy érhetjük el, hogy új ismereteinket igyekszünk azonnal beépíteni meglévő modellünkbe. Abban az esetben, ha az nem illik bele, kíméletlenül bontsuk le modellünket és az új elem segítségével építsük újra. Hogyha eljutunk egy olyan modellig, amely a holisztikus kritériumnak eleget tesz, akkor a végtelen valóságból bármilyen új részletet is tárunk fel, kicsi az esélyünk arra, hogy gyökeresen új képet kelljen alkotnunk a Nagy Egészről.

Ilyen alapon világunkról és önmagunkról mindig voltak lényegében helyes modellek, mióta az ember egyáltalán képes modellalkotásra. A helyesség ismérve éppen az, hogy újabb ismereteket képes befogadni. Hamvas Béla világképének például, számtalan hiányossága van, de az tovább építhető az általa elhanyagolt tények illetve az újabb kutatási eredmények segítségével. Hamvas világképe nem dőlt össze, mert alapjai helyesek. Ugyanígy kibírt minden új felfedezést Darwin elmélete. Állítható mindez annak ellenére, hogy Hamvas és Darwin hívei a legtöbbször elmennek egymás mellett, sőt néha egyenesen tagadják a másik „tábor” létjogosultságát. Így jutunk vissza a kibernetikusokon és Bertalanffyn keresztül Cusanushoz és a coincidentia oppositorium-hoz miszerint minden, ami él és hat azáltal létezik, hogy két ellentét kereszteződési pontja. Így a vallás és a tudomány is összeegyeztethető, ahogyan Cusanus és nagy elődje Avicenna, vagy később Teilhard de Chardin is össze tudta egyeztetni (Chardin 1975, 125).

 

Abélès, M. Az állam antropológiája. 2007. Budapest: Századvég

Becsei J. 2004. Népességföldrajz. Békéscsaba: Ipszilon

Bertalanffy L. von 1968: General System Theory. Foundations, Development, Applications. George Brasiller, New York

Bertalanffy, L. 1975. A szerves teleológia fizikai elmélete felé. Visszacsatolás és dinamika 70-92. in Molnár G. (szerk) rendszerelméleti tanulmányok. Kriterion, Bukarest

Biczó G. (szerk.) 2003: Antropológiai irányzatok a második világháború után. Debrecen: Csokonai

Biró G. 2001. Evolúció, megismerés és egy hiányzó ismeretelméleti fejlemény. In Kampis és Rospolyi (szerk.) 187-194

Bickerton, D. 2004. Nyelv és evolúció. Budapest: Gondolat.

Borsos B. 2002. Azok a bizonyos könnyű léptek (Könnyű léptekkel járj) Budapest: L’Harmattan

Boulding, K. E. 1975: Az általános rendszerelmélet a tudomány csontváza. 93-116. o. in Molnár G. (szerk.) Rendszerelméleti tanulmányok. Kriterion, Bukarest

Buss, D. M. 2001. Evolúciós pszichológia: új paradigma a pszichológia tudománya számára. In Pléh Cs. Csányi V. Bereckei T. Lélek és evolúció. 375-425.

Cavalli – Sforza, L. L. 2002. Genetikai átjáró. Különbözőségünk története. Budapest: HVG

Csányi V. 1986. Az evolúció általános elmélete. Bukarest: Kriterion

Chardin, Teilhard de 1975: Az emberi jelenség. Buenos Aires

Diamond, J. 2007. Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. Budapest: Typotex

Donald, M. 2001. Az emberi gondolkodás eredete. Budapest: Osiris.

Érdi P. 1982: Teremtett valóság 3. Hierarchikus rendszerek termodinamikája. A hierarchiaelmélet szemlélete – MEK, Magyar Tudomány, 1982, 8-9: 625-635.

Eriksen, Th. H. 2006: Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Gondolat, Budapest

Fiske, A. Kitayama, Sh. Markus H. R. Nisbett, R. E. 2006. A szociálpszichológia kulturális mátrixa. In Nguyen Luu Lan Anh és Fülöp M. 165- 248.

