Embertan

Igen. Osztály-, vagy korosztály-társadalom? Ez a legfőbb társadalmi kérdés, bármennyire furcsának tűnhet. Az emberiség ősi létezési formája szűkebb körben a család, tágabb körben pedig a törzsi szervezet volt, aminek legfőbb alapját a korosztályszervezetek képezték. A korosztályszervezetek ma is működnek, gondoljunk csak az oktatás fokozataira az óvodától az egyetemig a megfelelő beavatási szertartásokkal, mint az érettségi és ballagás, vagy a diplomamunka megvédése és a doktorrá avatás. Bármilyen szokatlannak tűnik is a megközelítésem, a mai osztálytársadalomban az igazságtalanságok legfőbb oka a korosztályrendszer tökéletlen működése, az általa biztosítandó társadalmi kohézió meggyengülése.

A társadalmi szegmentálódást, az egyenlőtlenségek kialakulását ősi idők óta a különböző kultúrájú népek kasztként való egymásra rétegződése okozta, de csak azokban az esetekben, amikor az horizontális rétegződést eredményezett. Gondoljunk például a harcos hódító nomádoknak a földművesekre arisztokratákként való ráépülésére, vagy a brahminoknak az indiai társadalom fölé kerekedésére papi kasztként, vagy az újkori pénzváltóknak a társadalom fölé bankár kasztként való emelkedésére. Ezen esetek közül egyik sem bomlasztotta szét annyira a társadalom, a világ rendjét, mint a bankár kaszt felemelkedése. A korosztályokra és a nemek közötti munkamegosztásra épülő harmonikus társadalom végleges felbomlása nem történhetett volna meg a becsület kultúrakomplexumát képviselő népeknek a más kultúrájú népek között való kasztszerű elkülönülése, az integrálódás tudatos elkerülése nélkül. Más megközelítésben nem a vagyonbeli különbségek, hanem az elkülönülés okozta eltérő esélyek, alkalomadtán teljes esélyegyenlőtlenség a pusztító osztálytársadalom legfőbb alapja.

A nyugati világban kissé bonyolultabb ugyan a helyzet, de Magyarországon még a klasszikus európai felállás uralkodik, nálunk a becsület kultúrakomplexumának a két fő képviselője a cigányság és a zsidóság. Annak ellenére, hogy nagyobb részük rég belesimult a magyar társadalomba, még mindig egyértelmű a klasszikus meglátás, miszerint ugyancsak kevés cigány bankárt és zsidó utcaseprőt lehet látni. A „polkorekt” neoliberális kontrafasiszta, kontrarasszista vádak alapján minden rossznak a szegregáció, a kirekesztés az oka, a valóságban azonban ennél ezerszer erősebb tényező a tudatos elkülönülés, az identitás megtartására irányuló paranoid önkirekesztés, amely a becsület kultúrakomplexumának e két fő képviselőinél történelmi okokból ellenkező irányba hatott.

Az ok megvan tehát, de mi a gyógymód? Az egyértelműen és kizárólagosan csak egy nagyon fejlett iskolarendszer lehet. És mi az igazán fejlett iskolarendszer? A tömegoktatásra, vagy az elitképzésre épülő? A válasz igen. Mindkettőnek benne kell lennie. Ha csak egyiket fejlesztjük, az nem jó. Az elitképzés előtérbe állítása tovább mélyíti a társadalmi szakadékot, egyúttal elkerülhetetlenül kontraszelekcióhoz vezet, ugyanis előbb utóbb a gazdagok játszóterévé válik, ahol mindegy, hogy a gazdag csemete tehetséges-e, úgyis egyetemre fog járni. A tömegképzés túlsúlya pedig egy alacsony szinten stabilizálja a társadalmat.

Az optimális megoldást tehát a nagyon korán kezdett és kötelező módon a felsőoktatást is magába foglaló, de minden szinten minden irányba nyitott oktatás jelentené. Ez a rendszer lenne egyrészt a legdemokratikusabb, ez teremtené meg a művelt nemzetet, és ezen a szinten a társadalmi kohézió magas fokát, másrészt pedig ez zárná ki legjobban a kontraszelekciót és vezetne el ezáltal az igazán komoly elitképzéshez is.

A következő kérdés természetesen az, hogy miből lehetne egy ilyen rendszert finanszírozni? A kötelező óvodától a kötelező érettségiig nyilván fenn kéne tartani a hagyományos állami, egyházi, alapítványi finanszírozást, annak ellenére, hogy ez hatalmas többletköltségekkel járna, de erre mindenképpen meg kéne teremteni az alapot. Az érdekesebb a felsőfokú képzés lenne, amelyet az eddigiektől teljesen eltérő alapokra kellene helyezni. Azt ugyanis nem egyszerűen oktatásnak kellene tekinteni, hanem az ifjú korosztály komplett életterének.

E kérdéskör kifejtése minimum egy komolyabb tanulmányt érdemelne, gondolatébresztőként ezért csak néhány ötletet említek:

1. A legtöbb szakon tökéletesen működhet az elektronikus távoktatás, amely bizonyos gyakorlatok és vizsgaidőszakok alkalmával rendezett fesztiválszerű együttlétekkel lenne összekötve.
2. Hagyományos állami stb. finanszírozás alatt csak az egyetemi infrastruktúra és a tanárok juttatásai és bizonyos ösztöndíjak maradnának.
3. Középiskolás fokon az elméleti- és a szakoktatást szorosan össze kellene kapcsolni, tehát egy diák az érettségivel együtt például megszerezhetné a víz és gázszerelői szakdiplomát, majd ugyanezen a vonalon, felsőfokon a mérnöki diplomát. Ezek után ugyanúgy dolgozhatna víz és gázszerelőként, amint mérnökként.
4. Felső fokon a hallgatók megélhetését, illetve tandíját egyrészt a későbbi munkahely mellett való elköteleződés biztosíthatná, másrészt a tanulás mellett vállalt munkából, vállalkozásokból és különböző társadalmi munkákból lehetne előteremteni rá az alapot (pl. önkéntes katonáskodással, vagy katasztrófa elhárításban, egészségügyi, tanügyi vagy kulturális intézeteknél végzett munkával). A fent említett víz és gázszerelő például már mérnökhallgatóként is dolgozhatna alkalmilag vízszerelőként. Így az esélyegyenlőség akár olyan módon is megvalósulhatna, hogy a jövendő bankár egyetemistaként netán a köztisztasági vállalatnál vállalna fél műszakban munkát.
5. És ami a legfontosabb. A 18-25 év közötti időszak a természet rendje szerint az embernél már a társas élet, a gyermekszülés időszakába esik és egy harmonikus lelki és szellemi fejlődés eredményeként e korosztály erre érett is kell, hogy legyen. Az ifjú anya egy ifjú apa támogatása mellett, szülési szabadsággal megszakítva esetleg egy két év késéssel, de minden további nélkül befejezhetné tanulmányait, természetesen a megfelelő állami családtámogatás mellett.
6. Az is nyilvánvaló azonban, hogy mindez nem lenne megvalósítható egy nagyon komoly lakásprogram nélkül, tehát tekintettel ennek terheire, azon kívül a többi költségre, nyilván nem lehetne az oktatás teljes skáláján azonnal belevágni a megvalósításába, azonban az óvodák szintjén akár a jövő évtől el lehet indítani efelé az első generációt. Az indítás viszont önmagában még nem elég, ahhoz egy megfelelő oktatási programnál is több, egy életprogram szükséges. Erről azonban majd a következő írásomban.