Gusti, D. 1976: A szociológia monográfiája. Kriterion, Budapest

György L. 1999: Vissza a kozmikus rendhez. Föld Napja Alapítvány.

Hall, T. E. 1996: Rejtett dimenziók. Gondolat, Budapest

Husserl, E. 1972. Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat

Hartmann, N. 1972. Lételméleti vizsgálódások. In Új ontológia németországban. 129-190.

2000. Szilágyi I. 2000. A jogi antropológia főbb irányai. Budapest: Tempus

Jonas, H.1973. Szempontok az általános rendszerelmélethez. in Molnár G. (szerk) rendszerelméleti tanulmányok. Kriterion, Bukarest 59-69.

Kisdi B. 2012: A kulturális antropológia története, elméletei és módszerei. Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Lévi-Strauss, C. 1978: Antropologia structurală. Editura Politică, Bucureşti

Luhmann, N. 1994: A társadalom és a jog autopoetikus felépítése. ELTE Állami- és Jogtudományi Kar, Budapest

Luhmann 2006: Bevezetés a rendszerelméletbe. Gondolat, Budapest.

Lükő G. 1942: A magyar lélek formái. Budapest

Maslow, A.2006. A lét pszichológiája felé. Ursus Libris

Nánay B. 2001. Az elme mint evolúciós rendszer: evolúciós pszichológia és neurális darwinizmus. In Pléh Cs. Csányi V. Bereczkei T. (szerk.), 134-147.

Paksi D. 2009: Az evolúció és emergencia fogalmának értelmezése Polányi Mihály filozófiájában. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem

Plumpe, G. 2001. Rendszerelmélet és irodalomtörténet. Foucault diskurzusfogalmának rendszerszerű újrafogalmazása. In Rákai, A háló, a halászok és a halak, 137-153.

Potochnik A. – McGill, B. 2012: The limitation of hierarchical Organization. Philosophy of Science, 97, 1, 120-040.

Simon, A. H. 1962: The architecture of Complexity. Proceeding of the American Philosophical Society 106, 6: 467-482.

Schöttler, P. 2001. Társadalomtörténeti paradigma és történeti diskurzuselemzés. In Rákai, A háló, a halászok és a halak. 51-91.

Surowiecki, J. 2007. A tömegek bölcsessége. Miért okosabb a sokaság mint kevesek? Hogyan alakítja a kollektív tudás a gazdasági életet, a társadalmakat és a csoportokat? Budapest: Napvilág

Vajda M. 1968. Zárójelbe tett tudomány. A Husserli fenomenológia tudományfelfogásának bírálatához. Budapest

Wolf, E. R. 1995: Európa és a történelem nélküli népek. Osiris, Századvég, Akadémiai Kiadó

 

A rendszerelmélet-alapú globális antropológia modellje

Az emberi jelenségek hierarchia szintjei

A modellépítés első és legfontosabb lépése az emberi jelenségek hierarchia szintekre való bontása és a szintek egymáshoz való viszonyának tanulmányozása lenne. Ehhez fontos természetfilozófiai támpontot ad Nicolai Hartmann rétegontológiája, mely szerint „a tudományok természetes csoportjai” szolgáltatják a vezérfonalat a rétegek egymásutániságának vizsgálatában (Hartmann 1972, 163). Hartmann szerint a négy fő réteg az élettelen, az élő, a lelki és a szellemi. További, immár konkrétabb hierarchiaelméleti támpontokat ad például Herbert Simon (Simon 1962). Számunkra azonban olyan osztályozási szempontok is szükségesek, melyek konkrétan az emberi jelenségekre vonatkoznak.

Az egyik lehetséges szempont az emberi igények, szükségletek irányából való megközelítése a hierarchia szinteknek, ahogyan azt Abraham Maslow tette „piramisában” (Maslow 2006), vagy ahogyan Clayton P. Alderfer létezés-kapcsolat-fejlődés modelljében (Alderfer 1969).

Az emberi jelenségek hierarchia szintjeinek meghatározására másik lehetőség az egyedfejlődés folyamán való megjelenésük sorrendje alapján történő rendszerezés. Ma már közhelynek számít, hogy egyedfejlődése során minden biológiai lény megismétli törzsfejlődését (Simon 1962). Ez az Ernst Haeckel fogalmazta meg elsőként (Haeckel 1989, 194. 196.) Ez a tétel nem csak testünk magzati fejlődésére érvényes, hanem a születés utáni lelki, szellemi fejlődésre is, amint azt már Starr és Baldwin is tisztán látta (Pélei, 2001, 168. 171.). A különbség a születés előtti és utáni fejlődés között egyértelműen a jelenségek reprodukciójában, autopoézisében van. A születés előtti fejlődés esetében – mint minden élő organizmusnál – ez sejti szinten megy végbe, születés után viszont Niklas Luhmann megközelítésében „gondolati” szinten (Tóth 2015). Luhman a gondolati alapú reprodukció mögött elkülöníti a pszichikus és szociális rendszereket oly módon, hogy a pszichikai szinten az operáció végső eleme a gondolat, a szociális szinten pedig a gondolat alapú kommunikáció. A globális antropológia rendszerében ezek a testi, lelki és szellemi szintnek felelnek meg kissé bonyolultabb formában, ugyanis a lelki szint legalsó rétegét képező ösztönvilág is sejti szinten öröklődik.

Összevetve a hartmanni természetfilozófiával összhangban álló luhmanni konstrukciót Maslow és Alderfer szükséglet alapú megközelítésével egyértelmű, hogy az Alderferéhez áll közelebb, és vele együtt jobban egyeztethető az általam ajánlott modellhez, mint a Maslowé, kinek elméletét jogosan érték súlyos kritikák (Wahba – Bridwell 1976), más szempontból viszont védhető is elmélete (Littrell, 2012). Részemről Maslow rendszerével az a probléma, hogy csak az egyén felől közelíti meg a kérdést, azonban a létfenntartás igényei fölötti szinteken egyre nagyobb mértékben lép be a közösség, a Maslow piramis tehát a gyakorlatban a csúcsán áll.

Az alábbiakban Maslow és Alderfer rendszerétől függetlenül vázolom fel az emberi jelenségeket a szükségletek alapján, és ez a vázlat összeegyeztethető úgy a hierarchiaelmélettel, mint Hartmann rétegontológiájával, azon kívül alapjaiban fedni fogja a haeckeli és a luhmanni megközelítést is.

Induljunk ki abból, hogy léteznek kihívások, melyekre az ember válaszolni kényszerül. Ezek elsősorban szükségletek formájában jelentkeznek, és a létfenntartás szempontjából határozott fontossági-sorrendet képeznek. Maga az élet fenntartása szempontjából első a lélegzés, azután a folyadék, majd a táplálék anyagcseréje, de emellett ott van a hő-háztartás is, tehát néhány úgymond testi igény, amely nem tűr halasztást, mert nélküle megszűnik maga az emberi lény, egyed. Funkciója tehát az egyed fenntartása. Eme „egyed”, vagyis egyén testének reprodukciója sejti szinten történik ugyan, de fenntartását egyrészt a sejti szinten öröklődő ösztönök, másrészt azzal összefonódva a gondolati szint garantálja. Az ösztönök világa és a gondolatiság tehát elválaszthatatlanul összefonódik, viszont minél távolabb kerülünk a testi szinttől, annál nagyobb szerepet kap a gondolatok világa az ösztönökkel szemben.

A testi funkciók legszigorúbb kényszeréhez viszonyítva a komfort, az ápoltság már luxus, ugyanakkor szorosan összefügg valami mással, mégpedig az embertársainkkal való kapcsolattartással. Itt egy teljesen új világ bontakozik ki, amely nem szigorúan testi, de a test mindenképpen jelen van benne az egyének közti érintkezés, főleg a szexualitás terén. Tehát ez a jelenségkör nem csak az egyén, hanem a család, a faj fenntartása szolgálatában is áll. Nevezhetjük pszichikai lelki funkciónak, amely természetesen nem szorítkozik teljes mértékben a szexualitásra, hanem ezernyi más aspektusa van még. Az embertársakkal való kapcsolattartás külön fejleménye, eszköze a beszéd. A beszéd segítségével az ember már a legegyszerűbb létfenntartó igényeit sem direkt ösztönei irányítása alatt, hanem egyre hatalmasabb, egyre tovább bonyolódó technikai és kulturális apparátussal elégíti ki.

A beszéd szintje alatt jóformán alig van különbség ember és állat közt. Mindaz, ami táplálkozásunktól embertársainkkal való viszonyunkig elválaszt bennünket az állatoktól, az a beszéddel összekapcsolódó emberi gondolkozással függ össze. Az állatok is gondolkoznak, kommunikálnak, de az emberi gondolkodás és beszéd teljesen új minőség.

A beszédnek közvetlenül a létfenntartással összefüggő technikai vetülete még szorosan kapcsolódik a testi szinthez. Az ember azonban a fajfenntartó páros életét és szűk családi kapcsolatait alávetette elvont, a családnál nagyobb közösséget szolgáló mesterséges szabályoknak is. Ez, már túlmutat a leli szférán, vagy az egyszerű ösztönös fajfenntartáson. Ugyancsak a beszéd révén az ember felvállal olyan elvont dolgokat, mint vallás, művészet, filozófia, vagyis képes kívülről szemlélni önmagát, fajtársait, sőt a világot. Funkció szempontjából pedig már a környezettel szembeni felelősség kérdése merül fel. Ezt az új igényt nevezhetjük szelleminek. A szellemi szféra a törzsfejlődés alapján még aránylag új, kiforratlan, de egyértelműen a világgal, az univerzummal, sőt azon túl a transzcendentálissal való kapcsolatot szolgálja. Ezért még inkább csak tendenciáiban, de nevezhetjük világfenntartó funkciójúnak.

Igazából nem olyan könnyű eldönteni, mit hogyan nevezzünk, hol húzzuk meg a határokat. Különböző felfogású, világképű emberek mást és mást értenek egy-egy kifejezés alatt. Egy pszichiáter nem ugyanazt érti a „lélek” alatt, mint egy teológus, a keresztény teológusétól pedig lényegesen eltér egy lélekvándorlásban hívő spiritiszta vagy egy buddhista pap felfogása.

Bármilyen szempontból is közelítjük meg azonban az emberi jelenségeket, végül is három fő hierarchikus szintre, vagyis szférára bonthatjuk őket: a testi, a lelki és a szellemi jelenségek szférájára. Ez a rendszerezés nem új. Nicolai Hartmann Arisztotelészig vezette vissza a „réteg gondolatát” és Descartes-on keresztül vezette azt el sajátjáig (Hartmann 1957, 164-191). A keresztény egyház is Arisztotelész alapján fogadta el a test, lélek szellem hármasát. A modern gyakorlati tudományok szintén felhasználják ezt, így a pedagógia is épít rá. A három szféra egymáshoz való viszonyát azonban az alkimista hagyományokra építő Franz von Baader alapján talán Hamvas Béla fogalmazta meg legtisztábban:

„a magasabb az alacsonyabb törvénye (morálja), az alacsonyabb a magasabb bázisa. Ezért:
A lélek a test morálja, de
a test a lélek bázisa.
A szellem a lélek morálja, de
a lélek a szellem bázisa.
A szabadság a szellem morálja, de
a szellem a szabadság bázisa.
Így jutott el Baader ahhoz a gondolathoz, hogy a legmagasabb (egyetlen) morál a szabadság.”

Hamvas szerint azonban mindezek elválaszthatatlanul összetartoznak, az összes határok érvénytelenek, de az emberi természet rongált, „a létezés rongáltságának primordinális oka a szellemi (bűn), lelki (őrület), vagy testi (betegség)” (Hamvas, 1994, 253).

Az emberi jelenségek lényegét, alapvetően hierarchikus jellegét ennél jobban nehéz lenne megfogalmazni. A fentiekben a szellemi szintnél magasabban álló szabadság az egyetlen, ami tisztán metafizikai és túllépi a rendszerelmélet-alapú globális antropológia földhözragadt tudományos keretét. Megfontolandó, hogy egy olyan új, kialakulófélben lévő szférának tekintsük, amely régóta vajúdik, de az emberiség szintjén nem tudott még kiteljesedni. Tekintettel a szellemi szint közösségi jellegére, a szabadság csak nagyon tág, valójában globális keretek közt tudna új humán szféraként kibontakozni. A szabadság szintje tehát sajnos még nagyon kis mértékben képezheti az emberi jelenségeket felmérő modell részét, annál inkább lehet tetteink célja, vezérlő elve a Bertalanffy féle szerves teleológia keretein belül. A Baader alapján leírt összefoglalás ugyanis tökéletesen megegyezik Bertalanffy kibernetikai indíttatású, visszacsatolásokra épülő szerves teleológiájával (Bertalanffy 1975).

A három alapszinten belül a jelenségek az általános rendszerelmélet szabályainak megfelelő visszacsatolásokkal tovább csoportosíthatók és hierarchizálhatók. Az alapszintek ugyanis olyan nyílt rendszereket és alrendszereket alkotnak, amilyenekről Herbert Simon beszél (Simon 1962). Ez lenne az alapja tulajdonképpen egy rendszerelmélet-alapú globális antropológiai modell készítésének. Egy olyan modellének, amely a komplexitás szempontjából nagyon széles skálán mozoghat a feldolgozott jelenségek mennyiségének függvényében.

Elméletileg lehetséges lenne egy maximális modell, amely minden beazonosítható jelenséget feldolgozna. Ahhoz azonban, hogy ezt megközelítsük hatalmas kutatócsoportra, és nagyon komplex számítógépes rendszerre lenne szükség. A túlsó véglet pedig egy minimál modell, amely azt jelentené, hogy a testi, lelki és szellemi szféra egyaránt képviselve lenne egy jól megválasztott jelenségcsoporttal. Magányos kutató ennél többre nemigen vállalkozhat, de így is megvan az esélye arra, hogy valósabb képet alkosson az emberről, mint bármely eddigi kutató. Ezen a széles skálán ugyanis bármilyen fokozatig érünk el, garantálva van az arányosság. A globális antropológiai modell hitelességét a jelenségek arányos kiválasztása mellett a következő szakaszokban történő felépítés garantálná:

Egy komplex modell készítésének lépései

1.  Az emberi jelenségek hierarchikus viszonyának vizsgálata (vertikális felmérés).
2. A jelenségek változatainak feltárása, és azok térbeli megoszlásának feltérképezése egy adott időpontban; ennek minden adott jelenségre vonatkozóan az egész földgömbre kiterjedő kell lennie (horizontális felmérés).
3. A jelenségek időbeli változásainak felmérése, vagyis történetiségének, evolúciójának minél komplexebb felmérése a létező adatok alapján.
4. Az eredmények kiértékelése.

Az első pont a jelenségek három szférájának elkülönítésével kezdődik, majd szférák további alegységekre bontásával folytatódik. Mivel a jelenségek óriási halmazáról van szó, ezek tanulmányozásával több tudományág foglalkozik és mivel a szakterületek kapcsolódási pontjait vizsgáljuk, ebben a pontban munkánk a hierarchiaelméletek keretein belül mozogva köztes tudomány jellegű, melynek alapján a horizontális szintekbe szerveződő szintek egymásra épülését vizsgáljuk. A jelenségek hierarchikus sorrendjének feltérképezését a fent említett módon legegyszerűbben megjelenésük időbelisége alapján végezhetjük el a testi szinttől a szellemiig. Az egyedfejlődés relatíve gyors folyamata a törzsfejlődés hosszú rögös útjának leegyszerűsödött megismétlődése a fogantatástól az iskolai évek befejeztéig, vagy akár az életünk végéig tartó tanulásig.

A hierarchiaszintek törzsfejlődés alapján való különválasztása egyáltalán nem könnyű. A hagyományra támaszkodva nagyobb egységkén a testi, lelki, szellemire való hármas tagolást fogadjuk el, amely nagyobb egységeket képez a modern tudományok ágakra bontásával nyerteknél. A szaktudományokat csoportosítva, a testi szféra a leg egyértelműbb. A pszichológiai jelenségeket és a nyelvet pedig az esztétikával, művészetekkel szoros összefüggésben a lelki szféra részének tekintjük. A művészetek a lelki szférához szorosan kapcsolódva a szellemi szféra kapuját nyitják meg, ahol a kultúra elválaszthatatlanul összefonódik a vallással, bölcselettel, a társadalmi, politikai és gazdasági témakörökkel.

A második pontban az elsőtől eltérően a megfelelő szaktudományok eredményeit fogadjuk el. Ez a rész a jelenségek létező változatainak földrajzi értelemben való feltérképezése. Tekintettel arra, hogy a jelenkorra vonatkozóan rendelkezünk a legtöbb adattal, nyilván ebből kell kiindulnunk a génállomány feltérképezésétől a nyelvek világán át a vallásokig és politikai rendszerekig. Ezt a munkát természetesen folyamatosan végzik a különböző szaktudományok, feladatunk tehát eredményeik átvétele.

A harmadik pont a mai állapotok kialakulásának a múltbéli adatok alapján történő tanulmányozása. E téren viszont az ebbe fektetett végtelen sok munka ellenére is számtalan elfogultságból származó hibát találhatunk, melyeket lehetőség szerint korrigálnunk kell. Ezen kívül számtalan fehér foltot fedezhetünk fel, melyek esetenként összefüggenek a hibás szemlélettel, de ezek kiegészítése már a következő pontba tartozik.

A köztes tudomány szintjét lényegében a negyedik pont révén lépjük túl. A kiértékelés során már a három szféra egymástól független vizsgálatából nyert horizontális térképek egybevetésével is fontos információkhoz juthatunk, ugyanis a jelenségek szóródásának eltéréseiből már egymagában összefüggések egész rendszerét olvashatjuk ki. A térképek elcsúszásának dinamikája már önmagában feltárja a múlt számos ismeretlen aspektusát. A különböző szférákhoz tartozó jelenségek térképeinek nagyfokú egybevágása az adott területet stabilitására utal, az eltérések, elcsúszások pedig az időbeli változásokat jelzik, belőlük gyakorlatilag már kiolvasható az egész emberiség múltja, ugyanis nyilvánvaló, hogy a legfelső szintek változnak meg leghamarabb, minél lejjebb megyünk a test, a biológiai alapok felé, annál nagyobb a stabilitás.

A nyelv például ősibb, mint egy tételes vallás vagy ideológia, a rassz-jellegek viszont még ősibbek. A rassz-jellegek nyilván csak hosszú évezredek alatt változnak meg, de az öltözködés divatja nagyon hamar. A mohamedán vallás összeköti az arabokat, perzsákat, törököket, indonézeket és a vallás maga, az intenzív kapcsolatrendszer nyilván erősen hatott mindegyikükre nyelvi szinten, de a nyelvük alapjai régebbi kapcsolataikat őrzik. Az Amerikai Egyesült Államok törzslakosságát képező európai, afrikai vagy ázsiai eredetű csoportok viszont nyelvet váltottak, de vallásuk, esetleg zenéjük, étkezési szokásaik rasszjellegeikkel együtt, illetve akár azokat pontosítva jelzik eredetüket.

Egy minimál modell készítése

Egy magányos kutató nyilván kompromisszumokra kényszerül. Egy minimál modell hitelességét biztosító megoldás egyértelműen az, hogy mindhárom szférából emeljünk ki legalább egy-egy fontosabb jelenségcsoportot, amelyek együtt arányosan képviselhetik a jelenségek összességét, és ezeket tanulmányozzuk a fenti négy pont jegyében. A holisztikus szemlélet metaforájaként a hologrammal vonva párhuzamba egy maximális modellt, a minimál modell esetében ez az arányosság felel meg annak az autokorekciós függvénynek, amely érvényesülése biztosítja, hogy hologram töredéke is visszaadja a képet. Ez a függvény az, amely mindaddig működik, amíg a zaj nem nyomja el a jelet (Gábor 1976, 97.).

További kompromisszum, hogy az egyszerűség kedvéért elég, ha a modellkészítés négy lépcsőfokát összevonva, lényegében csak a kiértékelést írjuk le előbb a testi, lelki és szellemi szférára vonatkozóan külön-külön, majd az így nyert adatokat vetjük egybe. Ennyi természetesen csak akkor elegendő, ha folyamatosan utalunk az eredményekhez vezető útra, annak kulcsmomentumaira. Tekintettel az emberi elme alapvetően intuitív jellegére a gyakorlatban az eredmények spontán felismerések formájában születnek. A módszertan szigorú követése pedig egy magányos kutató számára inkább azt jelenti, hogy felismeréseit, sejtéseit aláveti a módszertan kritériumainak és csak akkor tartja azokat értékesnek, ha a kritériumoknak megfelelően alkotják a modellt.

Minimál modellt kiegészítő fő kutatási terület

Magányos kutató nyilvánvaló, hogy egy nagyon minimális globális modellnél többre a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem juthat. Ugyanakkor mindenki tartozik valahová, a világ, az emberiség valamely részét mindenki eleve jobban ismeri, mint az egészet. Egy minimál-modell elvileg jóval működőképesebbé, érthetőbbé válik, ha a nagy, globális, de ugyancsak vázlatos képből egy kiemelt területet sokkal részletesebben tárgyalunk. Míg a kulturális antropológiában az az általános gyakorlat, hogy valamely távoli népcsoportot tanulmányoz valaki, a globális antropológia átfogó jellege miatt a kutató az emberiség azon részét vizsgálhatja legszerencsésebben, amelyet legjobban ismer. Az általam kiemelt rész a magyarság kutatása, amely akár mint az emberiség egy részének, akár mint egy meghatározott emberi minőségnek a kutatása, alapvetően az emberről szól. Az emberiség kis részéről alkotott tisztább kép által reményem szerint jobban megérthetjük az egészet, másrészt a háttérben lévő globális modell fényében talán világosabbá válik a magyarságról alkotott kép.

 

Alderfer, C. P. 1969: An Empirical Test of a New Theory of Human Need. Rewiew 4, 2: 142-175.

Bertalanffy, L. von 1975: A szerves teleológia fizikai elmélete felé. Visszacsatolás és dinamika, 59-69. in Rendszerelméleti tanulmányok, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest

Gábor D. 1976. Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat

Hamvas B. 1994. Tabula Smaragdina. Mágia szutra. Szombathely: Életünk, Magyar Írók Szövetsége

Haeckel, E. 1989. Biológia és természetfilozófia. Bukarest: Kriterion

Hartmann, N. 1957: Kleinere Schriften Bd 2, Abhandlungen zur Phylosophie – Geschichte. de Gruyter, Berlin

Hartmann, N. 1972: Lételméleti vizsgálódások. Gondolat, Budapest

Littrell, R. F. 2012: Academic Anterograde Amnesia and What Maslow Really Said. Auckland University of Technology

Maslow, A.2006. A lét pszichológiája felé. Ursus Libris

Péley B. 2001. Az evolúciós gondolkodás szerepe a lelki fejlődés modelljeiben. In Lélek és evolúció, 167-192.

Simon, A. H. 1962: The Architecture of Complexity. Proceding of the American Philosophical Society 106, 6: 467-482.

Tóth B. 2015: A tudomány, mint funkcionálisan elkülönült társadalmi alrendszer (A tudomány rendszerelméleti megközelítése). Szegedi Tudományegyetem

Wahba M. H. – Bridwell, L. G. 1976: Maslow reconsidered: A research rewiew ont he need hierarchy theory. Organizational Behaviours and Human Performance, 15: 212-240